Por és hamu - 1. fejezet

*A történet a Transformers 3 után játszódik, pontosabban onnan folytatódik, ahol az véget ér. Az Autobotok társaik életével kellett fizessenek a győzelemért, és ez nem múlik el nyomtalanul. Legjobban Acélfej elvesztését sínylik meg, mindenki másképp reagál az eseményre.
(A történetben két Autobot nem a filmbeli, hanem az eredeti nevén szerepel: Dino - Délibáb /Mirage/ és Que - Kerék /Wheeljack/)
És persze várom a véleményeket :)*

 Optimus szomorúan tekintett körbe a csatatérré változtatott városon. Micsoda pusztítás, mennyi ártatlan emberélet… Csak mert ők idehozták a háborújukat. Persze, az már, ha elmennek, nem segített volna, ahogyan az emberek várták. Remélték, hogy akkor az Álcák is békében távoznak, vigyenek magukkal bármit. Csakhogy azoknak eszükben sem volt ilyesmi, és a Fővezér már akkor tudta, hogy ez nem megoldás. Nem tagadta le, csalódott az emberekben. Nyilván nem várta volna, hogy megvédjék őket a saját biztonságuk árán, nem is lettek volna képesek rá. De azért… nem haboztak elküldeni őket. Emlékezett rá, amit korábban az emberek médiájában hallott: a fél világ jobban örülne, ha ők is elmennének. Nem hibáztatta őket, de rosszul esett. Ez persze nem az első eset volt, még a Bukott visszatérése előtt beszéltek erről Galloway igazgatóval is, aki szintén szerette volna őket a Naprendszeren kívül tudni. De mint akkor, most is látta előre, hogy ennyivel nem lehet megúszni, hiába is szeretnék az emberi lények ilyen egyszerűen elintézni. Akkor meg is mondta: Mi lesz, ha elmegyünk, és tévednek? Utálta, hogy igaza lett.

            - Optimus? – Racsni kezét érezte ép vállán. Az orvos nem a szemébe nézett, leszaggatott másik karjának maradványait vizsgálta gondterhelten.

            - Menjünk haza.

            - Haza? – visszhangozta az elé lépő Csatár enyhén gúnyos hitetlenséggel. – Mi az, hogy haza? Létezik még olyan egyáltalán? Nekünk nem hiszem.

       - 

„Az otthon ott van, ameddig ellát

Vaksötétben két szemünk

Vak lovak vagyunk az éjben,

Nincsen út és nincs kötél sem,

De mi el mégsem tévedünk.” [1]

Űrdongó megállt Őrszem maradványai mellett, és csendesen tanulmányozta.

            - Tudod, Optimus, nehezen tudom elhinni, hogy éppen ő volt a mestered – dünnyögte Csatár, némi megvetéssel. – Egyáltalán nem hasonlítasz rá.

            - Pedig rengeteg mindent köszönhetek neki. Bár tudnám, ő hol tévedt el. Nehogy én is azt tegyem.

Racsni csendben a háttérbe húzódott, és dacosan hallgatott. A Fővezér lehajolt elődjéhez, akinek szétmarcangolt páncélja még mindig forró volt az iménti lövésektől.

            - Hmm... Azt mondod, Őrszem, hogy istenek voltunk? Én nem hiszem.

Űrdongó a fejét ingatta.

            -

„Én nem vagyok semmilyen isten, látod,

Rajtam nincsen halálfej” [2]

            - Reméljük, eggyé válva az Örök Szikra végtelen bölcsességével, idővel megtisztul majd. – Felegyenesedett, és Lennoxhoz fordult.

            - Megkérhetném, hogy gondoskodjatok az elesettek elszállításáról?

            - Öhm, hogyne, persze.

A Fővezér valamivel távolabbra emelte a tekintetét.

            - Sam!

A fiú kilépett a katonák takarásából.

            - Itt vagyok, Optimus.

            - Köszönöm, hogy most sem hagytál cserben minket. Nélküled nem sikerül. És – fejét felemelve tekintett végig az összes emberen, akik részt vettek a végső összecsapásban – nélkületek sem, akik mind itt vagytok most. Nem kell fényesebb bizonyíték rá, hogy Őrszem mekkorát tévedett, mint ti mindannyian. – Végül a társaihoz fordult. – És köszönöm nektek, hogy kitartottatok mellettem, szörnyű tévedésem ellenére is. – Még vetett egy utolsó pillantást a városra, majd intett az odagyűlt Autobotoknak. - Menjünk.

            Mivel Optimus súlyos sérülése miatt nem alakulhatott át, a kis csapat gyalogszerrel tette meg az utat korábbi támaszpontjukig, melyet Őrszem alaposan megrongált távozása előtt. Bár a bejáraton a Fővezér csak kamionként tudott volna áthaladni, most könnyedén belépett azon a jókora lyukon, melyet egykori mestere, a néhai Fővezér menekülés közben ütött a masszív betonkerítésbe. Társai némán követték a romos udvarra, óvatosan kerülgetve a leszakadt tűzlétra darabjait és az összetört, elrozsdállt ládák maradványait. Ahogy Optimus megtorpant pár lépésre a kerítéstől, a többiek is megálltak mögötte, csak Racsni hatolt beljebb a törmeléken keresztül. Mély hangú dobbanás jelezte, ahogy térdre esett, és mikor Optimus mögé lépett, pontosan tudta, mit fog látni. Meg sem próbált megszólalni, tudta jól, hogy a hangja cserbenhagyná. Racsni beletúrt a földre szóródott rozsdás porba, a keze remegett, de egyetlen hangot nem adott ki. Nem tudott.

Minden kétséget kizáróan ez volt minden, ami Acélfejből megmaradt: gumiabroncs-maradványok, műanyag lámpaburák, egy halom barnásvörös rozsdapor, néhány alaktalan alkatrész-darab és a földön szétfolyt sárgászöld olaj. Az orvos kétségbeesetten hajolt az elhamvadt test fölé, reszkető kezéből enyhén csillogó fémforgácsok hullottak az aszfaltra.     - Ne… - Hangja, ha lehetséges, még kezénél is jobban remegett. – Ne… nem… ez nem… - Fejét rázta, mintha azzal, hogy tagadja, meg nem történtté teheti. – Mondjátok, hogy nem…

Sam, aki valamivel az Autobotok után érkezett a katonák társaságában, iszonyodva lépett hátra, mikor Racsni kezéből a porral együtt valami tompa csendüléssel a padlóra hullott. Az optika üvegborítása. A fiú képtelen volt pillantását elszakítani a hátborzongató maradványokról. Felidézte az elhamvadt arcot, és a mély, kissé érces, de mégis szelíd hangot. Az első találkozást a városi sikátorban, a Mojoval történ incidenst otthon, a kertjükben, a menekülést Mission city utcáin, mikor a fekete monstrum végig ott állt mögötte, és mikor sérülten összeesett, akkor is csak az ő biztonságával törődött.

Csatár Racsni mögé lépett, és megszorította a vállát.

            - Sajnálom. – Az orvos mintha nem is hallotta volna. – Hagyd. Szükség van rád. Sérültjeink vannak. – Racsni nem reagált, de mikor kisebb társa a vállánál fogva kissé hátrahúzta, tétova mozdulatokkal, nehezen tápászkodott fel, tekintetét egy pillanatra sem fordítva el a torokszorító látványtól. Űrdongó és Csatár végül szelíd erőszakkal elvonszolták onnan, Optimus felé irányítva, akit, bár csendesen tűrte a fájdalmat, kimerített a súlyos seb. Leszaggatott jobbja a földön hevert, hátát a falnak vetette. Racsni végül összeszedte magát valamennyire.

            - Jól van… le kell feküdnöd… menjünk az épületbe.

Dongó a Fővezér mellé lépett, hogy segítsen betámogatni, de ő visszakozott.

