Por és hamu - 3. fejezet

Kora reggel volt, mikor Optimus felébredt, és bár nem akart pihenni, mielőtt társaival beszél, a fáradtság és sérülése hamar kiütötte. A többi Autobot időközben visszatért, hogy az éjszakát, amikor a városban dolgozni úgysem lehet, együtt töltsék, és felváltva pihenjenek. Végighordozta pillantását a társaságon: az elmúlt napok hősei voltak, mégis mintha csak valami könnyed összejövetel utáni sziesztát töltenének. Nem messze tőle két fegyverekkel borított Chevy Impala parkolt diszkréten. A Rontók harmadik tagja, Útszaggató mechanoid formáját viselte, és Délibáb társaságában falnak vetett háttal ücsörgött a bejárat közelében. Csendesen beszélgettek, nyilván éppen ők voltak őrségben. Űrdongó és Csatár, szintén természetes alakjukban, egymás hátának támaszkodtak, és félrehajtott fejjel aludtak a legközelebbi sarokban. A Fővezér szomorúan figyelte őket. Milyen csend, milyen béke van most! Akár minden rendben lehetne. A már-már nyugalommal kecsegtető képet azonban elrontották a szanaszét heverő romok, a falba robbantott lyuk, és az azon keresztül látható udvarrészen cirkáló, felfegyverzett, komor hangon intézkedő katonák. Ez nem béke, gondolta. Ez csak egy rövid, átmeneti haladék a harcok között.

Szótlanul indult a falon tátongó nyílás felé, néma bólintással köszöntve az őröket, akik ugyancsak szó nélkül viszonozták a gesztust. Mikor kilépett az udvarra, és végignézett a romos városon, ha lehet, még tovább komorodott a hangulata. Aztán lassan az udvaron felállított, ponyvákból összerótt, különös sátor felé fordult, melyet az emberek az ő kérésére készítettek még előző este. Az enyhe szélben fodrozódó ponyva előtt zöld mentőterepjáró vesztegelt némán, az ő megjelenésére sem rezzenve.

            - Úgy két órája érkezhetett vissza, azóta nem mozdult innen – szólalt meg Lennox Optimus lába mellett. A parancsnok szörnyen nyúzott volt. – Valamivel visszafogottabban érkezett, mint ahogy elment, de senki nem mert a közelébe menni. Valahogy – tette hozzá bizonytalanul – olyan, mintha őrizné a sátrat.

            - Alszik – jegyezte meg a nagyobb Autobot halkan.

            - Honnan tudod?

A Fővezér fáradtan mosolygott.

            - Az én fajtám, látom rajta. Szüksége is van rá, hiszen nemcsak hogy ugyanúgy végigharcolta az ütközetet, mint mi, de az ő munkájának a java csak a csata végével kezdődik. Mindig rengeteget dolgozik, mivel nemcsak a gyógyítás, de mindennemű más szerelés is az ő hatáskörébe tartozik, ezenkívül az űrhajónk pilótája is ő volt, mielőtt a Földre jöttünk.

            - Akkor tényleg nem csoda, hogy kidőlt.

            - Ha szükséges, hetekig is bírja pihenés nélkül, viszont utána több napot is átalszik. Azért így van kitalálva az energiarendszere, mert esetenként előfordult a Cybertronon, hogy napokig is úton kellett lennie, mire célba ért, ha a sebesülteket az ellenséges területekről kellett kihozni, ahová csak a földön lehetett eljutni, mert a repülőket azonnal lelőtték volna. Így hatalmas utat kellett megtenniük orvostársaival, pihenés nélkül.

Lennox csendben figyelte a járművet.

            - De mi baja van veled? Miért veled kiabált?

            - Nem velem van baja. Egyszerűen belefáradt, hogy mindig neki kell az erősnek lenni, a legtovább kitartani. Hogy nincs ideje, hogy az elvesztett barátokra egy csendes percet szánjon, mert ő nem állhat meg, mindig vannak, akik segítségre szorulnak. Ki kellet adnia az indulatait. Bárkire rázúdította volna a keserűségét. Ezen nem fogok megsértődni.

            - Elég ijesztő volt.

            - Én sem láttam még ilyennek. De hatalmas rajta a nyomás.

            - Értem. Tudunk valamit segíteni?

            - Nem, köszönöm. A többiek úgy, ahogy jól vannak. A ti csapataitok?

            - A sérülteket már elvitték helikopterrel más városokba. A katasztrófavédelem segít a holttestek összegyűjtésében. Elég nagy még a fejetlenség, de azért javul a helyzet. Viszont jobban örülnék, ha a roncsok begyűjtését ti felügyelnétek, főleg, ahol idegen katonai csapatok dolgoznak.

            - Rendben, hívom a többieket, és indulunk. Azt hiszem, Racsni itt marad. De ha szükségetek lenne a segítségére, nyugodtan szóljatok neki, senkinek nem fogja leharapni a fejét. Kicsit kiborult tegnap, ennyi az egész.

