Por és hamu - 2. fejezet

Racsni folytatta a kárfelmérést.

            - Csatár?

            - Néhány horpadás csak, nem vészes. Ja, és a jobb kézi fegyveremben zárlat lehet, kihagy időnként. És a kardpengém is beszorult.

            - Mutasd. – A két Autobot letérdelt egymással szemben, és Racsni kézbe vette kisebb társa sérült csuklóját. – Látom – bólintott. – Csúnyán megkarmoltak, de szerencsére az energiakábel csak megrepedt, nem szakadt át. Ezért hagy ki a löveged. És itt – mutatott az összehorpad páncélra – letört egy belső merevítő, az állt keresztbe. Ettől akadt el a kardod is, és ez sértette fel a vezetékeket. Ha sikerül hozzáférnem, hamar rendbe hozom.

Az orvos módszeresen felfejtette Csatár páncélját csuklótól könyékig, hogy a problémás részhez férjen. Egyik kezével rögzítette a sérült végtagot, a másikkal nekilátott, hogy az elakadt merevítőt kipiszkálja a sebből, anélkül, hogy annak hegyes végével újabb károkat okozna.

            - Már majdnem megvan – csóválta rosszallóan a fejét hosszas eredménytelen feszegetés után. – De most újra elakadt, és nem férek oda. Nincs más ötletem, ki kell löknöd a penge hegyével. Fájni fog, de ha szerencsénk van, egy pillanat alatt meglesz. Viszont azt sem szeretném, ha közben más merevítőket is elgörbítene… Optimus, segíts egy kicsit! – A Fővezér készségesen közelebb lépett, Racsni pedig magyarázni kezdte, mit tegyen. – Szorítsd meg a csuklóját, hogy ami alkatrész most a helyén van, az ne tudjon elmozdulni. Félek, hogy most, hogy a külső páncéllemezek nem tartják össze, a hosszanti karmerevítők elgörbülnek, ha a kicsúszó kardpenge rossz irányból nyomja meg a sérült részt. Tartsd erősen, akkor is, ha valami deformálódni akarna. Semminek nem szabad elmozdulni. – Megmutatta a helyes mozdulatot. Optimus baljával ráfogott a kisebb Autobot sérült csuklójára úgy, hogy ujjai közül kilógjon a törött fémrúd vége, hogy kieshessen, ha eljön az ideje.

            - Rendben, készen vagy?

            - Nem, de próbáljuk meg.

            - Gyorsan csináld, akkor hamarabb túl vagy rajta. Nem lesz kellemes.

A Fővezér megszorította fiatal társa karját, aki erejét összeszedve megpróbálta kardját átdöfni a sérült részen. A belülről érkező penge nekiüközött a törött fémrúdnak, de nem lökte ki, hanem még jobban befeszítette. Optimus érezte, hogy a tenyere alatt az összes többi merevítő kifelé akar görbülni, de nem engedte, még erősebben rámarkolt. Csatár felszisszent, és visszahúzta a kardot. Racsni aggódva hajolt közelebb.

            - Látom, nem megy. Jól van, ne erőltesd túl.

A fiatal Autobot a fejét rázta.  

            - Még egyszer.

            - Tessék?

            - Próbáljuk újra!

            - Legyen – engedett Racsni. – De ha most sem sikerül, inkább szétbontom az egészet, mielőtt nagyobb kárt csinálunk.

Csatár bólintott, és összeszedte minden erejét. A penge nekifeszült az akadálynak, összecsikordult a két fémfelület. Aztán a hegyes végű vasrúd csendülve hullott a padlóra, a kard pedig előtűnt a túloldalon. Csatár összerázkódott.

            - Huhh. Ez jobban fájt, mint mielőtt elkezdtük rendbe hozni – vigyorgott megviselten.

            - Idővel jobban fájt volna, hidd el. Most viszont legalább kint van ez a nyavalyás merevítő, innen már simán fog menni. – Valóban, néhány forrasztás kellett csak, előbb az energiakábelnél, majd a karváz összeillesztésénél. Az orvos, ezzel végezvén, visszaillesztette a páncéllemezeket.