            - Hagyd csak, megy egyedül is… - A sárga mechanoid nem tágított. A katonák közben elkezdték a törmeléket egy kupacra hordani, hogy helyet csináljanak, mivel a tervek szerint a földön kívüli roncsokat átmenetileg mint ide akarták szállítani. Racsni váratlanul rákiáltott az Acélfej maradványaihoz legközelebb tébláboló emberekre.

            - Ne… ne nyúljatok hozzá! Hagyjátok, ne menjetek közel!

Optimus meglepetten torpant meg, de aztán intett a katonáknak.

            - Hagyjátok azt a részt. – Nem feszegette tovább a dolgot, Űrdongó segítségével keresztülbotorkált a romokon, majd be az épületbe, a korábban a falon robbantott lyukon keresztül. Délibáb is mellé lépett, hogy a Fővezér a vállára támaszkodhasson, míg a Rontók széttúrták a törmeléket, hogy legyen elég hely. Végül néhány perces helyezkedés után Optimus a megtisztított padlón feküdt, Racsni pedig fölé hajolt.

            - Jól van. – Közelebb intette Csatárt. – Segíts eltávolítani a jobb oldali mellvértet! Blokkolnunk kell az energiaellátás fő ágának sérült részét, nehogy zárlatot okozzunk. – Közösen lecsatolták, majd leemelték a páncéllemezeket, felfedve az alatta rejlő, erősen tépázott, bonyolult rendszereket. – Rendben… Ne mozogj, Optimus. Ez most nem lesz túl kellemes. – A mellkas fedetlen részén csuklóig a vezetékek közé nyúlt, és szétpattintott egy csatlakozót. A Fővezér rezzenetlen arccal tűrte a beavatkozást. Az orvos óvatosan kihúzta a kezét.

            - Érzed, hogy csökkent az energiaszivárgás, ahogy leválasztottam a sérült részt?

            - Igen.

            - Fájdalmat érzel még?

            - Igen, de már jobb valamivel.

            - Sajnos nem is fog teljesen elmúlni. Kórházi feltételek közt kiiktathatnék minden érzőközpontot, de így kockázatos lenne. Ahhoz külső energiaforrásra kellene támaszkodnunk, de jelenleg még így is a te szikrád a legerősebb, egyikünk se tud segíteni. Muszáj lesz így végigcsinálnunk.

            - Ki fogom bírni, essünk túl rajta.

            - Az viszont, hogy érzed, kizárja egy csomó más, súlyos sérülés lehetőségét. Biztatóbb, mintha lebénult volna teljesen. Bár gondolom, ezzel most nem vigasztaltalak meg.

A Fővezér fáradtan elmosolyodott.

            - Várjunk csak, még valami, a biztonság kedvéért… - Racsni most közvetlenül a szikraüreg mellett nyúlt be, néhány újabb csatlakozót pattintva ki. Csatár kíváncsian húzódott közelebb.

            - Most mit csinálsz?

            - Leválasztottam a teljes fegyverrendszert, hogy annak a készenléti üzemmódja se fogyasszon feleslegesen energiát. – Visszafordult a sérüléshez. – Rendben, lássuk… - Aprólékos munkával kezdte megtisztítani a sebet, némán, szorgalmasan dolgozott. A többiek köréjük gyűltek, csendben, türelemmel várták a fejleményeket, valamint, hogy szükség van-e bármelyikük közreműködésére. Az a néhány ember, aki követte őket az épületbe, szintén szótlanul figyelte az eseményeket.

            - Esetleg… tudunk valamiben segíteni? – érdeklődött Lennox kissé bizonytalanul.

            - Most nem, köszönöm. Menjetek csak, pihenjetek. Van orvosotok a környéken, hogy segítsen a sebesültjeiteknek?

            - Igen, hogyne. Ha bármire szükségetek lenne, szóljatok! – Ezzel elindult a kijárat felé, szelíden meglökve a mellette toporgó Samet. – Menjünk. Bizonyára van mit megbeszélniük. Ha kellünk, szólni fognak.

Racsni rendületlenül folytatta a munkáját, ám a kitartóan figyelő Űrdongó valahogy úgy érezte, az orvosnak kifejezetten nehezére esik összeszedni a gondolatait. Időnként megtorpant, mintha nem tudná, mit is akart, máskor szétbontott pár perccel előtte forrasztott kötéseket, akár ha nem volna biztos benne, hogy az valóban oda kell. Szokásos, magabiztos munkájának, rezzenetlen kezének nyoma sem volt, láthatóan komolyan megküzdött érte, hogy összpontosítani tudjon. Aztán mégiscsak megcsúszott a keze. Ahogy ujjai a sérült részhez értek, Optimus felszisszent és összerándult.

            - Jaj… ne haragudj, nem… nem akartam… - Hátrább húzódott, kezét az ölébe ejtette. – Bocsánat. Nem vagyok formában… - Mindkét keze enyhén reszketett.

            - Semmi baj. Látom. De most erősnek kell lennünk. Mindenkinek.

Racsni bólintott, és erőt véve magán, újra munkához látott. A hosszas műtét alatt a továbbiakban nem hibázott ugyan, de néhányszor megszakította a munkát egy pillanatra, hogy összeszedje magát.

            - Bírod még? – törte meg a csendet egy jó óra múlva kissé félszegen, munkájából fel sem nézve.

            - Persze.

            - Nem szédülsz?

            - Nem.

Újabb hosszas hallgatás következett, egy-egy csendes szó hangzott csak el nagy ritkán, ha az orvos valamelyik társa segítségét kérte. Végül a kitartás meghozta gyümölcsét, és a Fővezér visszanyerte a csatában elvesztett végtagot.

            - Érzed most a karod? – tudakolta az orvos az utolsó simításokkal matatva.

            - Igen.

            - Mozgatni még nem fogod tudni, csak ha visszakötöm az energiakábelt. – Ismételten benyúlt az áramkörök közé, helyére pattintva a csatlakozót.

            - Hogy érzed?

            - Kissé nehézkes. És merev.   

            - Majd bejáratódik, ne erőltesd egyszerre nagyon. Jó darabig még érzékeny lesz. – Néhány mozdulattal csatlakoztatta a többi kábelt is, és nekilátott, hogy a mellvértet visszaépítse. – Normális esetben pár napos pihenés nélkül nem engedném, de most visszakapod a fegyverrendszert, a helyzetre tekintettel. Ne nagyon használd, ha lehet. Alakot váltanod egy napig egyáltalán nem szabad, de jó lenne, ha inkább két-három napot pihennél, mire megpróbálkozol vele. – Helyre pattintotta a páncél utolsó darabját. – Kész.

            - Köszönöm. Igyekszem. – A Fővezér Űrdongó és Csatár segítségével feltápászkodott.

            - Jól van – tekintett végig Racsni a társaság többi tagján. – Kinek van még panasza?

            - Én jól vagyok – sietett leszögezni Délibáb. – Néhány karcolás csak, semmi több. Engedelmetekkel, ha itt most nem kellek, elkísérném az embereket. Esetleg találnak egy félig működőképes Álcát, aminek jobb, ha nem mennek a közelébe egyedül.

            - Mi is megyünk!  - csatlakoztak egyként a Rontók.

            - Ha nektek sincs bajotok, tőlem mehettek. Mind jól vagytok? – Bólintásokat kapott válaszul.

            - Rendben, menjetek – egyezett bele Optimus. – De legyetek nagyon résen! Nem tudjuk, mi maradt itt az Álcák után. És még valami… - egyesével végignézett mindnyájukon, mielőtt folytatta.  – Az oszlopokat mind össze kell gyűjteni, kivétel nélkül. Szedjétek össze, amit találtok, és hozzátok ide. Megsemmisítjük őket.

            - Megsemmisítjük? – nézett fel Csatár meglepetten. – Komolyan?

