Dongó - 5. fejezet

           - Napokig el fog tartani! – Jazz életkedvét teljesen elvette a hír. – Biztos jól megnéztétek?

            - Biztos, Jazz. A hátsó vezérsíkok szinte teljesen letörtek. Nemcsak hogy helyre kell hoznunk őket, de újra is kell kalibrálni, legalább nagyjából, különben körben fogunk repülni. Racsni, ehhez te is kellesz majd. – Optimus kollégája felé fordult.

            - Rendben. Mindjárt meg is nézem, hogy milyen állapotban van.

            - Siralmas. Nekem elhiheted.

            - Hát ennyi idő alatt már gyalog is hazaérhettünk volna! – füstölgött Jazz tovább magában, és felült a tartalék vizsgálóasztal szélére. – Lehet, hogy még mindig jobban járunk, ha most elindulunk!

            - Nem lenne okos húzás. A viharban könnyen elakadhatsz valahol, és ha betemet a homok, az életben nem találunk meg.

            - Csak jobb, mint itt ülni, és várni, hogy az Álcák megtaláljanak!

            - Nem hinném, hogy ebben az időben nekiindulnának.

            - Kivéve, ha Megatron közben visszaér, és megtudja, mi történt. Ha kell, idáig rugdossa Üstököst, ha hallja, hogy elszalasztott minket. Különösen téged, Optimus – szólt közbe komoran Acélfej, utolsó mondatával a Fővezér felé fordulva.

            - Tegyük meg, ami tőlünk telik. Az Álcákkal majd akkor foglalkozunk, ha ideérnek.

            - Racsni? – A félénk hang olyan bizonytalanul szállt feléjük, mintha nem is lenne biztos, hogy egyáltalán hallatszani akar. Racsni két lépéssel az ágynál termett. Űrdongó ép kezével küzdött, hogy nagyjából fel tudjon ülni, ő azonban a homlokára tett kézzel óvatosan visszanyomta a fiókát a párnaként használt, összehajtogatott takaróponyvára.

            - Ne erőlködj. – Mikor a gyerek ellazította magát, folytatta. – Jobban vagy?

            - É-én hallottam ezt a furcsa hangot, és… és nagyon féltem… és meghallottam a hangodat, és... – Racsni fülelt, és megértette, mire gondol Űrdongó.

            - Ez csak a szél hangja, ahogy nekifújja a homokszemeket a hajó oldalának. Nem kell félned tőle. – Észrevette, hogy a gyerek tágra nyílt szemekkel néz valamit a háta mögött. Mikor megfordult, látta, hogy társai közben közelebb jöttek. – Ők a barátaim, emlékszel? – Félénk bólintás volt a válasz. – Néha ők fognak vigyázni rád, ha nekem el kell mennem egy kicsit.

Jazz, aki a legközvetlenebb volt mindnyájuk közül, közelebb lépett, és az ágy túloldalán megállt.

            - Szia! A nevem Jazz, ahogy már Racsni is mondta. Nagyon örülök, hogy végre beszélgethetünk. – A hatalmas, kerek optikák érdeklődve vizsgálgatták a vidám Autobotot. – Szerintem remekül kijövünk majd. Elhiszed? – Jazz nevetett, Űrdongó pedig komolyan bólintott. – Akkor kezet rá! – Megnyerő mosollyal nyújtott kezet, és a fióka egy pillanatnyi hezitálás után ép karját felemelve fogadta a gesztust. Ahogy kezük összeért, arcán halvány mosoly suhant át.

            - Örülök, hogy máris összebarátkoztatok. – Racsni fáradtan mosolygott. Hiába, valahol Jazz is, mondhatni, gyerek volt még. Űrdongó éledező bizalommal nézett végig a barátságos arcokon, és most először, mindenkinek kereste a tekintetét, talán hogy bizonyságot nyerjen belőlük. Bizonyságot arra, hogy most már, talán életében első alkalommal, igazán biztonságban van.

            - Űrdongó, szeretnélek megvizsgálni, hogy minden rendben van-e, jó? Ígérem, gyors leszek. – Racsni végigpillantott a műszerek során, majd a gyerek fölé hajolt. – Feküdj nyugodtan. A válladat szeretném megnézni. – Óvatosan nyúlt felé, vigyázva, hogy ne érjen a sebhez, de a fióka így is összerezzent az érintésétől. – Ne haragudj. Kicsit kellemetlen, de hamar megleszünk. – Lejjebb hajtotta a takaró sarkát, hogy kényelmesebben hozzáférjen a sérült végtaghoz, és ahogy a fólia lejjebb csúszott, látni engedte az Álcák jelvényét a sárga páncéllemezbe égetve. Mindkettejük pillantása megakadt rajta, és mindketten mozdulatlanná váltak.  Racsni a fióka arcára nézett, aki úgy bámult az ábrára, mintha minden sebei közül a legfájóbb az lenne. Azután lehajtotta a fejét, szégyenkezve. Az Autotbot döbbenten érezte át a jelenet súlyát.

            - Űrdongó, mondd csak… - Óvatosan megérintette a gyerek ép vállát, hogy megnyugtassa. – Nem akarsz beszélni róla, hogy mi történt? Az Álcáknál? – A fióka lesütött szemmel, remegve megrázta a fejét. - Semmit nem kell szégyellned. – A pillantását kereste, és mikor sikerült elkapnia, súlyos emlékeket vélt felfedezni a szemlencsék fényében. Nem akarta erőltetni. – Jól van. De ne feledd, ha valamit, bármit szeretnél megbeszélni, bármelyikünkhöz bizalommal fordulhatsz. Rendben?

Űrdongó némán bólintott. Racsni gondosan betakarta, majd bátorítóan rámosolygott.

            - Figyelj rám egy kicsit! Nekem most ki kell mennem, hogy segítsek felmérni a hajó állapotát. Addig itt hagyom veled Jazzt. Ha bármi gond lenne, nyugodtan szólj neki, és ő értesít engem. De hamar visszajövök. – Még egyszer rámosolygott, majd megfordult, és nyomában Acélfejjel és Optimusszal kiment. Jazz igyekezett felvidítani a gyereket.

            - Meséljek valamit? Vagy inkább játsszunk? – Mivel választ nem kapott, az ülőalkalmatosságként funkcionáló ládára térdelt, és az ágy szélére könyökölve mesélni kezdett. Űrdongó hallgatta egy darabig, majd újra álomba merült.

            Néhány óra múltán, mikor Űrdongó felébredt, tekintetével azonnal új barátait kereste. Jazz még mindig az ágy szélén könyökölt, és elgondolkozva a falat bámulta, de a mocorgás hangjára rápillantott.

            - Jól aludtál? – kérdezte széles mosollyal.

            - Igen, azt hiszem… néha olyan furcsa hangokat hallottam. Valahogy ismerőseket. De nem tudom, mit mondtak.

            - Néhányszor itt voltak a többiek, míg aludtál, és beszélgettem velük, lehet, hogy azt hallottad félálomban.

            - Hol vannak?

            - A többiek? Kint, a hajó burkolatát próbálják helyrehozni, hogy mihamarabb elmehessünk innen.

Űrdongó mintha mondani akart volna valamit, de mégsem szólalt meg, csak maga elé bámult.

            - Van valami baj? Rosszul vagy? – Jazz aggódva hajolt hozzá, de ő megrázta a fejét.

            - De, ugye, nem félsz tőlem? – A fióka erre az arcára nézett, félrehajtott fejjel tanulmányozta, majd újra megrázta a fejét. – Ennek örülök. Figyelj csak, megkérdezném a többieket, hogy hogy állnak. Itt hagyhatlak egy percre? – A gyerek mintha hezitált volna, de végül csak kimondta.

            - Inkább ne menj el! Nem… nem szeretnék egyedül lenni. Én… félek.

            - Semmi baj. Nem megyek sehová. Majd üzenek Racsninak, és ha bejön, beszélek vele. Rendben? – A hálás bólintás láttára újra elmosolyodott. Az üzenetet egy pillanat alatt elküldte, közben már meg is kérdezte:

            - Na, mit csináljunk addig is? Van ötleted?

            - Elmondod a történet végét? Amit tegnap meséltél.

            - Persze. – Jazz néhány szóban felidézte a történet kezdetét, majd onnan folytatta a mesélést, ahol már előzőleg látta, hogy közönsége perceken belül elalszik. 

Racsni hamarosan megérkezett, bár Jazz értesítette, hogy nincs baj, csak beszélni szeretne vele, ő személyesen akart meggyőződni erről.

            - Hogy vagytok, fiúk? – kérdezte széles mosollyal, mikor belépett. Űrdongó arca láthatóan felderült az ismerős közeledtére. Racsni fölé hajolt, hogy megvizsgálja.