            - Nem is kicsit. Jól van, összeállítok csapatokat, te pedig oszd be hozzájuk az Autobotokat, és lássunk munkához.

            - Meddig álldogálunk még itt? – tudakolta Csatár, növekvő türelmetlenséggel. – Induljunk már el!

            - Türelem! – intette Optimus sokadszorra.

            - De meddig még?

            - Nem rajtam múlik. Fékezd magad.

Az ezüstös Autobot duzzogva visszavonult, és ledobta magát egy ládára. Társai, bár épp olyan kíváncsiak voltak, nem feszegették tovább a témát.

            - Jól van – harsant William Lennox hangja valahol könyökmagasságban, mire Csatár lenézett az emberre. – Ha készen vagytok, öt perc múlva indulunk!

            - Mire vártunk egyáltalán eddig?

            - A katasztrófavédelem emberei nem akarták, hogy a romok közé menjetek, amíg túlélők után kutatnak.

            - Akkor mégis hogy segítsünk? – kapcsolódott Délibáb is a beszélgetésbe.

            - Nos, attól féltek, hogy esetleg… öhm… ráléptek valakire…

            - Rálépünk valakire? Ez most komoly?! Hé, hé, nem rinocéroszok vagyunk a porcelánboltban…

            - Elefántok – segítette ki Délibáb.

            - Tökmindegy! – vágott vissza Csatár. – Ez már akkor is abszurd!

            - Na most lesz elég! – tornyosult föléjük Optimus, mire fiatalabb társai kelletlenül elhallgattak. Csatár felé fordult.

            - Nem segíthetünk erőszakkal, ha nem akarják. Ha úgy döntöttek, hogy ez nem a mi feladatunk, akkor nem ártjuk bele magunkat. Majd ők megkeresik a túlélőket. Mi Álca maradványok, és nem emberek után fogunk kutatni.

            - De azért ha találok egyet, kiszedhetem a romok alól? – feleselt a kisebb Autobot.

            - Pihenjen a szád! És viselkedj!

Csatár érezte, hogy túl messzire ment.

            - Igen, Fővezér – hajol meg, és engedelmesen hátrább húzódott.

Lennox közben minden csapat emberi vezetőjének kezébe várostérképet nyomott, melyen filccel rajzolt, jókora karika jelezte azt a térséget, amit a csoport ellenőrzésére bíztak. Pár mondatos instrukciókkal látta el őket, majd útjára bocsátotta az Autobot-ember vegyes különítményeket. Optimus maradt utoljára a csoportjával, vetett még egy pillantást a romos bázisépületre, elidőzött egy darabig az udvaron parkoló mentőn, majd mindezeket félretéve igyekezett a feladatra koncentrálni. Letérdelt, és a rajvezető válla fölött szemügyre vette a térképet. A város átellenes részébe készültek, ahol ugyan kevesebb volt a kár, de a megközelítés problémásabbnak ígérkezett. Nem akart késlekedni. Hátrább húzódott, majd – az orvosi utasítás ellenére - összegörnyedve felvette járműalakját. Mindkét ajtót kitárta.

            - Így gyorsabban odaérünk – hívta a katonákat, mire néhányan beszálltak a fülkébe, a többiek, pedig a nyereg mellett, valamint a motorház és a fülke tetején foglaltak helyet. Mivel a törmelékes úton amúgy is csak lassan haladhattak, nem volt különösebben veszélyes a mutatvány, a gyaloglásnál mindenesetre időtakarékosabb megoldásnak tűnt.

Ahogy átvágtak a romba döntött városon, néhol összefutottak a többi csapattal, akik barátságos intésekkel üdvözölték őket, majd visszatértek munkájukhoz.

Mikor Optimus visszaért a bázisnak kinevezett épülethez, az első, amit megpillantott, Racsni volt. Az orvos a korábban sátorral letakart rész mellett térdelt, és azon fáradozott, hogy elvesztett barátja maradványait egy jókora, hengeres tárlóedénybe gyűjtse, lehetőleg az utolsó szemig. Vadul reszkető keze egyértelművé tette, mennyire nehezére esik a feladat. A Fővezér halkan mögé lépett.

            - Segítsek? – ajánlotta szelíden. – Csak mondd, ha nem megy.

Racsni nem felelt rögtön. Amikor meghallotta az ismerős hangot, először csak megállt a keze a levegőben, majd lassan, térden felé fordult. Ahogy tekintetük találkozott, Optimus elhűlve fürkészte barátja arcát. Üres tekintete elárulta, hogy valami belőle is kiveszett, megtört.

            - Mért kellett ennek így lennie, Optimus? – kérdezte halkan. A Fővezér nemigen tudta, mit mondhatna erre. Őt is gyötörte a gondolat.