            - Igen, mindenképpen. Ezt a kockázatot nem vállalhatjuk újra. És nagyon fontos: nem kerülhet egy sem az emberekhez! Akármennyire is páratlan találmány, nem maradhat fenn. – A Rontókhoz fordult. – Amiket nem a városban helyeztek el, azokat be kell tájolni. Ezt rátok bízom. Ha itt rendeződik a helyzet, azokat is mind begyűjtjük. Most menjetek, segítsetek a maradványok összegyűjtésében.

A négy Autobot kivonult az épületből.

---

[1] Az otthon itt van /Roy és Ádám/

[2] A holnapot éljem túl /Tankcsapda/

Hosszú éjszaka - 2. fejezet

Éjjel két óra körül járt az idő, mikor a műtős kocsi megindult feléjük. Optimus várakozón meredt rá, ahogy közeledett, közben megérintette a fióka hátát.

- Minden rendben lesz.

A csapatot az a fiatal orvos vezette, aki még a tanácsteremben odament hozzájuk, és amennyire Optimus meg tudta állapítani, nem a műtőkben dolgozott, hanem az ellátás megszervezését végezte. Két ápolóval érkezett, és azonnal munkához látott. A Fővezér hátrébb lépett, hogy helyet adjon nekik, bár Űrdongó láthatóan megijed, hogy pártfogója nincs a közelében, de legalábbis már nem ér hozzá. A műtős csapat azonnal munkához látott, óvatosan, ketten a kocsira emelték a gyereket, közben egymásnak válaszolgatva megállapították a legfontosabb adatokat.

            - Energiaszint nagyon alacsony, de még nem kritikus…

            - Szikraüreg ép…

            - Testhőmérséklet magas…

            - Optika-fókusz lassú...

            - Reflex mozdulatok… a sérült kar nem reagál, a többi jó! Gyerünk, vigyük, mielőtt elájulna, úgy sokkal kockázatosabb műteni!

A műtős kocsi egyre távolodott, végül eltűnt a folyosó végén nyíló ajtón, Optimus pedig csak némán meredt utána.

            Közeledett a hajnal, a nyugalom kezdett helyreállni. Optimus hátát a falnak vetve ült a teljesen kiürült folyosón, térdére támasztott, összekulcsolt kezeit bámulva. Gondolatai a délután és éjszaka történései körül forogtak, okokat és előzetes jeleket keresett. Ki rejtette a robbanószerkezetet a tanácsterembe? Hogy jutott be? Hogy nem vették észre, hogy valaki babrált a konzollal? Álca volt, vagy áruló lenne köztük? És mi volt a konkrét cél? Minél több Autobot vezető halálával fejetlenséget okozni, vagy konkrét célpontja volt az elkövetőnek? Talán többen voltak? Az illető jelen volt? Vagy esetleg távirányította vagy időzítette a robbanást? A Fővezér tudta, mindezekre csak később kapnak választ, ha egyáltalán. Már az éjszaka folyamán értesítették, hogy amint a tűzszerészek és szakértők végeznek a vizsgálódással, reggel rendkívüli gyűlést kell tartani a történtek miatt. Persze fokozott biztonsági intézkedésekkel, az illetékesek talán már most azon dolgoztak, hogy megfelelően biztos helyet találjanak a tanácsnak.

            Ahogy a mindaddig kihalt folyosón közeledő lépések zaját észlelte, Optimus feltekintett. Racsni közeledett felé holtfáradtan és megviselten, de biztatóan mosolygott.

            - Optimus, örülök, hogy itt talállak.

            - Itt voltam egész éjjel.

            - Tudom, mondták a többiek. Nem tudtam hamarabb kijönni, folyamatosan a műtőben voltunk.

            - Mi a helyzet?

            - Egészen biztató a történtekhez képest. Azt hiszem, igazán szerencsésnek mondható még így is a dolog kimenetele, akár több tucat haláleset is történhetett volna.

Optimus bólintott.

            - És Űrdongó hogy van? Tudsz róla valamit?

            - Igen, épp ezért kerestelek. Már átvitték a gyerek részlegbe, megmutatom. – Elindultak egymás mellett a kopár folyosón, melyen nemrég még sérültek tucatjai várakoztak, mostanra azonban mindenki eltűnt. – Most már jobban van, de elég megviselt állapotban. Sajnos eléggé elhúzódott az operáció, hiszen fiókát sokkal nehezebb műteni, és mivel az összes mellkas-lemezt ki kellett bontani és a szikraüreget szabaddá tenni, tovább nőtt a beavatkozás veszélye. Az operációt nem én csináltam, csak utána érdeklődtem. Egy idős orvos látta el, korábban a tanítómesterem volt, kiváló szakértő. Űrdongó a lehető legjobb kezekben volt.

            - Beszéltél vele? Mármint Űrdongóval.

            - Nem, de láttam. Szerencsétlen nem bírta tovább, és elájult műtét közben, de folyamatosan figyeltek rá, úgyhogy nem lett gond belőle. Még nem tért magához, de szerintem egy darabig nem is fog. Nagyon kimerült.

            - Nem csodálom.

            - A továbbiakban is figyelni fognak rá, és ha lehet, én is megpróbálok a közelében lenni.

            - Pihenned kellene. Alig állsz a lábadon.

            - Jól vagyok. Egyelőre látni szeretném, hogy alakul a helyzet.

            - A többiek tudják már, mi történt Dongóval?

            - Nemrég üzentem meg nekik, amint tudnak, jönnek.

Közben megérkeztek a kórház egy másik szárnyába, ahol a gyerekeket látták el, bár az itteni orvosok is szinte mind odaát tartózkodtak, és a robbanás sérültjeivel foglalkoztak. Racsni egy kis szobába vezette Optimust. Űrdongó a sarokba állított ágyon feküdt és mélyen aludt. Az állapotát figyelő műszerek halkan, megnyugtatóan zümmögtek. A két Autobot az ágyhoz lépett, és pár percig csendben figyelték a mozdulatlan fiókát.

            - Nagy szerencséje volt.  Kész csoda, hogy nem történt nagyobb baj.

            - Nem sokon múlt. – Optimus letérdelt az ágy mellé. – Én küldtem oda! Én mondtam neki, hogy menjen le…

            - Nem tudhattad előre. Ha melletted marad, könnyen a leomló karzat alá kerülhetett volna. – Racsni néhány pillantással végigfutotta a kijelzőket, majd elégedetten bólintott. Optimus felemelte a kezét, hogy megigazítsa a takarót, de ahogy feljebb húzta, kézháttal megérintette a gyerek karját, aki erre alig érezhetően megrezzent. Mikor a Fővezér az arcára nézett, a félhomályban halványan csillogó optikákkal találta szemben magát.

            - Máris felébredtél? – kérdezte mosolyogva. – Még pihenned kellene.

Űrdongó nem válaszolt, csak két karral magához húzta és átölelte Optimus kezét, fejét pedig a csuklójára hajtotta. A Fővezér újra rámosolygott.

            - Aludj még!

            - Itt maradsz?

            - Ameddig tudok, igen. Később majd el kell mennem, de mindenképpen itt marad valaki.

A két Autobot összenézett. Racsni közelebb lépett és az ágyhoz hajolt.

            - Dongó! – A fióka nem mozdult. - Űrdongó! – Racsni közelebb hajolt, megérintette a gyerek tarkóját és homlokát, végigpillantott a műszereken, majd hitetlenkedve csóválta a fejét.

            - Megint eszméletlen. Mondjuk csodálkozom, hogy egyáltalán magához tért. Korai volt még, hogy felébredjen.

Az ajtó felől halk nesz hallatszott, mindketten odafordultak. Jazz halkan lépett be, Acélfej mögötte érkezett. Mindketten az ágyhoz léptek.

            - Na? Hogy van?

            - A helyzethez képest elég jól, magához is tért néhány pillanatra. De eléggé megviselte a várakozás.