            - Jól van. Most próbáld feltölteni a lőfegyveredet. Kap elég energiát?

            - Igen, most már teljesen jó. Köszönöm!

            - Rendben, ezzel is megvagyunk. Kíméld pár napig.

            - Értem.

Racsni utolsóként maradt társához fordult.

            - Űrdongó? Te hogy vagy? Mintha kicsit nehézkesen mozogtál volna.

A sárga-fekete mechanoid bólintott, és mutogatni kezdte, mely mozdulatokkal van problémája, néhány célzott kérdés eredményeképp váll- és mellkas-tájt számolt be szúró fájdalomról. Az orvos bólintott.

            - Sejtem, mi a baj. Ez nem sérülés. Állj meg egyenesen előttem!

A kis Autobot lecövekelt társa előtt, aki lassan benyúlt a mellvértje alá, majd egy alaktalan fémdarabot húzott elő, és felmutatta.

            - Hát ez mi? – tudakolta Csatár meglepetten.

            - Ez? Ez az irányító oszlop egy darabja. Talán láttátok, Dongó úgy iktatta ki az oszlopot, hogy nekiugrott, ezzel összetörve. Így azonban a letöredezett fémdarabkák és egyéb alkatrészek bejutottak a páncélja alá, és elakadtak a fogaskerekekben. Ez az oka, hogy nehezen mozog. Ki kell ezeket szedegetni, és semmi baja sem lesz. – Azonnal munkához látott, így nem telt bele fél óra, és Űrdongó ismét kényelmesen és könnyen mozgott. Hálás biccentéssel köszönte meg a segítséget.

            - Rendben, te is mehetsz.  Azt hiszem, elkél a ti segítségetek is az embereknél. – A fiatal Autobot bólintott, és Csatár társaságában társaik segítségére indultak. Racsni nem vett tudomást a nem messze ácsorgó Fővezérről, kissé botorkáló léptekkel az ajtóul szolgáló, a falba robbantott lyukhoz ment (ez is Őrszem „távozásakor” keletkezett, akárcsak a kerítése ütött hasadék). Miközben ő társai ellátásával törődött, odakint erősen sötétedni kezdett. Az udvart időközben az emberek megtisztították, mindössze egy pár méteres csíkot hagytak érintetlenül. 

Az Autobot térde kis híján újra felmondta a szolgálatot, meg kellett kapaszkodnia a fal sarkában. Nehézkesen, önmagával vívódva tette meg egyik lépést a másik után, minden pillanatban fontolgatva, hogy talán hátat kellene fordítania, és gyáván menekülni az elkerülhetetlen elől, mint ismét szembenézni azzal, amit nemrég itt látott. Az elmúlt néhány órában szándékosan igyekezett nem gondolni a történtekre, beletemetkezni az orvosi munkába, és makacsul tagadni a szörnyű igazságot. Végtelennek tetszett az a néhány pillanat, de csak odaért. Erőtlenül hullott térdre a halom rozsdás por mellett, mely távozása óta érintetlenül terült el az aszfalton. De valami más történt: kicsivel távolabb néhány színes virág hevert, szépen, laza halomba rendezve. Eszébe jutott, hogy az emberek ezzel a gesztussal búcsúznak halottaiktól. Ötlete sem volt, honnan szerezhettek a katonák – bizonyára ők lehettek – virágokat a porig rombolt városban, de nem is érdekelte. Megmagyarázhatatlan módon dühítette a növények ottléte. Ingerülten kapta el a tekintetét, keze ökölbe szorult. Ő nem akart beletörődni.

            - Acélfej! – kiáltotta haragosan az éledező szélbe. – Hol vagy? Hogy voltál képes itt hagyni minket? – Nem törődött a csodálkozva bámuló emberekkel. – Azt hiszed, meg lehet úszni ennyivel?! Ránk nem gondolsz?! Csak így elmész, és itt hagysz minket így… így… - szavai elakadtak, egész testében reszketve támaszkodott egy összetört fémládára.