            - Nézd, a múlton már nem változtathatunk. Engedd őt el. Ő már… szabad. – Egy darabig mindketten hallgattak. – Az emberek katonai díszszertartást és tiszteletadást ajánlottak fel neki, ha elfogadjuk – tette még hozzá, alig hallhatóan.

Racsni csak a fejét rázta.

            - Nem lehet így vége. Én nem adom fel.

Optimus nem akarta tovább taglalni a témát, ugyanúgy küzdött ő is a fájdalommal.

            - Térj már észhez, kérlek, semmit nem tehetsz! Én is szeretném, de nem lehet!

Az orvos dacos némasággal fordult el, és üres tekintettel ujjait a rozsdaporba mélyesztette. A Fővezér csendben figyelte. Mélységesen szánta őt. Nem csak a fájdalom miatt, azt érezte mindenki. Leginkább azért, mert képtelen továbblépni.

Racsni végül megmozdul, odébb húzta a kezét, és csak bámult maga elé. Aztán…

            - Hát ez… - hitetlenkedő arccal hajolt közelebb, és kikotort valamit a porból

            - Mi az? – hajolt oda Optimus is, barátja megrökönyödését látva.

            - Ez… ez egy agychip! De hogyan… igen, hiszen szilikonnal van borítva, azért nem hamvad el!

Társa értetlenül meredt rá, majd az apró lapocskát vette szemügyre.

            - Mit számít az?

            - Ez egy agychip, hát nem érted? – ismételte, mintha hallgatósága süket, vagy félkegyelmű lenne. - Optimus, tudod, mit jelent ez?

A Fővezért megrémítette barátja optikáiban fellángoló, furcsa lelkesedés.

            - Ugyan, Racsni, mit számít? Több ezer agychipje van mindünknek! Ez csak egy darab, valószínű amúgy is tönkrement már.

            - Nem – rázta a fejét az orvos meggyőződéssel. – Ez nem csak egyszerűen egy chip. Ez a fő irányítómodulok egyike! Ebből kettő van mindenkinek: egyiken a személyiségünk alapelemei vannak, a másikon az emlékeink.

            - És ez melyik? – kérdezte megadóan a nagyobb Autobot.

            - Nem tudom, kívülről egyformák. Méréssel elvileg megállapítható, de jó eséllyel tönkretenném, ha megpróbálnám.

Optimus igyekezett meggyőző hangnemet erőltetni magára.

            - Racsni… valószínű úgyse működik már, és ha mégis, akkor se érsz vele semmit.

            - Nem! Lennie kell megoldásnak! – sietős mozdulatokkal újra nekiállt a maradványok begyűjtésének.

            - Honnan veszed ezt?

            - Tudom. Érzem! Így kell lennie!

            - Kérlek! Lásd már be, hogy ennek semmi értelme! Egy halom por már csak, semmi több, nem hozhatod vissza!

            - Jazzt is visszahoztuk – makacskodott. – Az is lehetetlen volt. Mégis sikerült.

            - De ez teljesen más, vedd már észre! Ez messze nem ugyanaz!

            - Sikerül – állította az orvos. A tekintetük összetalálkozott. És Optimus hátrált egy lépést. Hideg érzés markolt a mellkasába, ahogy megpillantotta társa arcán a megszállottság félreérthetetlen jeleit. Tudta, hiába beszélne. Csak némán, megrökönyödve bámulta, amint Racsni végez a por begyűjtésével, és szinte futva indul az épület felé.

            Optimus komolyan kezdett aggódni barátjáért. Racsnit az elmúlt napokban alig lehetett látni, és míg a többi Autobot a városban folyó munkálatokban segédkezett vagy a hevenyészett bázisnak kinevezett épületet próbálta használhatóvá tenni, ő a hatalmas csarnok egy félreeső részét ponyvákkal és vékony műanyaglapokkal elbarikádozta, létrehozva saját kis műhelyét mögötte. Ritkán került onnan elő, egész nap, de még éjszakába nyúlóan is csendben dolgozott, furcsa viselkedésétől megrettent társai nemigen merték zaklatni. Optimus maga sem tudott a helyzetre megfelelő megoldást, így egyelőre ő sem zargatta, amúgy is lefoglalták a mentési munkálatok körüli problémák. Ő és Autobot társai áttértek az emberek ritmusára, így éjszakánként pihentek, holott jóval tovább bírták volna egy napnál, de így nem fenyegetett az a veszély, hogy energiájuk elfogytával végül hosszabb időre kiesnek a munkából. Racsni ellenben nem kímélte magát és energiáit, csak akkor hagyta abba a munkát, ha túlterhelt processzorai végképp nem bírták tovább az megerőltetést. Ilyenkor mentőterepjáróvá alakult, és szó nélkül eltűnt a sötét utcákon, csak órák múlva került elő.