            - Hát ezen igazán nincs is mit csodálkozni! – Jazz kifejezetten feldúltnak tűnt. – Azért mégiscsak durva, hogy egy súlyosan sérült fiókának nyolc órát kelljen várni a műtétre, a folyosón! Jóformán minden ellátás nélkül!

            - Halkabban, kérlek! Tudod, hogy be kell tartani a kötelező súlyossági sorrendet.

            - Na de gyerek! Nem értem, hogy…

            - Amint tudtak, foglalkoztak vele. Veszélyesebb lett volna, ha belekezdenek, mielőtt megérkezik egy gyakorlott orvos. Az ilyen döntések sosem könnyűek. És nyilván mindenki a saját barátaiért aggódik legjobban. Hidd el, én is aggódtam.

            - Tudom. – Jazz lehajtott fejjel bámulta a padlót.

            - Ez a szerencsétlen gyerek vonzza a bajt – jegyezte meg Acélfej. Racsni fáradtan mosolygott.

            - Reméljük, kinövi. Ha pedig mégse… nos, akkor még inkább szüksége lesz rá, hogy mellette álljunk.

Mindannyian némán álltak egy percig, és az alvó Dongót figyelték. Végül Racsni törte meg a csendet.

            - Na jó, rengeteg még a dolgunk! Nekem még el kell rendeznem pár dolgot odaát. Optimus, tudsz maradni? Jó lenne, ha most nem hagynánk egyedül.

            - Persze. Délelőtt viszont mennem kell a rendkívüli gyűlésre.

            - Még van két óra az őrszolgálatomból, de aztán visszajövök  – ajánlotta Jazz.

            - Majd váltalak, és akkor hamarabb jöhetsz – tette hozzá Acélfej.

            - Köszönöm.

Mindannyian csendben kivonultak, és Optimus magára maradt védencével és kavargó gondolataival. Éberen őrködött a fióka nyugalma felett, miközben lassan rájuk virradt. Csodálta a gyerek töretlen bizalmát az életben, azok után, amik vele történtek. Tudta, hogy ezt a bizalmat nem sérülések, fájdalom, kegyetlen bánásmód, félelem, szenvedés fogja megtörni. Az egyetlen, ami képes erre, a csalódás. Hogy minden reményét és kitartását elveszti, ha csalódnia kell azokban, akikre feltétel nélkül, magától értetődően számít. Akkor többé nem lesz ereje, hogy újra és újra talpra álljon minden szörnyűség után. Csak remény kell, nem csodák. És ezt ők négyen meg tudják adni. Valahogy egy furcsa, nagy család lettek. A Fővezér ez nap mint nap látta, ahogy a gyerekre nézett. Ahogy rájuk nevetett, ahogy készségesen szót fogadott, ahogy vigasztalást kért, ha szomorú volt. És mindig megerősítette magában az elhatározást. Azt az elhatározást, melyet a félhomályos szobában, halkan kimondott szavakkal megerősített: hogy amíg a szikrája utolsót nem lobban, nem engedi ezt a bizalmat szertefoszlani.


* Hát, ez a történet csak ilyen rövidke volt, de azért remélem, lesz olyan, akinek tetszett :) *

Hosszú éjszaka - 1. fejezet

* Második munkám, a Dongóra épül, rövidebb légvételű. Talán egy csöppet szentimentálisra sikeredett (azért nem nyálas), aki az ilyen nem szereti, ugorja át ;) *

Optimus a tanácsterem felé tartott a hosszú folyosók egyikén. A hatalmas, már-már csarnoknak is nevezhető helyiség éppen a bázis középpontjában helyezkedett el, és a szenátus gyűléseinek, valamint a hadsereg vezetőségi tanácskozásainak adott otthont. A Fővezér céltudatosan haladt a terem felé, közben igyekezett végiggondolni, mi mindent akar a szenátussal megvitatni, mi mindenről kell beszámolnia, és hogy vajon milyen újabb elvárásoknak kell majd ismételten megfelelnie. Optimus nem tehetett róla, egyszerűen utálta ezeket az üléseket, úgy érezte, minden tettrekészséget, minden tenni akarást megfojt a politika ingoványa. Ahelyett, hogy tennének valamit, csak beszélnek róla, hogy cselekedni kéne. Tisztelte ugyan a vének tanácsát, de néha egyszerűen képtelen volt egyetérteni velük, mégis muszáj volt türelemmel végighallgatni a kioktatásokat, és lenyelnie a kritikákat. Nem értette, hogy ha ő képes az együttműködésre, vajon a másik oldalról nem várhatná méltán ugyanezt? Igaz ugyan, hogy soha senki még ilyen fiatalon nem vált Fővezérré – ez persze nem jelentette azt, hogy zöldfülű lenne, csak a tanács jobban kedvelte, ha ezt a posztot idősebb Autobotok töltik be - de állt már annyi tapasztalat a háta mögött, ami igenis képessé, sőt, ideálissá tették őt a tisztségre. Ő maga ugyan sosem tartotta magát kivételes személynek, s posztjában sem a hatalmat, sokkal inkább a felelősséget látta, no meg a lehetőséget, hogy megpróbálja összefogni az Autobotok csapatait, és ha csak egy szemernyi esély is van rá, győzelemre vezetni őket. 

            Ahogy mindezt végiggondolta, egyre inkább csodálta Racsnit, aki nemcsak hogy hihetetlenül otthonosan mozgott a diplomácia ingoványos mezején, de kellő tisztelettudással, no meg türelemmel rendelkezett ahhoz is, hogy a szenátussal és a vénekkel tárgyalni tudjon. Optimus hátrapillantott a válla fölött, tekintetével a kis Űrdongót kereste, aki az imént még mellette szaladt, most azonban nyomát se látta. Végül megpillantotta: a fióka a folyosóról nyíló hatalmas ablakok egyike előtt állt, és lenyűgözve pillantott az alattuk elterülő, földbe vájt hatalmas, nyitható tetejű hajóépítő hangárba. A Fővezér egy pillanatig némán figyelte, mielőtt odament volna hozzá. Dongó már hónapok óta velük volt, megbarátkozott a környezettel és beilleszkedett, de az idegenektől még mindig tartott, ezért Optimus és csapata vigyázott rá. Mindannyian örömüket lelték az örökmozgó, vidám gyerekben, Optimus néha már-már úgy érezte, mintha saját fiókája volna. Mivel mindannyiuknak rengeteg dolga volt, állandóan jöttek-mentek, gyakran magukkal vitték Dongót, aki nemsoká legalább annyira otthonosan érezte magát a mentőközpontban Racsnival, mint a fegyvergyár hangáraiban, ahol Acélfej dolgozott szakértőként. Megtanulta, hová mehet és hová nem, szót fogadott és türelemmel kivárta, míg vele is tudtak foglalkozni, még akkor is, ha komolyan nehezére esett nyugton maradni. Optimus viszonylag ritkán vitte magával, hiszen hivatalos megbeszélésekre és katonai tanácskozásokra nem vihette be, no meg sajnálta volna a gyereket halálra untatni ilyesmivel, hiszen még ő maga is gyakran nehezen viselte őket.

            A Fővezér visszasétált a jókora ablakhoz, és letérdelt a gyerek mellé. Az emeleti folyosó ablakából messzire el lehetett látni ilyen tiszta időben.

            - Optimus nézd! Milyen hatalmas hajók! Sokkal nagyobbak, mint a Bárka!

            - Még ezeknél sokkal nagyobbak is vannak az északi szárny hangárjaiban. Ha lesz időnk, megmutatom őket, de most nem szabad elkésnünk. Gyere! – A gyerek bólintott, és követte őt a tanácsterem ajtajához. A kerek terem számtalan bejárattal rendelkezett, mindegyik a felső részen helyezkedett el, innen lépcsőzetes padsorok indulat lefelé, néhol lépcsőkkel szabdalva, és mind a középütt elhelyezkedő, kissé ovális teret vette körül, melynek a közepén hatalmas komputerkonzolok helyezkedtek el, valamint egy emelvény, a tanács legfőbb vezetői számára. Űrdongó sosem járt még itt, tágra nyílt optikákkal bámulta a hatalmas csarnokot. Ahogy beléptek, a karzatot tartó oszlopok egyike mellől megszólította őket valaki.