            - Jobban vagy? – kérdezte, miközben vetett egy pillantást sérült vállára és végigfutotta a kijelzőket.

            - Igen. Jazz mesél nekem! – Láthatóan egészen felvillanyozta, hogy valaki így foglalkozik vele.

            - És érdekeset mesél?

            - Igen, nekem nagyon tetszik!

            - Na, akkor jó. Tudod mit? Látom, nem nagyon bírsz nyugodtan feküdni, úgyhogy rögzítjük a vállad, hogy ne fájjon annyira, ha mozogsz, rendben? Jazz segít nekünk, hamar megleszünk. – Ezzel a fal mellett álló ládákról levett egy, már elhasadt takaróponyvát, és hosszú csíkokat tépett belőle. Jazz közben óvatosan ülő helyzetbe segítette a fiókát, sebesült vállát és karját stabilan megtartva. Racsni az anyagcsíkokkal először lefedte a vállon tátongó sebet, majd a gyerek behajlított karját szorosan a törzséhez rögzítette. A művelet közben Űrdongó egyszer-kétszer halkan nyöszörgött, de amúgy csendesen tűrte a procedúrát. A végeredmény egy jókora, de biztosan tartó kötés lett, amely ugyan jóformán az egész felsőtestét betakarta, de szemmel láthatóan segített.

            - Mikor kelhetek fel? – kérdezte hirtelen.

            - Hát, azzal azért még várni kell. Ha szeretnéd, ülve maradhatsz egy kicsit, de minél többet pihenj. Jazzel váltunk pár szót, addig ne ugrálj. – Kissé odébb léptek, és halkan beszélgettek, bár Űrdongó amúgy sem figyelt rájuk, először furcsa, új kötését tanulmányozta, utána pedig a helyiség azon részeit, melyeket fektéből nem láthatott. Racsni gyors eligazítást tartott.

            - Ne hagyd, hogy megerőltesse magát, ne engedd, hogy sokat üljön vagy mocorogjon. Ha látod, hogy fárad, fektesd vissza. Hamar kimerül, még eltart egy ideig, mire újra megerősödik. Lefekvésnél és felülésnél mindig segíts neki. És aludjon, amennyit csak lehet.

            - Értem. Ti hogy álltok?

            - Egészen jól, a helyzethez képest.

            - Ne segítsek?

            - Inkább maradj itt vele. Benned már megbízik. Amúgy is, már elkezdtük a vezérsíkok helyzetének kiszámolását, azt be kell még fejezni mindenképpen. Ha bármi gond lenne, szólj, azonnal jövök. – Mindketten visszaléptek az ágy mellé.

            - Figyelj, Űrdongó, én most visszamegyek segíteni a többieknek. Egyedül nem szabad felkelned, csak ha Jazz segít. Bármi gond van, szólj neki, és fogadj szót. Ha szédülni kezdenél, azonnal feküdj vissza, és ha nem múlik el, mindenképp szólj.

            - Rendben.

            - Vigyázzatok egymásra! – mosolygott rá, majd kiment. Jazz rátérdelt a ládára.

            - Na, akkor most elmondom a mese végét!

            Optimus kedvetlenül sétált végig a Bárka főfolyosóján, olajos kezét koszos rongydarabba törölgetve. Nem is számolta már, hány napja vesztegelnek itt a sivatag közepén, körülöttük a tomboló viharral, kitéve annak, hogy az Álcák bármelyik pillanatban rájuk találjanak. Csak küzdöttek az újabb és újabb hibákkal, remélve, hogy hamarosan azért talán mégis csak hazaindulhatnak. Azt sem tudta, keresi-e őket valaki az övéik közül. De az is lehet, hogy halottnak nyilvánították őket, megkapták a végtisztességet, és az élet folyik tovább. Ez persze azért abszurd volt, tudta, ennél jóval több időre kellene eltűnniük, még akkor is, ha az indulásuk napjának estéjére már visszavárták őket, végtére is, csak szolgálatban voltak a peremvidéken, és egy távoli, kétségbeesettnek tűnő segélyhívást kellett volna kivizsgálniuk. És az csapda volt. Néha Optimus elgondolkodott rajta, hogy nem túlságosan jóhiszemű-e. Ő azonban egyszerűen csak nem mindjárt a rosszat feltételezte minden helyzetben. Aki döntést hoz, felelősséget is vállal. Ilyen az élet.

            Ahogy belépett a társalgóba, és a pilótafülke felé indult, valami megütötte a fülét. Nevetést hallott. Kissé meghökkenve lépett közelebb a gyengélkedő ajtajához, pontosan tudva, hogy most nem az örökösen vidám Jazz hangját hallja. A látványtól önkéntelenül elmosolyodott. Jazz, szokásához híven, most is egy magas alkatrészes ládán térdelt az ágy mellett, és széles gesztusokkal, lelkesen mesélt valamit. Vele szemben az ágyon a kis Űrdongó ült, minden figyelmét neki szentelve, és felhőtlen vidámsággal kacagott. Optimus az ajtónyíláshoz támaszkodva figyelte őket, csendben, hogy ne zavarja meg a mesélést. Egész szikrájában jóleső melegséget érzett, ahogy az elmúlt napokra gondolt. Űrdongó időközben egyre bátrabb lett, és egyre jobban megbízott bennük. Mindannyian vigyáztak már rá többször is, így megismerte őket és megbarátkozott velük, de Jazz értett szót vele a legjobban. A fiatal Autobot lényegében a kisöccseként bánt a fiókával, rengeteget játszott vele, és ő nevezte gyakran röviden Dongónak, bár a becenevet hamar átvették a többiek is, ahogy arra is rászoktak, hogyha kettejüket együtt szólítják meg, következetesen „gyerekek”-nek nevezték őket. Jazz persze tréfálkozva kikérte magának, de már nem moshatta le magáról. A Fővezér még egy pár pillanatig némán figyelte őket, mintha csak valamiféle csodát látna. És valóban, úgy érezte, hogy mindazok után, amin keresztülment, hihetetlen dolog, hogy Űrdongó még képes megbízni bárkiben is. Hogy képes még félelem nélkül közeledni valakihez. De mindez lehetséges volt, egy apró csoda. És Optimus halkan, hogy ne vegyék észre, visszatért a társalgóba. Szikrájában újult erővel és kitartással ment tovább a pilótafülke felé, hogy ellenőrizze a biztonsági rendszerek visszajelzéseit.

Dongó - 4. fejezet

Idő szerint már közeledett a hajnal, de még vigasztalan sötétség uralkodott a hajóban és kívül, a sivatagban is. Racsni újabb ellenőrzésre indult a műszerek közt, bár érezte, ugyanolyan kiábrándító eredménnyel végez majd, mint az összes eddigi alkalommal. Sorra vette a kijelzőket, összehasonlította az eredményeket a korábbiakkal. Semmi változás, semmi javulás, ugyanaz, változatlan… Hirtelen megtorpant egy monitor előtt, és újra végignézte az értékeket. Igen, jól látta. Ez egyik adat egy értékponttal javult, semmi kétség. De már régen kalibrált műszer, okozhatja a hibatartomány… Nem, döntötte el magában, megbízható berendezés, nem mutatna ekkora hibát. Nem merte elbízni magát, de jó érzéssel töltötte el a kicsiny változás. Egy órával később újabb értékpontnyi javulást tapasztalt, az adatokhoz nem fért semmi kétség. Mire világosodni kezdett, és a többiek újra benéztek, már a legtöbb kijelző mutatott pozitív változást, végül az energiaszintet jelző hullámok is bátortalanul, töredék osztásnyit, de feljebb ugrottak. Bizakodó arckifejezése a többieket is felvillanyozta.

- Ugye, mondtam, hogy sikerül! – Optimus megveregette barátja vállát. Csendesen állták körül a vizsgálóasztalt, és a mozdulatlan gyereket figyelték, miközben lassan rájuk virradt. Racsni újra ellenőrizte a műszerek adatait, majd bizakodva bólintott, mintegy magának.

- Az állapota még mindig elég súlyos, de az életveszélyen túl van – jelentette fáradt, de elégedett mosollyal. A bejelentés osztatlan örömmel töltöttel el a társaságot. – Persze még jó darabig nem tér magához, de most már, azt hiszem, nem lesz baj. – A fióka olyan elgyötörtnek és kimerültnek tűnt, mintha csak komoly küzdelmet vívott volna az imént, és újdonsült pártfogói tudták, így is van; minden élet-halál harcok legkeményebbjén esett át az elmúlt nap és éjszaka.