            Egy héttel a katasztrofális események után a városban kezdett valamelyest rendeződni a helyzet, bár még így is hatalmas volt a felfordulás, az Autobotok időnként tudtak időt szakítani saját dolgaikra is. Most, hogy már jobban lehetett őket nélkülözni, Optimus rászánta magát valamire, aminek már egy ideje szerette volna szerét ejteni, és tudta, most járt le az idő, amire már mióta várt. Este magához intette a városból visszatérő Délibábot.

            - Szeretnélek egy nagyon fontos feladattal megbízni.

            - Megteszem, ami tőlem telik, Fővezér. Miről van szó?

            - Ezt már el kellett volna mondanom nektek, de mostanában nemigen volt alkalmas az időpont.

Fiatal társa növekvő kíváncsisággal nézett fel rá, ezért folytatta.

            - Hozd vissza hozzánk a másik Autobot csapatot.

A hirtelen és váratlan kijelentéstől Délibáb agyprocesszora kihagyott egy pillanatra.

            - Hogy… micsodát, Fővezér?

            - Nos… - kezdte Optimus, és lassan sétálva elindult a fal mentén -, a helyzet úgy áll, hogy nem ez az egyetlen csapatunk a bolygón. Illetve, nem teljesen. Erről nem tud senki, legalábbis az emberek közül. Mielőtt ti megérkeztetek, volt egy komoly ütközetünk az Álcákkal. Nem tudjuk biztosan, de a jelek szerint az akkor még bujkáló Megatron irányította az eseményeket a háttérből, Üstökös segítségével, vagy talán Üstökös magánakciója volt, ez még nem világos. A lényeg, hogy mire rájöttünk, mire készülnek, már nem tudtuk elkerülni a harcot, és kénytelenek voltunk belemenni egy kiegyenlítetlen küzdelembe, komoly túlerő ellenében. Bár nagyon kevésen múlt, sikerült az Álcákat meghátrálásra kényszerítenünk, de mi is nagy árat fizettünk. Hét harcosunk szenvedett olyan súlyos sérüléseket, hogy működésképtelenné váltak. Őket, bízva abban, hogy valaha még felépülnek, elrejtettük az Álcák és az emberek elől is. A rajtuk végzett komoly javítások sem hozták meg a remélt eredményt, de legalább azt elértük, hogy ne romoljon tovább az állapotuk. Most mindannyian öntudatlanok, a folyamatos energiaellátás azonban biztosítja, hogy a rendszereikben meginduljon a regenerációs folyamat. És ha számításaink helyesek – fordult szembe a kisebb Autobottal -, mostanra eléggé meg kellett erősödniük ahhoz, hogy visszatérjenek közénk.

Délibáb még mindig igyekezett a valószínűtlen információt feldolgozni, bár nehezére esett. Rengeteg kérdése lett volna, de mindet magába fojtotta, sejtve, hogy a Fővezér elvárja, hogy a feladatra koncentráljon, és ne kérdezősködjön. Idővel úgyis megismeri a részleteket.

            - De hogyan ébresszem fel őket? Azt mondtad, öntudatlanok.

            - Így van – bólintott Optimus. – És itt jön a neheze. Ehhez ugyanis szükség van a Mátrixra. Ezzel kell a szikrájukat feltöltened.

Délibábnak ez már végképp sok volt.

            - Már hogyhogy… feltöltenem? De hát…

            - Magaddal viszed a Teremtő Mátrixot. Ha megérkezel a helyszínre, csatlakoztatod a közös energiaellátóra, ez magukhoz téríti őket. Legalábbis ezt reméljük: aki ennyi idő után nem ébred fel, attól valószínű, örökre búcsút kell vennünk. Remélem, erre nem kerül sor.

            - Megtisztelsz a bizalmaddal Fővezér, de ha megengeded… miért engem küldesz? Nem hiszem, hogy méltó lennék…

            - Én most nem mehetek el innen. Irányítani kell a csapatot, és szem előtt lenni. Ugyanis engem a közemberek is ismernek, és elvárják, hogy itt legyek. Amúgy is túl nagy feltűnést keltenék, és nem szeretném, ha a rejtekhely lelepleződne, mielőtt a feladatot végrehajtanád, mivel ha közben megtámadnak, könnyedén végezhetnek az öntudatlan Autobotokkal. – Optimus egy pillanatig csak fürkészte a másik robot arcát. - A koordinátákat közvetlenül küldöm, nehogy kiszivárogjanak. A Mátrixot csak az indulásod előtt adom át. Természetesen nem hagylak magadra ezzel a kockázattal. A Rontók el fognak kísérni, ők azonban az érkezésig nem tudnak majd az úti célon kívül semmit. Nem is közvetlenül kísérnek majd, a feltűnés miatt, szétválva és lemaradva haladnak, olyan távolságra, hogy veszély esetén hamar a segítségedre lehessenek.

            - Értettem. Mikor indulunk?