            - Fővezér! Beszélhetnénk egy percre? – A közvetlenül Optimus parancsnoksága alá tartozó felderítőcsapat fiatal vezetője volt az. A Fővezér bólintott, majd újból letérdel a fióka mellé, és vállára tette a kezeit.

            - Dongó, menj le szépen az első sorhoz, ülj le, és ott várj meg engem, pár perc, és jövök.

            - Oké. – A gyerek elindult lefelé a lépcsőn, Optimus pedig a fiatal tiszt felé fordult.

            - A reggeli felderítő repülésről lenne szó. Azt hiszem, találtunk valamit, de mielőtt a tanácsnak jelenteném, szólni akartam, hogy egy, valószínűleg Álca hajó roncsai…

Ebben a pillanatban szabadult el a pokol. A robbanás ereje hátralökte Optimust, akinek a hatalmas dörejtől kifinomult hangérzékelői majd’ kiszakadtak, aztán érezte, hogy a recsegve beomló karzat törmelékdarabkái záporoznak rá. A fény egy pillanatra elvakította, de harchoz edződött optikái hamar visszaálltak a töredék másodpercnyi automatikus kikapcsolás után, mellyel látását óvta. Átvillant a gondolatain, hogy Jazz mennyi gondot takarít meg magának a harc közben viselt, fényszűrős szemellenzőjével, így egy pillanatra sem veszti el látását egy robbanás következtében sem. Amilyen gyorsan csak tudott, kigördült az összeomlani készülő karzat alól, és azonnal felegyenesedett. A teremben teljes volt a káosz, galéria szinte mindenhol leomlott körben, és a padsorokra is a legtöbb helyen már csak a lépcsőzetesen kiképzett padló emlékeztetett, meg némi apróra zúzott törmelék a falak mentén. Első pillantásra egyértelmű volt, hogy a középütt elhelyezett konzolok robbantak fel, illetve nyilván a beléjük rejtett robbanószerkezet. A detonáció elsöpörte a vezetőség pódiumát is, ahol azonban szerencsére senki nem tartózkodott, hiszen a tanácskozás még nem kezdődött el. A helyiségben rengeteg sérült Autobot hevert mindenfelé, némelyikük nyilvánvalóan már a robbanás pillanatában életét vesztette, mások, a szerencsésebbek életben voltak még ugyan, de talán már csak perceik lehettek hátra, ha nem kapnak segítséget. Akik távolabb voltak a robbanás központjától, azoknak jobb esélyeik voltak, de senki sem úszta meg sérülések nélkül. Optimus számára egyértelmű volt, hogy őt csupán az védte meg, hogy egy oszlop mögé húzódva beszélgettek a felderítők vezetőjével, így nem közvetlenül érte a detonáció pusztító ereje. Ahogy eszébe ötlött beszélgetőtársa, gyorsan körülpillantott. A fiatal Autobot éppen egy rakás törmeléket dobott le magáról, láthatóan nem sérült súlyosan. A riasztók már fülsértően visítottak az egész épületben, a folyosóról kiáltások és lábdobogás hallatszott, ahogy a mentőcsapatok igyekeztek a helyszínre. 

Optimus szikrája kihagyott egy pillanatra. Űrdongó! Hol lehet? A Fővezér futva indult a fióka keresésére, nem is mert belegondolni, mi történhetett vele. Hiszen fedezék nélkül állt a nyílt terepen, és a páncélja messze nem erős annyira, mint a felnőtteké, akik így is súlyos sérüléseket szenvedtek! De talán nem jutott olyan közel a robbanáshoz, hiszen éppen csak elindult a lépcsőn lefelé… Néhány végtelennek tűnő pillanattal később egy törmelék-halom alatt talált rá a félájult gyerekre. A padsorok maradványai, melyek beborították, megvédték az égési sérülésektől, de a légnyomás olyan erősen taszította a romok közé, hogy korábban megsérül, még mindig gyógyulófélben lévő válla teljesen összeroncsolódott, hiszen azt nem védte páncél. Optimus óvatosan kiemelte a törmelék alól, majd egy nagyjából tiszta területre fektette, félve, hogy a sok mozgatással esetleg tovább ronthat az állapotán. Az ajtókon beözönlöttek a szolgálatban lévő mentőszemélyzet tagjai, majd újabbak és újabban érkeztek, nyilván a pihenőjüket töltőket is riadóztatták, hiszen minden orvosra azonnal szükség volt. Optimus látta Racsnit is, de ő nem ment oda hozzájuk, társaival azonnal a terem közepe felé rohant, ahol a legsúlyosabb sérültek hevertek. Közben tűzszerészek is érkeztek, azonnal elkezdték átvizsgálni a konzolok maradványait, hátha találnak még bennük fel nem robbant detonátort. Optimus nem mert elmozdulni a fióka mellől, csak figyelte, ahogy a teremben egyre nagyobb lesz a kavarodás, ahogy az önkéntes segítők is megérkeztek, és a könnyebben sérült Autobotokat igyekeztek talpra segíteni, és a kórházrészleg felé támogatták őket. Hirtelen egy fiatal orvos dobta le magát Űrdongó mellé, és gyorsan megvizsgálta.

            - Nem olyan vészes az állapota, de legalábbis nem életveszélyes. Át kellene vinni a kórházi szárnyba, ott minden sérültet ellátnak sorban, amilyen hamar csak lehet.

Optimus bólintott, majd két kézzel, óvatosan felemelte a gyereket, és karjára fektetve elindult vele a terem kijárata felé. A fiatal orvos már rohant is tovább, hogy felmérje a többi sérült állapotát.

            A kórház-részleg folyosóján hatalmas volt a tömeg, a fel-alá szaladgáló orvosok és ápolók már-már akadályversenyt vívtak, ahogy igyekeztek kikerülni az ellátásra várókat, és próbáltak mindenütt egyszerre ott lenni. Folyamatosan érkeztek a tanácsterem felől az újabb sérültek, akik állapotuktól függően vagy rögtön a műtőbe kerültek, vagy átmenetileg próbálták elhelyezni őket valahol, a súlyosabb sérülteket a kórtermek ágyain, a többiek azonban kénytelenek voltak egymást támogatva a folyosón várakozni. Űrdongó sérülését gyors vizsgálat után súlyosnak találták, mivel azonban rengeteg volt az életveszélyes állapotú páciens, bizonytalan volt, hogy mikor kerülhet sorra, ezért Optimus addig egy, a falhoz tolt, tartalék hordágyra fektette a folyosón, és igyekezett megnyugtatni. A tömeg és a zaj folyamatosan növekedett, valamiféle, egyre nyomasztóbb hangulatot teremtve. Az ápolók guruló hordágyakkal futkostak, hordták a sebesülteket, a bázis összes orvosa a műtőkben dolgozott. Néhányan, amint lehetőségük adódott, időnként gyorsan végigvizsgálták a várakozókat, hogy figyelemmel kísérjék az állapotukat, és megállapítsák, kivel kell hamarabb foglalkozni.

A sor végtelennek tűnt és a percek idegtépő lassúsággal teltek, valahogy mégis rájuk sötétedett. A bekapcsolódó lámpák hideg fényétől tovább komorodott az amúgy is feszült hangulat, bár lassan mégis mintha a tömeg kicsit oszlott volna. Űrdongó még eszméleténél volt, de nem nagyon fogta már fel, mi történik körülötte. Sérülése minden erejét kiszívta, és az állapotellenőrzést végző orvosok egyre borúsabb arckifejezéssel néztek rá minden újabb vizsgálatnál.