            - Bármerre járunk, mindig hiányozni fogsz, öreg barátom. Sosem fogunk elfelejteni. – Az orvos mögött megálló Optimus hangjába mély fájdalom vegyült. – Te most kiszálltál a kalandból, de ígérem, egyszer még csatlakozunk hozzád, és együtt megnézzük, mi van ezen a világon túl. – Hallgatott egy darabig, majd megszorította földön térdelő társa vállát. – Gyere, Racsni. Menjünk.

            - Nem. – A válasz halk volt, de határozott.

            - Racsni…

            - Nem! – Az orvos villámgyorsan pördült meg, és egyenesen Optimus arcába bámult. – Nem! Nem érted?! – üvöltött hirtelen támadt, kétségbeesett dühében. – Te képes vagy ilyen egyszerűen beletörődni?! Te képes vagy csak így elengedni?! Mert én nem! Elegem van! Én nem csinálom ezt tovább! Ennyi volt! Érted?! Ennyi! – Már-már gyilkos indulattal támadt neki a megrendült Fővezérnek. – Én nem nézem tovább, ahogy a barátaim meghalnak! Hallod, amit mondok?! Nincs tovább! Te csak mondj le róla, ha akarsz, de én nem fogok! Mégis, mi végre élünk, ha arra sem vagyunk képesek, hogy a barátainkat megvédjük?! Persze, megmentettünk párezer idegen embert, akik nemrég még nem haboztak minket az Álcák kezére adni! Miért ők, Optimus?! Az ő életük miért fontosabb Acélfejnél? Mit tettek ők, hogy ekkora áldozatot hozzunk értük?!

A Fővezér szelíd türelemmel igyekezett megszólni, de az ő hangját is elnehezítette a gyász.

            - Racsni, engedd el őt! Ezen már nem változtathatsz. Hősként halt meg.

            - Nem! Hát éppen ez az, nem érted?! Megérdemelte volna, hogy harcban haljon meg, hogy szikrája kihunyásáig küzdhessen azért, amiben hitt! Ő így akarta! Megérdemelte volna! Ehelyett egy áruló hátba lőtte! Esélye sem volt tisztességes küzdelemre! Elvették tőle, hogy méltósággal menjen el! Halálában gyalázták meg! Képes lennél beletörődni?! Egy gyáva áruló elvette tőle a tisztességet! Arra persze nem volt bátorsága, hogy szemtől szembe megtámadja!

            - Figyelj, Racsni, Őrszem…

            - Te… te képes vagy még védeni azt a szörnyet?! – Máskor szelíd tekintetében őrült, gyilkos tűz lobogott, ami őszintén megrémítette Optimust. – Még mentséget keresnél annak a gyilkos disznónak?!

            - Ami tett, arra nincs mentség, de évszázadokon át bölcs és jó vezér volt, akire én is felnéztem.

            - Csakhogy engem nem érdekel, hogy mit tett évszázadokkal ezelőtt! Engem csak az érdekel, mi lett belőle! Bármennyi jót is tett, ezt semmi nem mossa le! Számomra minden cselekedete értelmét vesztette, én csak egy gyilkost látok! És én sosem fogok megbocsátani neki! Érted?! Soha! – Kifulladni látszó haragja újra visszatért. – És tudod mit? Nagyon sajnálom, hogy megölted! Ennyivel nem úszhatja meg! Azt kívánom, bár élne! Azt kívánom, bár átélné ugyanazt a fájdalmat, amit Acélfejnek kellett, mielőtt meghalt! És még az sem lenne elegendő büntetés! Százszorosát, ezerszeresét érdemelné! Nem érdemel sem kegyelmet, sem tisztességet! Hagynunk kellene, hogy a teste itt rozsdásodjon porrá, míg nem marad belőle sem több, csak ennyi! – intett ingerült mozdulattal, reszkető kézzel társa maradványai felé. – Legszívesebben cafatokra szaggatnám, míg már nem lehet felismerni sem!