            - Szeretném, ha már ma éjszaka nekivágnátok. – Optimus hallgatott egy kicsit, de mindinkább úgy érezte, ha már ekkora felelősséget rak a fiatal Autobot vállára, joggal elvárható, hogy teljesen őszinte legyen vele. – Normál esetben Racsnit küldeném, de láthatod, nincs megfelelő állapotban egy ilyen úthoz. Űrdongó pedig… - Délibáb meglepődve vette észre az önvád félreismerhetetlen jeleit az arcán. – Egyszer már ráhagytam egy hasonlóan komoly küldetést, bár akkor nem hét, hanem több ezer élet volt a tét. Tudtam, hogy megbirkózik a feladattal… de nem számoltam azzal, hogy milyen szörnyű árat fizet majd érte. Hosszú szenvedésre és örök némaságra kárhoztattam. Akkor maradt magára, amikor a legnagyobb szüksége lett volna ránk. – A Fővezér olyan erővel szorította össze az öklét, hogy ujjai összecsikordultak. – Ezt a hibát nem követem el még egyszer. – Megkereste kisebb társa tekintetét. – Bízom benned, fiam. Tudom, hogy képes vagy rá. De visszautasíthatod a küldetést, ha akarod. El fogom fogadni a döntésed. Erre nem kényszeríthetek senkit.

Délibáb csak egy pillanatig habozott.

            - Nem, Fővezér. Vállalom a feladatot. Ez a legkevesebb, amit megtehetek a társaimért.

            - Köszönöm.

Délibáb még mindig nem tért magához teljesen a hír hallatára, de eltökélte, hogy kerül, amibe kerül, végigcsinálja. Hihetetlen izgalommal töltötte el a tudat, hogy újabb Autobotokkal találkozhat, hiszen a Cybertron pusztulása óta eltelt hosszú idő után az is csodálatos volt, hogy a Földön fajtársakra leltek. De hogy még újabbakkal találkozhat, azt álmában sem hitte. Elgondolkodtatta azonban mindaz, amit a Fővezértől hallott. Egyszer kérdezett csak rá, hogy Űrdongó miért nem tud beszélni, de csak annyit tudott meg, hogy harcban szerezte a maradandó sérülést. Már sejtette akkor is, de most egyre biztosabb lett benne, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Úgy tűnt, szörnyű emlékek bújnak meg a múlt homályában, de megértette, hogy ez nem tartozik rá. Csak sejtette, hogy mindennek köze lehet a Tyger pax-i sorsdöntő csatához, amikor az Örök Szikra az űrbe veszett. Ő ugyan nem harcolt abban az ütközetben, de hallott róla pár dolgot. Hogy Űrdongóval pontosan mi történt, arról csak elképzelései voltak, de minden ötletre megborzongott. Megértette, hogy Optimus miért nem akarja őt kérni a feladatra. 

Igyekezett összeszedni a gondolatait. Nagyon komolyan kell vennie a dolgot. A feladat természetesen önmagában még nem lett volna annyira kockázatos, a buktatót a Mátrix jelentette. Ez szörnyű nagy felelősség, hiszen ha egyetlen Álca is tudomást szerez róla, hogy a Teremtő Mátrixot nem a Fővezér védelmezi, hiába a Rontók segítsége, a küldetés elbukik, és ez nem csak deaktivált társaik halálát jelentené, hanem újabb és újabb Álca seregeket, melyeket a Mátrix hívna életre. Kedves kilátások. Tehát, ha a feladatot elbukja, ő, a Rontók és a hét sérült Autobot meghalnak, az Álcák pedig újabb csapatokat állítanak fel, amivel Optimus, Racsni, Űrdongó és Csatár magukra maradnak, summázta gondolatban. Ezen eltűnődött egy darabig, mielőtt döntött. Menni fog.

Por és hamu - 2. fejezet

Racsni folytatta a kárfelmérést.

            - Csatár?

            - Néhány horpadás csak, nem vészes. Ja, és a jobb kézi fegyveremben zárlat lehet, kihagy időnként. És a kardpengém is beszorult.

            - Mutasd. – A két Autobot letérdelt egymással szemben, és Racsni kézbe vette kisebb társa sérült csuklóját. – Látom – bólintott. – Csúnyán megkarmoltak, de szerencsére az energiakábel csak megrepedt, nem szakadt át. Ezért hagy ki a löveged. És itt – mutatott az összehorpad páncélra – letört egy belső merevítő, az állt keresztbe. Ettől akadt el a kardod is, és ez sértette fel a vezetékeket. Ha sikerül hozzáférnem, hamar rendbe hozom.

Az orvos módszeresen felfejtette Csatár páncélját csuklótól könyékig, hogy a problémás részhez férjen. Egyik kezével rögzítette a sérült végtagot, a másikkal nekilátott, hogy az elakadt merevítőt kipiszkálja a sebből, anélkül, hogy annak hegyes végével újabb károkat okozna.