- Tarts ki még egy kicsit! – Optimus, bár igyekezett meggyőző lenni, maga sem hitte el, amit mondott. Ugyanezt mondta órákkal ezelőtt is. És azóta is, számtalanszor. És Űrdongó kitartott, mert hitt neki. Persze semmi biztosíték nem volt rá, hogy nem kell még újabb órákat várni, de a Fővezér maga is bízni szeretett volna abban, hogy így lesz.

Egy agyonhajszolt ápoló lépett melléjük, néhány pillantással felmérte a helyzetet, majd bólintott. A fióka sérült vállát stabilan tartó szorítókötést rögtönzött, majd a hátát megérintve beszélni kezdett hozzá, lassan és tagoltan, hogy felfoghassa.

- Hogy érzed magad, fiam? Érted, amit mondok?

Dongó végtelen lassúsággal felé fordította a fejét, ráemelte optikáit, de szinte azonnal vissza is fordult a kényelmesebb helyzetbe, pillantása azonban mindet elárult.

            - Jól van. Próbálj nem elaludni, rendben? Ígérem, már csak egy kicsit kell kibírnod. – Bátorítóan mosolygott a gyerekre, majd felegyenesedett, és már rohant is volna tovább, ám megakad a tekintete Optimuson. Végigmérte, mintha sérülést keresne rajta.

            - Fővezér…

            - Nekem semmi bajom, köszönöm. Foglalkozz csak a többiekkel!

            - Igen, Uram! – Az ápoló már ment is tovább.

Dongó - 7. fejezet

A hajó indulásra készen állt, mindenki a pilótafülkében gyűlt össze. A hatalmas ablakokon keresztül jól látszott, hogy a vihar már veszített az erejéből, bár a szél tekintélyes mennyiségű homokot hordott még mindig. Racsni az utolsó ellenőrzéseket futtatta, Acélfej odakint még egyszer átnézte a burkolat illesztéseit, Optimus pedig a hazaút legmegfelelőbb pályáját számítgatta, figyelembe véve az Álca bázis viszonylagos közelségét, a terepviszonyokat, amennyiben azok a felszállásnál gondot okozhatnak, valamint a vihar miatt esetlegesen felmerülő problémákat. Jazz Űrdongót tartotta kézben, és figyelemmel kísérte az előkészületeket. Tompa döndülés jelezte, hogy Acélfej bezárta a külső ajtót, pár pillanat múlva meg is érkezett a fülkébe.

            - Lássuk, mit tudunk kihozni ebből a teknőből, ha most fel nem száll, akkor hazáig tolom!

            - Reméljük, felszáll. – Racsni átbillentett néhány kapcsolót, és a motorok félelmetes zúgással keltek életre. A rendszerek sorra adták a pozitív jelzéseket, ahogy működésbe léptek.  Jazz az egyik ülésbe ültette Dongót, és beállította, majd becsatolta az öveket.

            - Kapaszkodj! Kicsit rázós lehet.

            - Mindenki kész? Próbáljuk meg a levegőbe emelni!

            - Valami majd lesz. De igyekeznünk kell, ha a vihar fölé emelkedünk, mihamarabb el kell tűnnünk innen, mert a fegyverrendszereket nem javítottuk meg, így elég sebezhetőek vagyunk.

            - Mindent bele!

A Bárka biztatóan emelkedni kezdett, de senki nem mert hangosan megnyilvánulni erről, nehogy elszólják. Mindenki érezte, hogy a sebtében végrehajtott komoly javítások sok mindennek nevezhetők, de megbízhatónak semmiképp. Mindazonáltal elegendőnek kellett lenniük, hogy hazajussanak vele. A szél lökdöste, taszigálta a hajótestet, de Racsni gyakorlott pilótaként, rutinosan emelte egyre feljebb. Mikor végre kibukkantak a felszínen kavargó viharból, és a hajó  megindult, Űrdongó félelemmel vegyes izgalommal figyelte a távoli horizontot, ahogy a Bárka egyre gyorsulva vitte új otthona felé.

* * *

            Űrdongó hatalmas ládák között állt, egy jókora csarnok egyik végében. Néhány pillantással felmérte a terepet, és ahogy már oly sokadszorra, futásnak eredt. Két ládát kikerült, a következőt átugrotta, átgurult a hátán, majd térdelve tüzet nyitott az előugró célpontokra. Az elsőt azonnal telibe találta, a másodikat majdnem elvétette, de egy pillanatnyi korrekció elég volt. A harmadiknak azonban csak a szélét találta el, újra kellett lőnie. A negyedik ismét szépen sikerült, az ötödik kissé csáléra, de azért belefért az elfogadhatóba. Elvileg.

            - Állj, állj, nem jó! – Acélfej közeledett felé a ládák közül, a csarnok oldala felől. – Mit művelsz, fiam? Úgy csinálsz, mintha még sosem lőttél volna! Érezd azt a fegyvert! Érezd, hogy a részed! Hogy akarsz így levizsgázni?!

A fiatal Autobot, a felnőttkor küszöbén, az utolsó fegyvervizsgájára készült az akadémián, hogy aztán az életben is hasznosítsa, amit megtanult. Élesben.

            - Nem nagyon szeretem a fegyvereket – bámult saját lézerágyújára.

            - Tudom – felelte Acélfej. – De muszáj megvédened magad. És ha úgy adódik, a társaidat is. Ilyen a háború.

            - Igen, tudom – nézett félre.

            - Jól van. Próbáljuk újra. Állj egyenesen! Egyenes hát! Egyik lábad kicsit előrébb, a másik hátrébb, különben az első lövés után elesel. Ha a földre kerülsz, véged! Nézz előre! Ha lősz, mindig egyenes a karod, és nézed az irányt, különben a társaid találhatod el! – Jókora lendülettel korrigálta a tanítványa mozdulatait, hogy elérje a helyes testtartást. – Nyújtsd ki a karod! Nézd az irányt! Tartsd a tested stabilan, a másik kezeddel segíthetsz egyensúlyozni. Most lesz jó, lőj! – A legkisebb, plafonról lógó célra mutatott. Az apró, repülő robotot ábrázoló célpont a padlóra zuhant. – Jól van. Megy ez! – Acélfej a legkeményebb kiképzők egyike volt, de Űrdongó szeretett nála tanulni. Tudta, hogy a sok leszidás, helyreigazítás és a nyers modor mind azt szolgálja, hogy társaival együtt tudatosítsa magában: ez nem játék. És ha már szemtől szembe fog állni az Álcákkal, nem lesz senki, aki megmondja, hogy cselekedjen. Egy kéz súlyát érezte a vállán.

            - Látom, megint nem itt jár az eszed. – Tanára ezt egyszerűen kijelentette.

            - Bocsánat. Összeszedem magam.

            - Jól van. Elölről az egész! Hangold össze a mozdulataid! És közben szeretnék egy praktikusan használt alakváltást is látni. Az menni fog, szépen csinálod. De jó helyen legyen! És ne lankadjon a figyelmed, amíg be nem fejezted a gyakorlatot!

Dongó visszabaktatott a csarnok elejébe, és újra szembefordult a pályával. Lendületet vett, és futni kezdett a ládák felé. Ahogy előzőleg, most is az első kettőt kikerülte, a harmadik felett átugrott, gurult, és feltérdelve lőtt. Kényszerítette magát, hogy koncentráljon. Mind az öt célt szépen eltalálta, négyet telibe, egyet picivel mellé, de bőven a jelzésen belül. Ahogy az utolsó célpontot is kiiktatta, fejest ugrott egy konténer mögé, de mire földet ért, alacsony, stabil, áramvonalas jármű alakját vette fel, és villámsebesen szlalomozott az akadályok között. Oldalról hirtelen jókora láda repült felé, ami nem volt része a pályának eredetileg, talán Acélfej dobta be, nehezítésként. Űrdongó azonnal reagált, villámgyorsan alakot váltott, két pontos lövéssel darabokra szakította a ládát, majd beugrott egy másik mögé, mintha oldalirányból újra támadást várna.