Az elkövetkező két napban az Autobotok rengeteget dolgoztak a hajó helyreállításán, de a munka végtelennek tűnt. Újra és újra előkerültek addig rejtett hibák, és a burkolat is jobban megsérült, mint az előre gondolták volna. Racsninak rengeteg dolga akadt, hiszen a javításhoz minden tekintetben ő értett a legjobban. A sérült gyereket azonban egy pillanatra sem hagyták magára: felváltva felügyeltek rá, féltő gonddal vigyázva nyugalmát. Miután mindenki megtanulta, melyik műszeren mit kell figyelni, Racsni elhagyhatta a gyengélkedőt, hogy a Bárka mielőbbi helyrehozásában részt vegyen.

A második nap este Jazz csendben ült az ágy mellett, és a falakon táncoló árnyakat figyelte. A vihar még mindig nem csitult el, de mint mindenki más, ő is ismerte ennek előnyét. Nehezebben találnak rájuk. Már ha még keresik őket. Üstökös valószínűleg nem számíthat dicséretre a majdan visszatérő Megatrontól, hogy elszalasztotta a fogoly Autobotokat, pláne, hogy Optimus is köztük volt. De vajon az apró szökevényt is keresni fogják? Nem tűnt túl valószínűnek, az Álcáknak nyilván fontosabb dolgokkal kellett foglalkozniuk, mint egy szökött gyerek. Azonban, ha mégis rátalálnának, az újabb büntetést nem élné túl, ebben Jazz biztos volt. Megborzongott a gondolatra. Mindazonáltal ideje volt, hogy újra átnézze a kijelzők adatait. Éppen mikor fel akart tápászkodni az odatolt ládától, furcsa, halk hang ütötte meg a fülét. Hirtelen mozdulatlanná dermedt és hallgatózott. Talán a hangárból jött a zaj, ahol a többiek épp a délután megjavított hajtóművek egyikét próbálták a helyére emelni? Vagy a vihar okozhatta? Nem, a hang közelebbről jött. Talán… nem, az nem lehet! Jazz izgatottan feltérdelt a ládán, és a sérült lábába nyilalló fájdalomra ügyet sem vetve mohó várakozással figyelte az ágyon fekvő fiókát. Egyre biztosabb volt benne, hogy jól hallotta az imént. Néhány pillanatig kellett csak várnia, hogy az iménti nesz megismétlődjön: erőtlen, halk, panaszos nyöszörgés. Egy pillanatig döbbenten bámulta maga elé, majd a hajó kommrendszerén keresztül a hangárba üzent, izgalmában észre sem véve, hogy már-már kiabál.

- Racsni, gyere föl gyorsan! Siess!

Az Autobotok orvosa valószínűleg valami szörnyűségre számíthatott, mert holtra vált arccal érkezett meg, sietségében majdnem átesve egy javításra váró tartalék műszer ládáján. A többiek is futva érkeztek mögötte.

            - Mi történt?! – kérdezte aggódva, Jazz azonban nem felelt, csak bámult a gyerekre. És akkor mindannyian meghallották: az alig hallható nyögés szinte visszhangot vert a hirtelen beálló csendben. Várakozva meredtek mindannyian a mozdulatlan apróságra, de az nem nyitotta ki a szemét, ám egyik keze mintha megrezzent volna. Az Autobotok kövülten meredtek rá. Végül Optimus lassan felemelte a kezét, és, miként az első este, ujjával finoman végigsimított a gyerek tarkóján, majd sérült karján, vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat. Az eszméletlen fióka ösztönösen reagált a gyengéd érintésre, a tenyeréhez érkező hatalmas fémujjra ráfonta aprócska övéit. A jelenés csak egy pillanatig tartott, a csöppnyi kéz erőtlenül hullott le, és nem mozdult többet. A gyengélkedőben a levegő is megállt egy percre, de Racsni hamar magához tért. Tenyerével több helyen megérintette a fiókát, mindenhol elidőzve egy kicsit, mintha vizsgálna valamit. Tapasztalatát társaival is megosztotta.

            - Veszélyesen nagy hő sugárzik a testéből. A rendszerei teljesen túlmelegedtek a megerőltetéstől.

            - Attól, hogy megmozdult?

            - Nem, a gyógyulási folyamat rengeteg energiát követel tőle, talán többet is, mint amire jelen állapotában képes. – Racsni óvatosan a fióka hasa és mellkasa alá csúsztatta egyik karját, a másikat pedig a hátára fektette, alkarja páncéllemezeit vigyázva simítva a gyerekéhez.

            - Most mit csinálsz? – Acélfej közelebb lépett, és érdeklődve figyelt.

            - Próbálom a saját páncélommal elvezetni a testéből a felesleges hőmennyiséget, hogy az minél kevésbé terhelje őt. Félő, ha intenzívebben hűteném valamivel, a fejlődésben lévő, sérülékeny rendszerei komolyan károsodnának

- Ezek szerint nem fog magához térni?

- Most még nem, de már nem sokára.

Az éjszaka jobbára eseménytelenül telt, leszámítva, hogy a harmadik hajtómű helyre emelésekor elszakadt az egyik rögzítő kábel és a súlyos modul lezuhant, de mivel senki és semmi nem sérült, hamar sikerült a problémát elsimítani. Racsni elégedett volt a munkálatok állásával a hajó állapotához képest, de annyi munka várt még rájuk, hogy komolyan tartott tőle, az Álcák előbb-utóbb rájönnek, hogy ők nem tudtak felszállni, és egy koncentrált támadás esetén csapdába kerülnek a mozgásképtelen hajó belsejében. Mindazonáltal pihenni nekik is kellett.

A délutáni fények utolsó szikrái, melyek a kitartó homokviharon szűrődtek át, az egész társaságot a gyengélkedőben találták. Racsni éppen Jazz térdcsuklóinak állapotát vizsgálta, közben pedig mindannyian halkan beszélgettek az aznap végzett és az éjszakára tervezett munkálatokról.

- Most már igazán el kellene kezdenünk a burkolattal is komolyan foglalkozni, mert így semmiképp nem szállhatunk fel – vélte Acélfej.

- Igazad van, de azzal fölösleges lenne éjjel kínlódnunk, nappal többet látunk, még ha a vihar nem is áll el. – Racsni épp végzett Jazz ellátásával, és felegyenesedett. – Márpedig, ha engem kérdeztek, nem is fog még jó pár napig. De ha a hajót eléggé sikerül kipofoznunk közben, felszállhatunk vele viharban is, csak nehézkes lesz a landolás, ha visszaérünk a bázishoz.

- Csak tartsunk ott, ezt a problémát megoldjuk majd akkor. Ez legyen a legkisebb gondunk. – Optimus igyekezett bizakodó lenni. – Még pár nap, és… - Még folytatta volna, de figyelmét elvonta valami. Valami, amit a többiek is meghallottak. A műszerekkel körbevett ágy felől halk nyögés és mozdulatok neszezése hallatszott. Odafordultak mindannyian, és elképedve figyelték, mi történik. A fióka nemcsak, hogy megmozdult, de szemeit is kinyitotta, és láthatólag félénken vette szemügyre közvetlen környezetét, majd az egyre távolabbit… és a szokatlanul nagy, kerek optikák, melyek kissé csodálkozó, de kedves vonásokat kölcsönöztek a szintén kerek arcnak, egyértelműen megállapodtak rajtuk. A gyerek megdermedt, arcán őszinte rettegéssel méregette az Autobotokat, mely egyaránt szól személyüknek, valamint a páncéljukon viselt, hovatartozásukat mutató jelnek. Racsni közelebb lépett az ágyhoz, de azonnal meg is torpant, mivel a hirtelen mozdulattól a fióka megijedt és megpróbált hátrább húzódni, és ahogy megmozdította sérült karját, azonnal össze is rándult a fájdalomtól.

- Ne félj, nem akarunk bántani – próbálta megnyugtatni, ám ez még nem bizonyult elegendőnek. – Segíteni szeretnék. Megengeded, hogy odamenjek? – A fióka nem felelt, de ahogy Racsni újra megpróbált felé közelíteni, még összébb húzta magát. Az Autobot látta, hogy nehezen tudja majd elnyerni a félénk kis szerzet bizalmát, ezért nem ment közelebb, ismét beszélgetéssel próbálkozott.