            - Már majdnem megvan – csóválta rosszallóan a fejét hosszas eredménytelen feszegetés után. – De most újra elakadt, és nem férek oda. Nincs más ötletem, ki kell löknöd a penge hegyével. Fájni fog, de ha szerencsénk van, egy pillanat alatt meglesz. Viszont azt sem szeretném, ha közben más merevítőket is elgörbítene… Optimus, segíts egy kicsit! – A Fővezér készségesen közelebb lépett, Racsni pedig magyarázni kezdte, mit tegyen. – Szorítsd meg a csuklóját, hogy ami alkatrész most a helyén van, az ne tudjon elmozdulni. Félek, hogy most, hogy a külső páncéllemezek nem tartják össze, a hosszanti karmerevítők elgörbülnek, ha a kicsúszó kardpenge rossz irányból nyomja meg a sérült részt. Tartsd erősen, akkor is, ha valami deformálódni akarna. Semminek nem szabad elmozdulni. – Megmutatta a helyes mozdulatot. Optimus baljával ráfogott a kisebb Autobot sérült csuklójára úgy, hogy ujjai közül kilógjon a törött fémrúd vége, hogy kieshessen, ha eljön az ideje.

            - Rendben, készen vagy?

            - Nem, de próbáljuk meg.

            - Gyorsan csináld, akkor hamarabb túl vagy rajta. Nem lesz kellemes.

A Fővezér megszorította fiatal társa karját, aki erejét összeszedve megpróbálta kardját átdöfni a sérült részen. A belülről érkező penge nekiüközött a törött fémrúdnak, de nem lökte ki, hanem még jobban befeszítette. Optimus érezte, hogy a tenyere alatt az összes többi merevítő kifelé akar görbülni, de nem engedte, még erősebben rámarkolt. Csatár felszisszent, és visszahúzta a kardot. Racsni aggódva hajolt közelebb.

            - Látom, nem megy. Jól van, ne erőltesd túl.

A fiatal Autobot a fejét rázta.  

            - Még egyszer.

            - Tessék?

            - Próbáljuk újra!

            - Legyen – engedett Racsni. – De ha most sem sikerül, inkább szétbontom az egészet, mielőtt nagyobb kárt csinálunk.

Csatár bólintott, és összeszedte minden erejét. A penge nekifeszült az akadálynak, összecsikordult a két fémfelület. Aztán a hegyes végű vasrúd csendülve hullott a padlóra, a kard pedig előtűnt a túloldalon. Csatár összerázkódott.

            - Huhh. Ez jobban fájt, mint mielőtt elkezdtük rendbe hozni – vigyorgott megviselten.

            - Idővel jobban fájt volna, hidd el. Most viszont legalább kint van ez a nyavalyás merevítő, innen már simán fog menni. – Valóban, néhány forrasztás kellett csak, előbb az energiakábelnél, majd a karváz összeillesztésénél. Az orvos, ezzel végezvén, visszaillesztette a páncéllemezeket.

            - Jól van. Most próbáld feltölteni a lőfegyveredet. Kap elég energiát?

            - Igen, most már teljesen jó. Köszönöm!

            - Rendben, ezzel is megvagyunk. Kíméld pár napig.

            - Értem.

Racsni utolsóként maradt társához fordult.

            - Űrdongó? Te hogy vagy? Mintha kicsit nehézkesen mozogtál volna.

A sárga-fekete mechanoid bólintott, és mutogatni kezdte, mely mozdulatokkal van problémája, néhány célzott kérdés eredményeképp váll- és mellkas-tájt számolt be szúró fájdalomról. Az orvos bólintott.

            - Sejtem, mi a baj. Ez nem sérülés. Állj meg egyenesen előttem!

A kis Autobot lecövekelt társa előtt, aki lassan benyúlt a mellvértje alá, majd egy alaktalan fémdarabot húzott elő, és felmutatta.

            - Hát ez mi? – tudakolta Csatár meglepetten.

            - Ez? Ez az irányító oszlop egy darabja. Talán láttátok, Dongó úgy iktatta ki az oszlopot, hogy nekiugrott, ezzel összetörve. Így azonban a letöredezett fémdarabkák és egyéb alkatrészek bejutottak a páncélja alá, és elakadtak a fogaskerekekben. Ez az oka, hogy nehezen mozog. Ki kell ezeket szedegetni, és semmi baja sem lesz. – Azonnal munkához látott, így nem telt bele fél óra, és Űrdongó ismét kényelmesen és könnyen mozgott. Hálás biccentéssel köszönte meg a segítséget.

            - Rendben, te is mehetsz.  Azt hiszem, elkél a ti segítségetek is az embereknél. – A fiatal Autobot bólintott, és Csatár társaságában társaik segítségére indultak. Racsni nem vett tudomást a nem messze ácsorgó Fővezérről, kissé botorkáló léptekkel az ajtóul szolgáló, a falba robbantott lyukhoz ment (ez is Őrszem „távozásakor” keletkezett, akárcsak a kerítése ütött hasadék). Miközben ő társai ellátásával törődött, odakint erősen sötétedni kezdett. Az udvart időközben az emberek megtisztították, mindössze egy pár méteres csíkot hagytak érintetlenül. 