            - Szép! Meg ne állj! Gyerünk tovább! – Acélfej a csarnok szélén futott a cél felé, figyelemmel kísérve tanítványa mozgását, aki most ládától ládáig szökkent, ügyesen fedezékben maradva, olyannyira, hogy egy alkalommal tapasztalt kiképzője azt sem tudta volna megmondani, melyik konténer mögött van. Egy pillanat múlva azonban rálőtt a következő célra, és a lézerágyú hangja elárulta, hol van. Acélfej újabb ládát hajított a pályára, egyenesen Dongó rejtekhelyére. A fiatal Autobot nem számított a támadásra, de sikerült kitérnie a zuhanva közeledő tárgy útjából, és közvetlen közelről rommá lőtte.

            - Ha a bujkálós módszert választod, ne feledd, egy lövés azonnal elárulja, hol vagy! Tovább! – Űrdongó futott tovább a pályán, közeledve a végéhez. A célpontok szinte egyszerre bukkantak fel, lehetetlenné téve, hogy valós veszély esetén egyedül védekezzen. Acélfej kíváncsian figyelte, mit kezd a szituációval. Tanítványa egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, majd fedezékeit sebesen váltogatva, végül minden célpontot meglőtt, ha nem is mindet telibe. Már éppen fel akart egyenesedni, mikor eszébe ötlött kiképzője figyelmeztetése, ezért még nem mutatkozott, és olyan helyet választott, ahonnan hamar észrevehet egy esetleges újabb támadást. Csendben várt.

            - Rendben, vége! – Ezt hallva kilépett egy közepes láda mögül, és tanára felé indult.

            - Büszke vagyok rád, szép volt. És azt sem felejtetted el, hogy várj, míg nem jelzem a végét. A váratlan célokat is ügyesen vetted. Délután is ilyen szép legyen! Végeztünk.

            - Köszönöm. Megteszem, amit tudok. És… a többiek, ugye, eljönnek?

            - Jazzel úgy két órája beszéltem, azt mondta, mindenképp itt lesz. Racsni is megszervezte már, hogy műszakot cserél egy társával délutánra, úgyhogy ő is jön. Optimus üzente, hogy lehet, hogy egy kicsit késni fog, de siet, ahogy tud. Valami tanácskozás lesz, de azt mondta, el fog tudni szabadulni onnan.

Beszélgetés közben a kijárat felé sétáltak

            - Most menj, pihenj egy kicsit előtte. És ne idegeskedj! Menni fog.

            - Köszönöm.

            Délután a hatalmas csarnokot izgatott zsibongás töltötte be, mely csak akkor csitult el, ha egy vizsgázó indult neki a pályának, hogy a zaj ne zavarja. Az Autobot-növendékek a terem szélén álltak kiképzőikkel, egymás produkcióját is sajátjukként izgulva végig. A csarnok végében, ahonnan a gyakorlatra indultak, kissé hátrább álltak a barátok, ismerősök, valamint a vizsgabizottság, amely tapasztalt veteránokból és a szenátus küldöttéből állt.

Űrdongó előtt egy fiatal lány került sorra, ügyesen vette az akadályokat, néhány apróbb hibát vétett csak. Mikor visszatért a bizottság elé, azok gratuláltak a sikeres gyakorlathoz. Dongó tudta, ő következik. Végigpillantott a nézőkön. Racsni és Jazz az egyik sarokban álltak, biztatóan integettek neki, és a fiatal Autobotot ettől jó érzés öntötte el. A Fővezért azonban sehol nem látta, és ez egy csöppet rontott a kedvén. Acélfej megszorította a vállát.

- Tudom, hogy menni fog. Csak figyelj oda a mozdulataidra, és koncentrálj. Nem lesz semmi gond. – Tanítványa bólintott, majd ahogy a nevét hallotta, a bizottság felé fordult.

- Sok sikert! – súgta még oda neki Acélfej, majd egy finom lökéssel útnak indította a starthely felé. Ahogy Dongó a csarnok végébe sétált, igyekezett megnyugtatni magát. Nem lesz baj. Még egyszer a hozzátartozókra pillantott. És akkor meglátta. Optimus éppen belépett az ajtón, elkapta a pillantását, és biztató mosollyal intett neki. Űrdongó egész szikráját elöntötte a boldogság, ugyanakkor a félelem-érzet teljesen eltűnt. Magabiztosan tekintett végig a pályán, és a startjelet hallva, futva indult az akadályok felé.

 *Nos, véget ért ez a történet... remélem tetszett annak, aki követte (és remélem, az a valaki megosztja velem a véleményét emitt a bejegyzés alatt, hogy én is tanulhassak valamiből ;) ), és azt is remélem, hogy az továbbra is velem marad :)*

Dongó - 6. fejezet

Az Autobotok együtt ültek a társalgóban, miután burkolatjavítás közepette rájuk sötétedett. Jazz egy gyors egyeztetés után visszaindult gyengélkedőbe, hiszen megint ő volt az ügyeletes „fiókaőr”, mint általában. Nagyon élvezte a gyerek társaságát, ám aznap képtelen volt őt felvidítani, akárhogy próbálta. Mióta Űrdongó legutóbb felébredt, zárkózottnak, szomorúnak látszott, és nagyon szótlan is volt, pedig az utóbbi időben nem ez jellemezte. Jazz leült a láda szélére, odahajolt a fiókához, és megérintette a hátát. A gyerek nem nézett fel, egészen olyan volt, mintha valamin rágódna.

            - Dongó, mi a baj? Történt valami? Vagy rosszul vagy? – A fióka csak a fejét rázta, és tovább bámult maga elé, remegő kezei közt a takaró sarkát gyűrögette. Végül mégiscsak felnézett, szemlencséiben szokatlan, keserű komolysággal.

            - Hol van Racsni?

            - Itt van kint, szólok neki, ha gondolod. Fáj valami? - Jazz aggódva vizsgálgatta a gyereket, az azonban megint csak maga elé bámult.

            - Nem, én csak… beszélni szeretnék vele.

            - Jól van, gyere. Szólunk neki. – Óvatosan leemelte az ágyról. Űrdongó már elég erős volt, hogy megálljon a lábán, de még nem szabadott sokat sétálnia. Jazz kézen fogta, és az ajtóig kísérte. Odakint az Autobotok éppen valami szervizműveletet vitattak meg, de kettejük megjelenésére elhallgattak. Dongó azonban nem szólalt meg, csak a lábfejét bámulta némán, így Jazz közvetített.

            - Racsni, Dongó beszélni szeretne veled. – Racsni meglepve állt fel és lépett hozzájuk. Hangjába aggodalom vegyült.

            - Valami baj van? – kérdezte. Űrdongó úgy állt ott, mint aki rögvest elsírja magát.

            - Nem tudom, de veled szeretne beszélni. Kérdeztem, hogy rosszul van-e, de azt mondta, nem.

            - Jól van. Gyere, megbeszéljük. – Most Racsni fogta kézen a fiókát, és visszavezette a helyiségbe. Jazz vetett még egy aggódó pillantást utánuk, majd leült társai közé.

            - Nem mondta el, mi baja van? – Optimust láthatóan szintén aggasztotta a furcsa fordulat.

            - Semmit nem mondott. Remélem, azért jól van.

            Úgy egy óra telhetett el, mikor az Autobotok hirtelen felhagytak a halk beszélgetéssel, és mindannyian egy irányba fordultak. Arra, ahonnan meghallották a sírást. Mindannyian az ajtóhoz siettek, nem tudták, mi történhetett. Racsni féloldalasan ült az ágy szélén, a kis Dongó, aki addig valószínű mellette ülhetett az ágyon, most mindkét karjával átkarolta az Autobot nyakát, és fejét annak vállára hajtva sírt. Ő pedig egyik kezével magához ölelte, másikkal pedig intett aggódó társainak, hogy nincs semmi baj. Azok csendben visszatértek a társalgóba, és újabb fél órát vártak, mire Racsni kijött hozzájuk. Egyként fordultak felé, ám ő nem szólalt meg, amíg kissé borús ábrázattal leül közéjük.