- Itt biztonságban vagy, igazán nincs mitől félned. Engedd meg, hogy segítsek. Orvos vagyok. – Még ez sem volt elég meggyőző, bár amíg beszélt, Racsni újabb lépést tett vendégük felé, háta mögött intve társainak, hogy egyelőre ne mozogjanak, nehogy megijesszék a gyereket. Igyekezett minél bátorítóbban mosolyogni, miközben tovább barátkozott. – Az én nevem Racsni. Ők pedig – kerülve a hirtelen mozdulatokat, átfogó mozdulattal kollégáira mutatott, figyelve a fióka reakcióit – a barátaim. – Majd egyesével rájuk mutatott, ahogy bemutatta őket – Ő Jazz. Nagyon kedves és vicces, szerintem kedvelni fogod. Ez itt Acélfej. Néha kicsit mogorvának látszik, de igazán rendes, majd meglátod. Ő pedig Optimus. Vele is hamar megbarátkozol, biztos vagyok benne. Ő a vezetőnk. – Szándékosan nem nevezte Fővezérnek, hogy közvetlenebb legyen a légkör. - Elárulod nekünk a nevedet? – A gyerek még mindig félve méregette őket, majd alig hallhatóan felelt.

- Űrdongó.

Racsnit meglepte a különös név, főleg, hogy nem az Álcák között használatos, Pusztító, Tomboló, Csonttörő, vagy más, erőszakot és hatalomvágyat sugárzó nevet viselt, de nem is illett volna hozzá. Újra közelebb lépett, immár az ágy végénél állt.

            - Nagyon örülünk, hogy megismerhetünk, Űrdongó. – Hogy még mindig nem oldódott a feszültség, óvatosan megkérdezte: - Félsz tőlünk? – A tágra nyílt optikák egy darabig csak rámeredtek, majd a fióka félénken bólintott. – Megértem, hogy megijedtél, de hidd el, bennünk megbízhatsz. – Kissé hezitált, hogy megfelelő-e az alkalom, de végül csak hozzátette: - Mondd csak, van bármi, amit mondani szeretnél, vagy esetleg megkérdezni, megbeszélni? Nem kell szégyellned. – A gyerek várt egy pillanatot, majd lassan nemet intett a fejével.

            - Rendben. Majd később beszélgetünk, ha már nem félsz annyira. – Racsni már mellette állt. – Próbálj meg pihenni, látom, hogy fáradt vagy. – Óvatos mozdulattal megfogta a takaróként használt fólia szegélyét, és betakarta. A fióka nem húzódott el. - Szeretnéd, hogy kimenjünk? – Mivel hiába várta a választ, a falnál álló társainak intett, hogy lassan menjenek ki, majd ő is elindult. Pár lépést tett még csak, mikor a vékonyka hang utolérte.

            - Ne hagyjatok egyedül! – Racsni visszafordult, és lassan az ágyhoz lépett. Szeme sarkából látta, hogy társai megtorpantak az ajtóban.

            - Jól van, itt maradok. Úgy jó lesz? – Újabb félénk bólintás volt a válasz. – Hadd segítsek! – A gyerek fölé hajolt, és lassan felé nyúlt. Űrdongó nem tiltakozott, így segített neki óvatosan a hátára feküdni, sérült karját stabilan tartotta és megtámasztotta. – Így jó lesz. Próbálj aludni, rendben? – A fióka lehunyta szemeit, és szinte azonnal álomba ájult.

            Hajnalodott már, mikor Acélfej belépett a gyengélkedőbe, és halkan az ágyhoz ment. Racsni ott állt, háttal az ajtónak, és az alvó fiókát nézte. Csak akkor pillantott fel, mikor kollégája megállt mellette.

            - Hogy van? Javult este óta? – kérdezte Acélfej, és ő maga is az ágyat kezdte bámulni.

            - Azóta nem ébredt fel, de legtöbbet az alvás segít rajta. Óráról órára jobban van. Még egy darabig viszont félni fog tőlünk azt hiszem, de talán később megnyugszik majd.

            - Neked is pihenned kellene, napok óta talpon vagy. Szívesen leváltunk, ha gondolod.

            - Köszönöm, de egyelőre inkább maradok. Szeretnék itt lenni, mikor felébred.

            - Igazad van, végül is benned bízik a legjobban. Lehet, hogy megijedne, ha nem te lennél itt.

            - Bennetek is bízni fog, csak idő kell neki.

            - Reméljük. Ha bármiben segíteni kell, csak szólj. Megyek vissza a többiekhez.

            - Hogy álltok?

            - A hajtóművek mind a helyükön vannak, a bekötések is elkészültek, Jazz most futtatja a teszteket. Optimus nemrég ment ki, hogy nekikezdjen a burkolat helyrehozásának, én is neki fogok segíteni. Azt hiszem, amennyire a helyzet engedi, jól haladunk.

            - Rendben. Szóljatok, ha szükségetek van rám.

            - Nem, te csak maradj itt. Majd még benézek.

            - Szólj Jazznek, kérlek, hogy ha végzett, jöjjön fel, szeretném az ő sérüléseit is megnézni.

Acélfej intett, jelezve, hogy értette, és elindult a hangár felé. Racsni újra magára maradt gondolataival.

Dongó - 3. fejezet

Racsni, ahogy maga mögött hagyta a tűzharcot, igyekezett minél messzebbre kerülni az Álca bázistól, ugyanakkor nem hagyta nyugodni az érzés, hogy cserbenhagyta őket. Mindazonáltal a Fővezér parancsa egyértelmű volt: Indulj! Ezen nem volt mit megkérdőjelezni. Már jó ideje zötykölődött a viharban, de nem látta, hogy az alábbhagyna vagy más irányban enyhébb lenne, ám ezt most  előnyt jelentett a menekülés szempontjából. Mikor elindult, úgy tűnt, senki nem követi, és most megállt, hogy megbizonyosodjon efelől. Egy nagyobb szikla védelmébe húzódott, és csendben várt, érzékelőivel a környéket pásztázta. Sehol semmi. Várt egy darabig, majd, hogy közel s távol semmi nem mozdult, megállapította a saját pozícióját, majd a Bárkáét, és az iménti tempónál lassabban, de azért határozottan felé indult.

Ahogy elérte a lezuhant hajót, ismét lelassított és várt. A vihar zúgásától eltekintve csend fogadta, de ő nem engedte meg magának a hamis biztonságérzet luxusát. Óvatosan körbegurulta az űrhajót, és néhány letapogató vizsgálatot is végzett, hátha csapda várná. Hogy semmit sem talált, végül megadóan a bejárat felé indult. Tudta, több időt nem vesztegethet, a fióka szikrája már így is kihunyás küszöbén állt. Óvatosan felvette hát elsődleges alakját, és a zsilipkapuhoz lépett. Hirtelen úgy érezte azonban, nincs egyedül, és ezt nem az eszméletlen gyerek miatt. Ahogy hátrafordult, valami lassan kibontakozott mögötte a kavargó homokból. Fél kézzel magához szorította védencét, a másikkal fegyvert emelt az érkezőre.

- Állj! – kiabált keresztül a morajló viharon. Az érkező viszonylag kisméretű volt és kissé féloldalasan mozgott, de Racsni ettől nem pillantott rá kevésbé gyanakvóan. – Lassan gyere közelebb, és látni akarom a valódi alakodat! – A szólított engedelmesen alakulni kezdett, de valahogy vontatottan, mintha nehezére esne. Racsni kibiztosította a fegyverét, csapdától tartva. Az alakváltás véget ért, és a jövevény békítően feltartott kézzel indult meg felé. A gomolygásból Jazz sántikáló alakja bontakozott ki, és zavartan vigyorgott.

- Hé, cimbora, nehogy már keresztüllőj, ha már sikerül elszabadulnunk az Álcák elől!

- Jazz! A rövidzár kerülget! Csak úgy előbukkansz itt szó nélkül nekem, és… mi történt veled?!

- Mindjárt elmondom, de menjünk be előbb, mert ez az átkozott homok széteszi az összes rendszerünket!

- Nyisd ki a bejáratot, neked mindkét kezed szabad. Vagy… öhm, bírod?

- Persze. Csak egy kicsit sántítok, nem kell már rögtön leírni. – Jazz nevetett, mintha mi sem történt volna. A hajó ajtaja nehezen nyílt – a zuhanásnál sérülhetett meg -, Jazz épp csak kifeszegette, mikor furcsa hangokat hozott a szél, még egészen messziről. Mindketten mozdulatlanul hallgatóztak. A hang egyre erősödött, és ahogy a szél kavarta, nem lehetett megállapítani, hány irányból érkezik. Egynél egészen biztosan több. Racsni megborzongott.

- Valaki jön. Helyesebben valakik.

- Hallom. Nem is egyféle motorhang. – Jazz felemelt fegyverrel pásztázta az igencsak rövid látóhatárt. – Vidd a hajóba, aztán nézzünk szembe velük, akárkik is azok. Bosszantó lenne, ha az Álcák most érnének utol, hogy már idáig eljutottunk. – Racsni elindult, hogy a fiókát biztonságba helyezze a hajóban, amikor hirtelen újabb alak bukkant fel homályból, egyenesen feléjük tartva. Jókora volt, jármű alakban. Felpörgette a motorját, amire tüstént válasz érkezett a hajó túlfeléről. A hangokat még kísértetiesebbé tette a vihar moraja. A két Autobot egymásnak vetett háttal igyekezett minden irányba figyelni.