            - Racsni, kérlek, nyugodj meg! Ez nem te vagy. – Optimus megérintette barátja vállát, de az durván lökte félre a kezét.

            - Ne érj hozzám! Hallod?! Ne érj hozzám! Végeztem! Elegem volt! – Teljes hangerővel üvöltött, mielőtt hangja végképp elcsuklott. Annyira remegett az indulattól, hogy kis híján összeesett. - Hagyj engem békén! – Hirtelen, haragosan fordult el, és magára véve mentőautó-alakját, padlógázzal indított. – A Fővezér meglepetten tántorodott hátra, utat engedve a terepjárónak, aztán csak mereven nézett utána. A jármű a kapu felé száguldott, majdnem elütve két katonát, akikre még dühödten rá is dudált, majd csikorgó kerekekkel éles kanyart vett, és eltűnt a romos utcán. Optimus szomorúan nézte a sarkot, ahol utoljára látta, és csak a közeledő mozgásra szakította el tekintetét. A kerítésbe ütött lyuknál Űrdongó és Csatár álltak megrökönyödve, tanácstalanul. Bár a Fővezér mindeddig nem figyelt fel rájuk, sejtette, hogy még nem lehettek messze, a kiabálásra jöttek vissza, és végignézték az egész jelenetet. Fáradtan fordult a fiatalokhoz.

            - Utánamenjünk? – kérdezte félszegen Csatár, a beton egy repedését fixírozva.

            - Ne. Hagyjátok most őt. Jobb lesz neki, ha egy kicsit egyedül marad. – Tekintete megakadt a szintén nem messze álló Samen és Lennoxon. A két ember kifejezetten rémültnek tűnt. Úgy érezte, magyarázattal tartozik nekik.

            - Racsni… mindig is nehezen viselte a halált. Mikor felesküdött orvosnak, megfogadta, mindenkit meg fog menteni, akit csak lehet. És hiába ment már keresztül annyi mindenen, és hiába tudja, hogy mindenkin nem segíthet, ha valaki meghal, magát hibáztatja érte. Valahol mélyen még mindig azt gondolja, hogy minden sebesültért ő a felelős, és ha nem tudja megmenteni, azért csak és kizárólag, egyedül ő hibás. Tudatában van a korlátainak, de nem fogadja el őket.

            - Most mégis inkább mintha Őrszemet hibáztatta volna – vélte Lennox.

            - Racsni hajlamos mindenkinek esélyt adni, és mindenkiben megbízni, ha csak nincs jó oka rá, hogy ne tegye. Úgy gondolom, a legnagyobb csalódást nem Acélfej halála okozta neki, hanem Őrszem árulása. Illetve, hogy azt hiszi, ha átlát rajta, Acélfej most is élne, és ezzel megint csak magát okolja. Persze, amit mondott erről, azt komolyan gondolta. Ha barátunk harcban veszti életét, beletörődött volna, de így, hogy korábbi Fővezérünk árulása lett a veszte, nem képes elviselni a csalódást. A méltóságos halál – ez mindig fontos volt számára. Nem tud más elfogadhatót elképzelni. – Optimus szomorúan nézett félre. – Mindig ő volt a csapat szíve. Eltart majd egy ideig, mire megbékél. – Újra az emberekre pillantott. – Ne higgyétek, hogy nekem nem hiányzik. Acélfej volt a legrégibb barátom. Már jóval azelőtt ismertem, hogy Fővezér lettem volna, és ha ő nem állt volna mindig mellettem, ma nem az lennék, ami. – Hangja olyan szokatlanul keserű és komoly volt, hogy Sam csak apró biccentéssel tudott reagálni, nem bírta legyűrni a gombócot a torkában. Az Autobot vetett még egy komor pillantást a torokszorító maradványok felé.

            - Kérlek, takarjátok le ezt az egész részt, később megtárgyaljuk, mi legyen vele – kérte halkan Lennoxot, majd pár lépéssel eltűnt az épületben.