Az Autobot térde kis híján újra felmondta a szolgálatot, meg kellett kapaszkodnia a fal sarkában. Nehézkesen, önmagával vívódva tette meg egyik lépést a másik után, minden pillanatban fontolgatva, hogy talán hátat kellene fordítania, és gyáván menekülni az elkerülhetetlen elől, mint ismét szembenézni azzal, amit nemrég itt látott. Az elmúlt néhány órában szándékosan igyekezett nem gondolni a történtekre, beletemetkezni az orvosi munkába, és makacsul tagadni a szörnyű igazságot. Végtelennek tetszett az a néhány pillanat, de csak odaért. Erőtlenül hullott térdre a halom rozsdás por mellett, mely távozása óta érintetlenül terült el az aszfalton. De valami más történt: kicsivel távolabb néhány színes virág hevert, szépen, laza halomba rendezve. Eszébe jutott, hogy az emberek ezzel a gesztussal búcsúznak halottaiktól. Ötlete sem volt, honnan szerezhettek a katonák – bizonyára ők lehettek – virágokat a porig rombolt városban, de nem is érdekelte. Megmagyarázhatatlan módon dühítette a növények ottléte. Ingerülten kapta el a tekintetét, keze ökölbe szorult. Ő nem akart beletörődni.

            - Acélfej! – kiáltotta haragosan az éledező szélbe. – Hol vagy? Hogy voltál képes itt hagyni minket? – Nem törődött a csodálkozva bámuló emberekkel. – Azt hiszed, meg lehet úszni ennyivel?! Ránk nem gondolsz?! Csak így elmész, és itt hagysz minket így… így… - szavai elakadtak, egész testében reszketve támaszkodott egy összetört fémládára.

            - Bármerre járunk, mindig hiányozni fogsz, öreg barátom. Sosem fogunk elfelejteni. – Az orvos mögött megálló Optimus hangjába mély fájdalom vegyült. – Te most kiszálltál a kalandból, de ígérem, egyszer még csatlakozunk hozzád, és együtt megnézzük, mi van ezen a világon túl. – Hallgatott egy darabig, majd megszorította földön térdelő társa vállát. – Gyere, Racsni. Menjünk.

            - Nem. – A válasz halk volt, de határozott.

            - Racsni…

            - Nem! – Az orvos villámgyorsan pördült meg, és egyenesen Optimus arcába bámult. – Nem! Nem érted?! – üvöltött hirtelen támadt, kétségbeesett dühében. – Te képes vagy ilyen egyszerűen beletörődni?! Te képes vagy csak így elengedni?! Mert én nem! Elegem van! Én nem csinálom ezt tovább! Ennyi volt! Érted?! Ennyi! – Már-már gyilkos indulattal támadt neki a megrendült Fővezérnek. – Én nem nézem tovább, ahogy a barátaim meghalnak! Hallod, amit mondok?! Nincs tovább! Te csak mondj le róla, ha akarsz, de én nem fogok! Mégis, mi végre élünk, ha arra sem vagyunk képesek, hogy a barátainkat megvédjük?! Persze, megmentettünk párezer idegen embert, akik nemrég még nem haboztak minket az Álcák kezére adni! Miért ők, Optimus?! Az ő életük miért fontosabb Acélfejnél? Mit tettek ők, hogy ekkora áldozatot hozzunk értük?!

A Fővezér szelíd türelemmel igyekezett megszólni, de az ő hangját is elnehezítette a gyász.

            - Racsni, engedd el őt! Ezen már nem változtathatsz. Hősként halt meg.

            - Nem! Hát éppen ez az, nem érted?! Megérdemelte volna, hogy harcban haljon meg, hogy szikrája kihunyásáig küzdhessen azért, amiben hitt! Ő így akarta! Megérdemelte volna! Ehelyett egy áruló hátba lőtte! Esélye sem volt tisztességes küzdelemre! Elvették tőle, hogy méltósággal menjen el! Halálában gyalázták meg! Képes lennél beletörődni?! Egy gyáva áruló elvette tőle a tisztességet! Arra persze nem volt bátorsága, hogy szemtől szembe megtámadja!

            - Figyelj, Racsni, Őrszem…

            - Te… te képes vagy még védeni azt a szörnyet?! – Máskor szelíd tekintetében őrült, gyilkos tűz lobogott, ami őszintén megrémítette Optimust. – Még mentséget keresnél annak a gyilkos disznónak?!

            - Ami tett, arra nincs mentség, de évszázadokon át bölcs és jó vezér volt, akire én is felnéztem.