- Úgy fest, körbevettek. – Jazz mindenre elszántan szegezett fegyvert a lassan közelgő járműre, majd döbbenten le is engedte, és megkönnyebbülten nevetett. A kibontakozó jármű nemcsak hogy jókora Autobot-emblémát viselt, de rögvest alakot is váltott - Optimus állt előttük. Racsni is leengedte a fegyvert, és éppen üdvözölni akarta a Fővezért, mikor a háta mögül kiáltást hallott. Ijedtében kis híján átesett a mögötte álló Jazzen.

- Mindenki egyben van? – érkezett Acélfej lelkes hangja. Racsni megtépázott idegeinek azonban kezdett sok lenni már a váratlan fordulat.

- Még egyszer valaki így… előbukkan a homályból és a zárlatot hozza rám, kinyírom, úgy éljek! – füstölögte. Erre megkönnyebbült nevetés hullámzott végig a megviselt társaságon, majd egymás után beléptek a Bárka biztonságot adó belsejébe.

A gyengélkedőként használt helyiség ajtaja előtt félrelibbentek a függönyként funkcionáló vékony műanyaglapok, ahogy Racsni kilépett rajta. A társalgóban ücsörgő Autobotok egyként kapták fel a fejüket, és mohó várakozással tekintettek rá, ő azonban nem szólt.

- Nos? – kérdezte Optimus gyengén leplezett, türelmetlen kíváncsisággal. Racsni gondterhelten hajtotta le a fejét, és a padlót bámulta, miközben megszólalt.

- Nem tudom, hogy megéli-e a reggelt. Megtettem, amit tudtam, de… súlyosabban sérült, mint azt elsőre gondoltam. – A nyomasztó csendet végül Jazz törte meg.

- Még… annál is súlyosabban? – Hangja hitetlenkedve csendült. – Ez… - nem fejezte be.

- Tudod már, hogy… hogy mit csináltak vele? – Acélfej hangján világosan érződött, hogy gyilkos dühöt tart féken erőnek erejével azok iránt, akik ezt művelték.

- Nos, a sérülések nagy részét ütések vagy rúgások okozhatták, esetleg vegyesen. Ezen kívül az egyik vállát teljesen keresztülszúrta valami hegyes tárgy, a jelek szerint edzett cybertroni penge, közvetlen közelről. Ez pedig átvágta a karjába vezető energiakábeleket, így az a karja lebénult, de sikerült helyrehoznom. A szúrás azonban nagyon közel van a szikraüregéhez, így nem biztos, hogy lesz elég energiája a felépüléshez. – Acélfej már éppen hangot adott volna véleményének, de Racsni nem fejezte még be a hátborzongató felsorolást. – És mindezek mellett néhány égésnyomot is találtam rajta, főleg a karjain. Ezek szerencsére nem súlyosak, de… ötletem sincs, mi okozhatta őket. – Döbbent csend telepedett rájuk, mindenki csak maga elé bámult és próbálta elhinni, hogy mindez valóban igaz.

- Bemehetünk hozzá? – kérdezte végül halkan Optimus.

- Persze. Csak halkan és óvatosan. – Az egész társaság a gyengélkedőbe vonult, egymás után. Racsnit követve az ágyként szolgáló műtőasztalhoz léptek és körbeállták. Mivel a széles emelvényen Optimus is kényelmesen elfért volna, a fióka igen elveszettnek tűnt apró alakjával, ahogy ott feküdt, félig oldalt, félig hason, roncsolt válla alatt rögzítő támasszal. Még jobban kiemelte törékenységét a rengeteg, felnőtt transformerek számára készül életmentő berendezés, melyek teljesen körbevették és egyhangú villanásokkal és halk csipogásokkal tájékoztattak a sérült állapotáról. Racsni az egyik monitorhoz lépett, és halk magyarázatba fogott.

- Nekünk, felnőtteknek, az alap energiaszintünk, egyéntől függően, átlagosan itt van – mutatott egy egyenes sárga vonalra a képernyőn. – Egy egészséges, körülbelül ilyen korú fiókának pedig itt. – Ezzel az előbbi alatt mutatott egy osztásra. Jazz figyelmét nem kerülte el, hogy a sérült gyerek életjeleit jelképező hullámok a mutatott szint feléig sem ugrottak fel. A kijelző ezt a tartományt vészjósló vörössel jelölte.

- Ez mire kell? – kérdezte, a beteget takaróként borító hőtükrös fóliára bökve.

- A testhőmérsékletét próbálom stabilizálni vele, hogy a rendszerei ne melegedjenek túl. – Racsni félrehajtotta a „takaró” sarkát, szabaddá téve páciense sérült vállát. Nagyon jó látszott, hogy az elölről érkező penge hol bukkant ki a hátán. A látványra Acélfej ökölbe szorította mindkét kezét, izmai mind megfeszültek, de türtőztette magát.

- Gondolod… gondolod, hogy rendbejön? – Optimus maga sem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ. Nem tudta, miért, szikráján viselte a gyerek sorsát, és láthatóan a többiek sem voltak ezzel másként.

- Nem tudom – rázta a fejét Racsni. – Ha reggelig bírja, az jó hír, de addig még sok minden történhet. Ha az éjszakát túléli, jó esélye van.

- Azért kíváncsi volnék – kezdte Acélfej -, hogy mi okuk volt rá, hogy így bánjanak vele.

- Hallottad, szökni próbált.

- És vajon mi elől menekült? És hová tartott?

- Valószínű, hogy amúgy se bántak velük kesztyűs kézzel. Az Álcák között felnőni nem leányálom.

- Neki is joga lenne eldönteni, hogy hová akar tartozni, mint mindenki másnak.

- Az Álcák nem hagynak választást. Aki nem hajlandó nekik szolgálni, az áruló, és pusztuljon. Üstökösre meg aztán végképp jellemző ez a mentalitás. Félek azonban, hiába jutott volna ki az Álcák bázisáról, nem fogadták volna kitörő örömmel sehol.

- Ezt hogy érted? – Válaszul Racsni lejjebb hajtotta a takarót, hogy a gyerek egész karja láthatóvá váljon. Az alkarját védő páncélzaton kissé félrecsúszott, de jól kivehető Álca jelvény éktelenkedett. A kivitelezés nem hagyott kétséget afelől, hogy erőszakkal bélyegezték meg vele.

- Le se moshatja magáról a származását. – Acélfej hitetlenkedve csóválta a fejét. Optimus felemelte egyik kezét, és ujja hegyével óvatosan végigsimított a fióka tarkóján, ám az nem reagált az érintésre.

- És most? Mi lesz? – Jazz Racsnira pillantott.

- Vele maradok éjszakára, és figyelni fogom az állapotát. Ha még van esélye, hamarosan javulást kell mutatnia. Ha nem… nos, nem kell elmagyaráznom.

- Reméljük, sikerülni fog. – Optimus az ajtó felé indult. – Nekünk pedig mihamarabb el kell kezdenünk a Bárka rendbe hozását, különben az Álcák előbb-utóbb ránk bukkannak – Társai bólintottak és elindultak utána, hogy lezuhant hajójukat újra röpképes állapotba hozzák.

- Mielőtt bárhová is mennétek, Jazz, szeretnélek átvizsgálni. Sántítottál, mikor ideértél.

- Igen, de nem fontos, semmi súlyos…

- Csak bízd rám. Ülj le oda, kérlek. – A fal mellett álló, másik vizsgálóasztalra mutatott. Jazz kelletlenül, de engedelmeskedett. Racsni összeszedett néhány szerszámot, majd leült egy alacsony ládára az emelvény mellett, és szemügyre vette a sérült végtagot. – Á, nem súlyos, mi? Csupán keresztül van lőve – Hangjában baráti csipkelődés érződött. – Hogy is történt a dolog?

- Hát… mikor elindultam a terepen az Álcák hangárjától, Tomboló az egyik kő mögül rám vetette magát. Kénytelen voltam visszaalakulni, mivel olyan apró, hogy járműmódban képtelenség lett volna elkapni. Kisülés meglátta, hogy harcolunk, és rám lőtt, de elvétette, illetve majdnem. A lövés eltalálta Tombolót, de én is kaptam belőle. Nem hiszem, hogy végleg kiiktatta volna a kis nyavalyást, de nem fogja megköszönni, az egyszer biztos. Még láttam, ahogy Acélfej elgázolta Kisülést, aztán jöttem tovább, mert féltem, hogy téged is megtámadnak a sziklák közt.

- Rendes tőled – mosolygott barátjára Racsni. – Feküdj a hátadra, kérlek!