            - Mi történt? – Jazz már nem bírta magában tartani a kérdést. – Valami baj van?

            - Nem, csak… elmondta, mi minden történt vele az Álcáknál. Sokáig tépelődhetett, mire rászánta magát, nehéz volt neki erről beszélni. De örülök, hogy megtette, azt hiszem, megkönnyebbült.

            - Hát ezért volt olyan furcsa ma egész nap!

            - Igen, valószínű ezen rágódott.

            - És mit mondott? – kérdezte halkan Acélfej. – Mit műveltek vele azok a szörnyetegek?

            - Azt mondta, ketten voltak. Kiabáltak vele, és elég sokszor megütötték. Aztán az egyik a falhoz nyomta, a másik pedig a kezén lévő pengével szúrta át a vállát. Néhány percig egyszerűen lógott a pengén, ami a falhoz szegezte, majd mikor az Álca – a sebhelyes karú, egyébként -, kirántotta azt a falból, akkor ő leesett, és onnantól nem emlékszik semmire.

            - És az égések? Kiderült, mi okozta?

Racsni arcvonásai egyre inkább megfeszültek, ahogy beszélt.

            - Igen. Rálőttek.

            - Mi?!? Mi az, hogy rálőttek?! – Acélfej olyan dühös volt, ahogy fel-alá járkált, észre sem vette, hogy fegyverei közül néhány „ösztönösen” készenlétbe kapcsolt.

            - Mellé céloztak, nyilván meg akarták félemlíteni. De néhány közelebb ment, mint ahogy szánták, akkor sérült meg. Nagy szerencse, hogy nem komolyabban.

            - Ha ezeket a gyilkosokat a kezem közé kaparintom, fecnikre tépem őket!!

            - Halkabban, kérlek! Most alszik. Sírt még egy darabig, aztán elaludt. Eléggé kiborult.

            - Nem csodálom. De hogyhogy nem Jazznek mondta el? Vele jön ki a legjobban.

            - Talán úgy érezte, hogy vele mindig játszanak, és nem is akart ezekre gondolni, mikor végre boldog volt – vélte Optimus.

            - Elvégre Racsni volt az, akiben legelőször megbízott, és ő biztatta rá, hogy beszéljen erről. Akárhogy is, most már tényleg jobban lesz. – Jazz az ajtó irányába pillantott. – Legalábbis nagyon remélem.

            - Amúgy korábban se bántak velük valami jól, ahogy elmondta. Az első szökési kísérletét ugyan egész jól megúszta, bár akkor is bezárták, de nem bántotta senki.

            - Velük? Többen voltak?

            - Igen, voltak egy páran fiókák. Jó ideje itt laknak már ezen a bázison, bár maguk sem tudják, miért hozták őket ide. A többiek sose mertek szökéssel próbálkozni, mások nem is akartak. A mostani elbánás azonban valószínű, hogy elrettentésül is szolgált volna a többieknek.

            - Ugyan hová tartott? Ha ki is jut, hova ment volna? A viharban pár napnál tovább nem bírná, de csendes időben se lenne túl sok esélye. A sivatagban senki nem talált volna rá.

            - Szerintem mindegy volt neki, hogy hová, csak onnan el.

            - Nem úgy tűnik, mintha az Autobotoknál akart volna segítséget kérni. Láttátok, ismeri az Autobot-jelzést, ahogy meglátta rajtunk, szinte halálra rémült.

            - Nem hinném, hogy lettek volna céljai a jövőre nézve. Csak ki akart jutni, ki az állandó rettegésből. Nem voltak elképzelései róla, hogy hogyan tovább.

Az Autobotok csendben bámultak maguk elé, végül Optimus állt fel.

            - Bemegyek egy kicsit hozzá. – Pár lépéssel elérte az ajtónyílást, és eltűnt. A többiek tekintetükkel az ajtóig követték, majd maguk is feltápászkodtak.

            - Ideje folytatni a munkát. Kint már nem tudunk sötétben dolgozni, de lenne egy pár rendszer, amit még át kellene néznünk. – Ezzel Acélfej a hangárba indult, a többiek követték.

            Mikor egyik délelőtt Racsni belépett a gyengélkedőbe, rögtön elmosolyodott a jelenet láttán. Az ágy mellett a padlót egy leterített ponyva takarta, Űrdongó hason feküdt rajta, vele szemben Jazz hasalt, szintén a padlón, aki fejjel lefelé rajzolt a gyerek felé fordított adattáblára, és az ábrákhoz tartozó, valamiféle történetet mesélt. Mikor a csapat orvosa belépett, hátrapillantott a válla fölött, majd visszatért a meséhez. Racsni megállt mögötte, majd halkan szólt hozzá.

            - Jazz, mikor tudnál jönni egy kicsit? Szükségünk lenne a segítségedre. Szétcsúszott néhány kábelköteg, de egyikünk se fér be a szervizjáratba, és kintről nem lehet elérni.

            - Máris jövök. – Felállt a padlóról, de még visszafordult. – Mindjárt visszajövök, és akkor befejezem, jó?

Dongó bólintott, majd elkezdte besatírozni az addig elkészült ábrákat, meglehetősen ügyes mozdulatokkal. Racsni leült mellé, és egy darabig figyelte.

            - Figyelj csak, Űrdongó! Hamarosan elkészül a hajó, és akkor felszállhatunk. Visszatérünk a bázisra. – Bár ezt ő felvidításnak szánta, a fióka nem szólt semmit, de megállt kezében a fényceruza. Egy darabig maga elé meredt, majd lassan felemelte a fejét, és mikor az Autobot szembetalálta magát a nagy, kerek optikákkal, szomorúságot látott bennük.

            - Akkor engem itt hagytok? – kérdezte Dongó halkan. Racsni elképedve bámult rá, nem is tudta hirtelen, mint mondjon.

            - Már hogy… dehogyis… honnan gondolod, hogy itt hagynánk?

            - Nem fogtok? – nézett fel reménykedve.

            - Persze, hogy nem! Miért gondolod ezt egyáltalán?

            - Hát, mert… ti visszamentek az Autobotok közé. De én nem mehetek oda. Haragudni fognak rám.

            - Ugyan, mért haragudnának rád? Nem csináltál semmi rosszat. Nem is ismernek téged, mi okuk lenne rá?

            - De én nem mehetek oda. Én… nem vagyok Autobot. Én… én… - Racsni követte a pillantását a karján éktelenkedő gonosz emblémáig. Hirtelen megértette, mire gondol Űrdongó.

            - Te nem vagy Álca – jelentette ki határozottan. – Csak akkor leszel az, ha magad is úgy döntesz.

            - De akkor… én mi vagyok?

            - Mi szeretnél lenni?

Ezen a gyerek elgondolkodott egy kicsit. Félrehajtott fejjel nézett az Autobotra.

            - A barátotok – mondta ki, ami először az eszébe jutott. Racsni rámosolygott.

            - De hiszen az vagy.

            - Igazán?

            - Persze. Amiatt pedig – mutatott az Álca jelzésre -, ne aggódj. Ha a bázis kórházában leszünk, könnyen el fogom tudni tüntetni. Nem kell többé viselned.  – Látta, szavai milyen sokat jelentenek Dongónak. Igyekezett vidámabb témára terelni a szót. - Gyere, nézzük meg, mit csinálnak a többiek. Van kedved hozzá?

A fióka boldogan bólogatott, ő pedig a karjába vette. – Na gyere! Megmutatom a hajó többi részét, rendben?