            - Csakhogy engem nem érdekel, hogy mit tett évszázadokkal ezelőtt! Engem csak az érdekel, mi lett belőle! Bármennyi jót is tett, ezt semmi nem mossa le! Számomra minden cselekedete értelmét vesztette, én csak egy gyilkost látok! És én sosem fogok megbocsátani neki! Érted?! Soha! – Kifulladni látszó haragja újra visszatért. – És tudod mit? Nagyon sajnálom, hogy megölted! Ennyivel nem úszhatja meg! Azt kívánom, bár élne! Azt kívánom, bár átélné ugyanazt a fájdalmat, amit Acélfejnek kellett, mielőtt meghalt! És még az sem lenne elegendő büntetés! Százszorosát, ezerszeresét érdemelné! Nem érdemel sem kegyelmet, sem tisztességet! Hagynunk kellene, hogy a teste itt rozsdásodjon porrá, míg nem marad belőle sem több, csak ennyi! – intett ingerült mozdulattal, reszkető kézzel társa maradványai felé. – Legszívesebben cafatokra szaggatnám, míg már nem lehet felismerni sem!

            - Racsni, kérlek, nyugodj meg! Ez nem te vagy. – Optimus megérintette barátja vállát, de az durván lökte félre a kezét.

            - Ne érj hozzám! Hallod?! Ne érj hozzám! Végeztem! Elegem volt! – Teljes hangerővel üvöltött, mielőtt hangja végképp elcsuklott. Annyira remegett az indulattól, hogy kis híján összeesett. - Hagyj engem békén! – Hirtelen, haragosan fordult el, és magára véve mentőautó-alakját, padlógázzal indított. – A Fővezér meglepetten tántorodott hátra, utat engedve a terepjárónak, aztán csak mereven nézett utána. A jármű a kapu felé száguldott, majdnem elütve két katonát, akikre még dühödten rá is dudált, majd csikorgó kerekekkel éles kanyart vett, és eltűnt a romos utcán. Optimus szomorúan nézte a sarkot, ahol utoljára látta, és csak a közeledő mozgásra szakította el tekintetét. A kerítésbe ütött lyuknál Űrdongó és Csatár álltak megrökönyödve, tanácstalanul. Bár a Fővezér mindeddig nem figyelt fel rájuk, sejtette, hogy még nem lehettek messze, a kiabálásra jöttek vissza, és végignézték az egész jelenetet. Fáradtan fordult a fiatalokhoz.

            - Utánamenjünk? – kérdezte félszegen Csatár, a beton egy repedését fixírozva.

            - Ne. Hagyjátok most őt. Jobb lesz neki, ha egy kicsit egyedül marad. – Tekintete megakadt a szintén nem messze álló Samen és Lennoxon. A két ember kifejezetten rémültnek tűnt. Úgy érezte, magyarázattal tartozik nekik.

            - Racsni… mindig is nehezen viselte a halált. Mikor felesküdött orvosnak, megfogadta, mindenkit meg fog menteni, akit csak lehet. És hiába ment már keresztül annyi mindenen, és hiába tudja, hogy mindenkin nem segíthet, ha valaki meghal, magát hibáztatja érte. Valahol mélyen még mindig azt gondolja, hogy minden sebesültért ő a felelős, és ha nem tudja megmenteni, azért csak és kizárólag, egyedül ő hibás. Tudatában van a korlátainak, de nem fogadja el őket.

            - Most mégis inkább mintha Őrszemet hibáztatta volna – vélte Lennox.

            - Racsni hajlamos mindenkinek esélyt adni, és mindenkiben megbízni, ha csak nincs jó oka rá, hogy ne tegye. Úgy gondolom, a legnagyobb csalódást nem Acélfej halála okozta neki, hanem Őrszem árulása. Illetve, hogy azt hiszi, ha átlát rajta, Acélfej most is élne, és ezzel megint csak magát okolja. Persze, amit mondott erről, azt komolyan gondolta. Ha barátunk harcban veszti életét, beletörődött volna, de így, hogy korábbi Fővezérünk árulása lett a veszte, nem képes elviselni a csalódást. A méltóságos halál – ez mindig fontos volt számára. Nem tud más elfogadhatót elképzelni. – Optimus szomorúan nézett félre. – Mindig ő volt a csapat szíve. Eltart majd egy ideig, mire megbékél. – Újra az emberekre pillantott. – Ne higgyétek, hogy nekem nem hiányzik. Acélfej volt a legrégibb barátom. Már jóval azelőtt ismertem, hogy Fővezér lettem volna, és ha ő nem állt volna mindig mellettem, ma nem az lennék, ami. – Hangja olyan szokatlanul keserű és komoly volt, hogy Sam csak apró biccentéssel tudott reagálni, nem bírta legyűrni a gombócot a torkában. Az Autobot vetett még egy komor pillantást a torokszorító maradványok felé.

            - Kérlek, takarjátok le ezt az egész részt, később megtárgyaljuk, mi legyen vele – kérte halkan Lennoxot, majd pár lépéssel eltűnt az épületben.