- Nincs semmi bajom, tényleg!

- Ezt az én dolgom eldönteni. Na gyerünk! – Jazz elhúzta a száját, de engedelmeskedett, sejtve, ha nem teszi magától, az orvos a többiekkel fogatja le.

- Hé, ez fáj!

- Halkabban üvölts már!

- Bocsánat. – Lehalkította a hangát, de tovább méltatlankodott. – De akkor is lehetnél óvatosabb.

- Te is lehettél volna, és akkor nem lőnek le.

- Az voltam! Tényleg!

- Ahogy szoktál.

- Hiszen ismersz – Ekkora már vigyorgott.

- Hajjaj… - Racsni gyakorlottan dolgozott a sérülés helyreállításán, összeolvadt páncéllemez-maradványokat távolított el, megégett vezetékkötegeket cserélt ki.

- Jaj, Jazz, miért nem szóltál hamarabb, hogy nézzelek meg? – kérdezte, miközben egy kettéhasadt csapágy darabjait piszkálta ki a sebből, heves sziszegésre késztetve páciensét. – Még meg is erőltetted, most aztán nehezebben fog rendbe jönni.

- Mert sokkal fontosabb volt, hogy vele foglalkozz – válaszolt Jazz halkan, és a másik ágy felé intett.

- Jó, de… utána szólhattál volna. – Új csapágyat pattintott a törött helyére, majd egy ideiglenes borítólemezzel fedte le a lövés helyét, és felsegítette társát a fekvőhelyről.

- Oké, most már mehetek? Még rengeteg a dolgunk a hajóval.

- Rendben, de ne erőltesd meg nagyon! Ha lehet, ülve dolgozz, de semmiképp ne térdelj le, rendben?

- Érettem, Uram! – tisztelgett nevetve.

- És ne ordibálj, mert nyakon ütlek.

Jazz bocsánatkérően kapta a szája elé a kezét, majd a társai fejcsóválása közepette egyenes háttal, bár kissé bicegve a kijárathoz sétált, nyomában Optimusszal és Acélfejjel.

- Az energiaellátás ellenőrzésével kezdjétek, arra van most a legnagyobb szükségünk! – szólt utánuk Racsni. A többiek nyugtázták a kérést és kiléptek az ajtón.

A kitartóan tomboló viharban hamarabb rájuk sötétedett, mint rendesen, és ijesztő, kavargó árnyak lepték el a hajó belsejét. Racsni gyenge fényű lámpát kapcsolt a gyengélkedő részlegben, nem mintha nem látott volna sötétben is kiválóan, inkább csak hogy barátságosabbá tegye a nyomasztó környezetet. Csendben figyelte a műszerek jeleit, de a halkan közeledő lépésekre felnézett. Az ajtóban Jazz állt, ám a sötétben felsejlő mozdulatok elárulták, hogy a többiek is mögötte várakoznak. Az Autobot orvos intett, hogy jöjjenek beljebb. Gondterheltnek tűnt.

- Na? Van valami jó hír?

- Semmi változás. Pedig már javulnia kellett volna, de egyetlen érték sem mutat semmi biztatót. Félek…

- Sikerülni fog – vágott a szavába Optimus. Széles mozdulattal mutatott végig a tengernyi műszeren. – Legalább nem is romlott az állapota, és ez szerintem igen nagy szó. Azon kívül – véleményem szerint -, igen figyelemre méltó, ahogy mindeddig kitartott. Biztos vagyok benne, hogy összeszedi magát.

- Bár igazad lenne!

- Bízz benne!

Dongó - 2. fejezet

Néhány órás kitartó munka árán Racsninak sikerült néhány precíziós orvosi műszer átalakításával és kombinálásával olyan szerszámot rögtönözni, ami alkalmas lehetett a zárszerkezet kinyitására. Társai várakozóan gyűltek köré, hogy lássák, mire jut a speciális eszközzel.

            - Nos, rendben… lássuk, mire megyünk ezzel! – Racsni két ujja közé fogta az apró szerszámot és óvatosan, nehogy a rácshoz érjen, kidugta azt a rudak közt. Mivel nem látta, mit csinál, óvatos mozdulatokkal próbálta az eszköz kampós végét a zárba illeszteni, miközben magában hálát adott, hogy a ketrecen nem kóddal nyíló zár van, mert azt szinte biztosan nem tudná időben kinyitni. Ebből is látszott, hogy az Álcák nem készültek az ő fogva tartásukra, igaz, nem is igen ejtettek foglyokat. Racsni valahogy mégse tudott örülni annak, hogy ez esetben kivételt tettek, pláne, ha Üstökös beváltja fenyegetését. Ebben a pillanatban érezte, hogy a szerszám megcsúszik az ujjai között, és kis híján a földre esett. Mindenki megdermedt, mozdulatlanul figyelték, mi történik. A szerszám azonban nem esett le, az egész csapat megkönnyebbülésére. 

            Újabb néhány órás türelmes munka következett, Racsninak minden kitartására szüksége volt, hogy a szerszámot se ejtse el, és egy türelmetlen mozdulattal ne is tegye tönkre. Bár már kezdett belefáradni, nem váltotta le senki, hiszen orvosként neki volt a legbiztosabb keze. Jazz eközben a mellettük álló ketrecet bámulta, tehetetlen dühében összeszorított ököllel. Roppant nehezen tűrte az igazságtalan helyzeteket, és túl fiatal volt még ahhoz, hogy belenyugodjon, a háború sohasem fair. De általában az élet sem. Valami kattant a háta mögött, erre gyorsan megfordult. Racsni épp elégedett mosollyal egyenesedett fel a zár mellől, a ketrecajtó pedig résnyire kinyílt.

- Remek! – dicsérte Acélfej. – Gyerünk innen!

- Vigyázz! – Racsni elkapta kollégája karját, mielőtt az a rácshoz érhetett volna. – Az áramot nem tudtam kikapcsolni. – Közelebb ment a rácshoz és lábbal óvatosan meglökte az ajtót. Szerencsére a ketrec kifelé nyílt, így eléggé sikerült kinyitni az ajtót, hogy mindannyian kiférjenek anélkül, hogy bárkinek is újabb áramütést kellene szenvednie. Összegyűltek a kijárat közelében, hogy megvitassák, hogyan tovább.

- Halkan kell mozognunk és óvatosnak kell lennünk, nehogy a nyakunkon legyen az összes Álca. Ezenkívül odakint fényes nappal van, így a vihar ellenére is könnyű célpontot nyújtunk a szabadban is, már ha eljutunk oda. Na induljunk! Javaslom, hogy Jazz menjen előre, mivel ő a legkisebb és a legfürgébb, nehezebben veszik észre. Utána Racsni… Racsni? – Acélfej félbeszakította stratégiájának ecsetelését, és szólított társa felé fordult. Racsni nem is figyelt rájuk, az apró ketrecet bámulta.

- Nem hagyhatjuk itt… - Bizonytalan lépést tett a ketrec felé, pillantását azonban nem szakította el a mozdulatlan gyerekről.

- Akárhogy is bánnak vele az Álcák, mégiscsak közülük való! – figyelmeztette Acélfej, de ő is közelebb lépett. A többiek némán bámultak hol Racsnira, hol Acélfejre. Az értékes idő telt, és senki nem mozdult. Végül Optimus szólalt meg.

- Racsninak igaza van. Szabadítsuk ki gyorsan, aztán induljunk! – Racsni hálásan pillantott vezetőjükre, majd bólintott és sietve a zárhoz lépett. Kívülről sokkal könnyebben nyílt, mint belülről: egész egyszerűen ököllel le tudta verni, igaz, ez a zár sokkal kisebb volt, és jobban hozzá is fért. Ezt a ketrecet nem védte elektromos rács, de nem is lett volna rá szükség. Az Autobot lehajolt, és óvatosan érintette meg a sérült fiókát. Az nem mozdult, akkor sem, mikor Racsni lassan a teste alá nyúlt és felemelte. Vigyázva felállt, és visszalépett társaihoz.

- Menjünk! – csatlakozott a többiekhez. Jazz felfegyverkezve indult előre, mögötte Racsni, ahogy megbeszélték, utolsónak pedig Acélfej és Optimus maradtak. Csendesen, a falhoz lapulva osontak végig a hosszú, sötét folyosón, melyet már idehurcolásukkor láttak. Tudták, hogy a folyosó sötétbe vesző végén néhány lépcső van, utána egy ajtó, ami egy másik, szélesebb folyosóra nyílik. Ott már számítaniuk kellett némi forgalomra, márpedig senkivel se akartak találkozni, ezért még jobban kellett ügyelniük. Az ajtónál Jazz fülelt egy darabig.

- Lépéseket hallok… sokan vannak. Futnak. És… mind egy irányba.

- Egy irányba? Csaknem történt valami? Ugye a mieink nem támadnak mostanában? Félek, csúf meglepetésekkel találkoznának. – Acélfej talán már pesszimistának született, de vitathatatlanul igaza volt.

- Nem hiszem – vélte Optimus. – És azt se feledd, hogy én vezetem a bázist. Nélkülünk talán csak nem kezdenek támadásba…

- Oké, nyertél. De akkor mi történt?

- Gőzöm sincs, de remélem, leköti őket egy időre – csatlakozott a társalgáshoz Jazz. – Azt hiszem, elmentek. Most legalábbis csend van. Menjünk! – Ahogy kiléptek a sötétből, Jazz néhány gyors pillantással felmérte a terepet.

- Tiszta! Gyerünk! – Jazz pontosan emlékezett, hogy az Álcák merre hozták be őket, és nem is akart más útvonalat felfedezni, ha csak nem feltétlen szükséges. Fegyverét a legközelebbi sarokra szegezte, szabad kezével pedig intett társainak. Összeszokott csapatként mozogtak, egymás után kiléptek az ajtón, és úgy helyezkedtek, hogy semelyik oldalról ne legyenek védtelenek. Racsni az alakzat közepén maradt, mivel nem volt szabad keze fegyverfogáshoz, mindkettőre szüksége volt, hogy az ájult fiókát biztosan megtartsa. Jazz óvatosan a sarokhoz oson, figyelt, majd kilesett. Senkit nem látott, intett hát a többieknek. Amint mindenki felzárkózott mögé, elindult a folyosón a fal mentén. Acélfej közben kitartóan figyelt a hátuk mögé, Optimus pedig arra, nehogy Racsni lemaradjon, no meg persze, hogy hová kell besegíteni a menekülés fedezésében. A következő sarkot is gond nélkül elérték, bár nem győztek csodálkozni a szerencséjükön. Itt azonban Jazz, ahogy kinézett, rögtön visszarántotta a fejét, és intett a társainak, hogy ne mozogjanak, és ne csapjanak zajt.

 Az övékével párhuzamos folyosón ugyanis több Álca is szaladt – mind ugyanarra.

Amint elhalt az utolsó lépés zaja is, Jazz újra kinézett. Várt egy keveset, majd, miután semmi se mozdult, intett a többieknek. A sor óvatosan újra megindult, ekkor azonban ismét lépések hallatszottak. Jazz hadonászva igyekezett tudatni társaival, hogy vonuljanak vissza. Ők rögtön visszahúzódtak, és csendben maradtak. Amint Jazz is visszaugrott a sarok mögé, sietős lépteket hangzottak fel, meg néhány beszédfoszlány. Optimus a hangok alapján úgy ítélte meg, ketten lehetnek az érkezők.

- Ennek a viharnak is pont most kellett jönnie! Pedig már majdnem kész volt!

- Mindegy, legalább az Autobotoktól nem kell tartanunk.

- Gondolod, nem elég őrültek, hogy ilyen viharban támadjanak?

- A Fővezérük nélkül? Meg se mozdulnak!

- Ugyan mért kellene nekik nélküle? Hiszen mindig ott hősködik a fronton!

- Az lehet, de most itt kuksol a börtönben, a kellemetlen cimboráival együtt.

- Hogyan?!

- Bizony! Üstökös nem akarja, hogy kitudódjon, de azért hallottunk róla már egy páran. Biztos a saját teljesítményeként akarja beállítani az elfogásukat. Na de menjünk, nézzük, hogy állnak a balszárny helyreállításával! Ilyen gyenge munkát, egy kis szelet se bír ki… - Az Álcák, amíg a foglyokról beszélgettek, megtorpantak a sarkon, és suttogva tárgyaltak, utána azonban sietve a dolguk után indultak a párhuzamos folyosón. Az Autobotok összenéztek.

- Szóval nem tudnak rólunk – állapította meg Acélfej némi elégedettséggel. – És arról sem tudnak, hogy nem vagyunk a ketrecben.

- Hát ez már csak idő kérdése, úgyhogy jobb, ha sietünk. Úgy sejtem, a vihar megrongálta az épület egy részét, ez lehet a felfordulás oka. – Optimus sürgető kézmozdulattal noszogatta társait.

- Hogy borulna rájuk az egész! – morogta Acélfej, majd követte az előtte haladó Racsnit. Jazz már a közelben sejtette a kijáratot, de figyelme nem lankadt. Éppen mikor a bejárati csarnok ajtajához értek – ameddig valami csoda folytán gond nélkül eljutottak -, kikémlelt, majd visszaugrott a sarok mögé.

- Biztonsági kamerák! – sziszegte haragosan. – Kettőt biztosra láttam, de valószínű, hogy több is van.

- Elmehetünk a fal mellett egy darabon úgy, hogy nem kerülünk a látómezőbe?

- Nem hinném. Az egyik pont a szemközti falon van. És bizonyára van felettünk is.

- Hát ez remek! – Acélfejnek elfogyott a lopakodáshoz való türelme. – Lőjük le mindet!

- Azzal ugyanazt érnénk el, mintha meglátnának rajta minket. Sőt, rosszabb is, egy lövésre rögtön felfigyelnek, de ha a kamerákra épp nem pillant senki, egy-két másodpercet nyerhetünk. Körbe semmiképp nem mehetünk, arra nincs idő, és valószínű, hogy előbb-utóbb mindenhol kamerákba ütköznénk.

- Szóval? Egyszerűen lépjünk a kamerák elé, ha már idáig eljutottunk észrevétlenül?

- Nem. Fussunk.

- Akkor már gurulhatnánk is.

- Itt nincs elég hely az alakváltáshoz, odakint a csarnokban pedig idő nincs rá. Nekünk még csak-csak sikerülne, de Racsni korlátozva van.

- Optimus, elvégre te vagy a vezér, dönts te, hogy mi legyen! - Optimus eddig szótlanul hallgatta Jazz és Acélfej vitáját, és minden eshetőséget számba vett.

- A csarnokban rengeteg az akadály, amit gyalog könnyebben kikerülhetünk. A hangárkapuhoz érve azonban azonnal alakot kell váltanunk, másképp pillanatok alatt utolérnek bennünket. Mire oda jutunk, már mindenki tudni fog róla, hogy megszöktünk, és a nyomunkban is lesznek. A vihar nekünk kedvez, mindenféle érzékelő rendszereket akadályoz, és a repülni tudók sem szállhatnak fel. De így is szoros lesz. Mindenki legyen nagyon óvatos! És még valami. Szóródjunk szét, úgy több esélyünk van.

- Rendben – értett egyet Racsni. - De ne rögtön a Bárka felé induljunk, azzal odavezetjük őket. Mindenki másfelé induljon, és aki lerázta az üldözőket, az menjen csak a hajóhoz. A koordinátákat mindenki tudja? – Egyetértő bólintásokat kapott válaszul.

- Oké. Akkor a kapuig én megyek elől, így rám lőnek elsőként. – Optimus magára mutatott. – Acélfej, te fedezel minket. Mögöttem Racsni jön, utána Jazz, végül te. Ha a kapuhoz érünk, Racsni vált először alakot, és kiviszi a gyereket. Szorosan mögötte leszek, és elterelem az Álcákat. Siessetek ti ketten is! Jazz, nyitva van a kapu?

- Igen, úgy felejthették. Máskülönben nem állna tárva-nyitva a viharban.

- Nem tetszik ez nekem, túl egyszerű. És ha csapda?

- Paranoiás vagy, Acélfej. Egyébként ne izgulj, ha innen kilépünk, mindjárt nem lesz olyan egyszerű a dolog.

- Már rengeteg időt pazaroltunk csevegésre. Induljunk, és sok szerencsét mindenkinek! – Racsni Optimus mögé állt, a fiókát védelmezőn szorította a páncéljához, és ahogy a Fővezér a nyílt csarnokba lépett, futott utána, ahogy csak bírta.

Valóban, ahogy kiléptek a kamerák elé, megszólaltak a riasztók. Optimus a termetéhez illő, jókora léptekkel haladt a kapu fel, de szemmel tartotta társait. Racsni közvetlenül mögötte haladt. Jazz azonban lemaradt, és a csarnokban elszórtan álló épületelemek és konténerek közt, azokat fedezéknek használva cikázott, néha egy-egy lövést eresztve meg a különböző folyosókról érkezők felé. Acélfej már javában tűzharcot vívott a mögéjük került két Álcával. Optimus elérte a nyitott kaput, és egy láda-halom mögé húzódva elkapta Racsni karját. Értő bólintást váltottak, majd kiléptek a kapun a tomboló homokviharba. Racsni azonnal elkezdett alakot váltani, de a szokottnál ez jóval lassabban ment, hiszen a gyerekre is figyelnie kellett. A nagyobb Autobot addig, mivel fedezékük nem volt, testével takarta őt, mivel addigra az épület helyreállításán dolgozó Álcák is felfedezték a szökevényeket.

- Igyekezz Racsni! – Hátrapillantott a válla fölött, és egy gyors pillantással szemügyre vette a mögötte veszteglő, rendkívül strapabírónak tetsző sivatagi terepjáró szerkezetet. – Menj, majd utolérünk! – A jármű nem mozdult. – Indulj már! – Erre a terepjáró megindult a homokkal fedett, köves talajon, és biztatóan távolodott. Ahogy elindult, Optimus is átalakult, sokkerekű, hatalmas, páncélozott felderítőkocsi alakját öltve magára, és egyenesen a futva közeledő Álcáknak rontott. Acélfej és Jazz közben elérték a kapuig, egymásnak vetett háttal igyekeztek minden Álcát szemmel tartani.

- Jazz, indulj! – Acélfej a hozzá legközelebb álló Álcára lőtt, de elvétette.

- Nem hagyom neked az összes mulatságot! – A kis Autobot igazán elemében érezte magát, de tudták, hogy szorul a hurok.

- Megyek én is, de az én páncélom tovább bírja. Fedezlek, alakulj át! – A szólított nem vitázott tovább, a terephez megfelelő alakot vett fel és nekivágott a köves akadálypályának. Acélfej nem volt benne biztos, hogy kis termetű kollégája elbír a tereppel, de nem tudott a segítségére sietni. Jazz leleményes, megoldja. Azonban Optimust éppen vagy tíz Álca ostromolta, és bár egyik se volt olyan hatalmas, mint a Fővezér, külön-külön sem elhanyagolható veszélyt jelentettek. Gondolkodás nélkül kiugrott a kapun, átgördült a hátán, majd mire teljesen földet ért, már négy keréken guruló, erősen páncélozott „erőddé” alakult, és barátja segítségére sietett.

  - A többiek már elmentek, verekedjük ki magunkat! – javasolta a kódolt csatornán, könyörtelenül elgázolva egy, az útjában okvetlenkedő Álcát. – Sietnünk kell, mert mindjárt ideér az összes! – Optimus egyetértően villantott halogén-fényszóróival, és egy becsúszós fordulással Acélfej mellé zárkózott fel. Egymás mellett álltak, szemben a feldühödött Álcák hordájával. A két erős motor felbőgött, és egyszerre indultak rohamra. Kissé széttartó íven közelítették meg az ellenséges csapatot, majd mikor azok önkéntelenül egy kupacra húzódtak, rájuk rontottak. Mire az Álcák ráeszméltek, hogy bedőltek az igen primitívnek számító terelős trükknek, már nem tudtak kitörni a szorításból. A két Autobot nekik ütközött, elgázolva, aki az útjukba került, majd kihasználva az átmeneti harcképtelenséget, szétváltak, és más-más irányokban belevesztek a sűrű homokviharba.

Dongó - 1. fejezet

*Legelső történetem, úgyhogy kéretik elnézni, hogy itt-ott még "gyermekbetegségekben" szenved :) Úgy döntöttem, nem írom át, abból tanulok én is, ha látom, hol kell fejlődni :)*

Acélfej majd’ feldobbant dühében, ahogy hirtelen elfordul a faltól és hatalmas léptekkel indult az ellenkező irányba.

- Nyomorult Álcák, ha egyet is a kezem közé kaparintok, helyből keresztüllövöm, úgy éljek! Nem is, inkább darabokra tépem valamennyit! Vagy inkább…

- Acélfej, nyugodj már meg! Ezzel semmire nem megyünk! - Racsni megpróbálta elkapni társa vállát, de az elfordult tőle, és a rácsokhoz lépett, majd teljes – nem csekély - erejéből a fémrudakra sújtott, ököllel. Azonnal apró kék szikrák pattantak át az ujjaira, és ő szitkozódva rántotta félre a kezét. Ahelyett azonban, hogy okult volna a történtekből, hatalmasat rúgott a rácsokba, hasonló eredménnyel. Erre fújtatva ellépett a rácstól, és megsebzett kezét dörzsölve ismét a fal felé fordult. 

- Racsninak igaza van. Higgadtan kell hozzáállnunk a problémához. Láthatod, nyers erővel nem megyünk semmire – Optimus barátilag, de határozottan szorította meg kollégája karját. Nem mintha kevésbé dühítette volna mindaz, ami történt, mégis igyekezett higgadt maradni. Hogy Acélfejet az haragította-e jobban, hogy egy viszonylag primitív csapdába sétáltak bele egyenesen a hamis, Autobot segélyhívásnak álcázott jelet követve és lezuhantak a sivatagban, vagy az, hogy ezek után még fogságba is kerültek, nem tudta, de jelenleg nem is volt fontos. Azonban mihamarabb le kellett győzniük a csalódottság okozta haragot, és tiszta fejjel gondolkodni, mit tehetnének. Acélfej az egyik legtapasztaltabb volt a csapatban, időnként viszont nagyon nehéz volt vele, a kudarcokat pedig kifejezetten nehezen viselte, jóllehet, kezdett már hozzászokni. Optimus tudta, ha lehiggad és ő is beszáll az ötletelésbe, hamarosan megtalálják a módját, hogy kijussanak. El kellett azonban ismernie magában, hogy ilyen pácba is régen kerültek már. 

Ahogy végignézett társain, a figyelő tekintetekből erőt merített, és tudta; neki, a vezetőjüknek kell példát mutatni a nehéz helyzetben. Mindenki bizakodva nézett rá, és ez jó érzéssel töltötte el. Racsni, a csapat orvosa is régi barátja volt már, sok mindent végigcsináltak együtt, és nem egyszer ébredt súlyos sérülésből arra, kollégája biztató arccal hajol fölé. No meg ott volt Jazz. A fiatal, kis termetű Autobot nemrég volt mellette, de fiatal kora ellenére máris tekintélyes tapasztalatra tett szert, és soha nem hátrált meg semmilyen probléma elől. Egy kicsit ugyan forrófejű, nagyszájú és szertelen („lökött”, ahogy Acélfej nevezni szokta), de talán éppen ez lehetett az, amivel mindig felvidította őket. Habár a hadsereghez csatlakozása idején alig nőtt még ki a gyerekkorból, stratégiai képességei hamar megmutatkoztak, és miután Optimus maga karolta fel a fiatal tehetséget, hamar a csapat elismert és teljes jogú tagjává vált. És most mindhárman - közben Acélfej is megnyugodott némileg- köré gyűltek, és bizalommal tekintettek rá.

- Rendben - szólalt meg végül. – Amilyen hamar csak lehet, ki kell jutnunk innen, és figyelmeztetni a szenátust és a hadsereg vezetőit, hogy az Álcák sokkal közelebb vannak, mint eddig azt bárki is gondolta volna. Innen néhány jobb rakétával el is érhetik a bázist. Hogy miért nem támadtak eddig, azt nem tudom, de azt hiszem, ez sem késik már soká. Találjuk ki, miként léphetünk le innen a leggyorsabban. És persze az se ártana, ha nem lenne a nyakunkon az összes Álca, mire elérjük a Bárkát, mert bár nem túl nagy a létesítmény, magatok is láthattátok, hogy elég sok kellemetlen figura akad, aki szívesen keresztbe tenne nekünk. – Míg ezt mondta, jelentős pillantásokat vetett Acélfej és Jazz felé, akik nem épp a higgadtságukról voltak ismeretesek, bár Jazz hangját még nemigen lehetett hallani, mióta a halántékukhoz nyomott fegyverrel az Álcák a ketrecbe taszigálták őket. 

- És persze az sem mellékes, hogy milyen sorsot szánnak nekünk – tette hozzá Racsni, a hangjában azonban nem lehetett érzelmeket felfedezni.

- Szerintem te se vagy erre a válaszra nagyon kíváncsi, de nem is kell segítenem –vélekedett némi gúnnyal Acélfej.

- Ha csak simán meg akartak volna öli mindannyiunkat, megtették volna, ott helyben, a sivatag közepén. Mellesleg, remélem, a Bárkát nem találták meg. Kis szerencsével azt hiszik, ronccsá lőtték az egészet – Racsni ezt már szinte suttogva mondta.

- Ja, és kis szerencsével nem hallgattak ki minket, hogy erről csevegünk – torkolta le Acélfej.

- Nincs sehol mikrofon, már ellenőriztem, mikor bejöttünk.

- Fiúk, nehogy összevesszetek már, éppen itt! – Ezt már Jazz mondta, és a vitázók felé lépett, de Optimus egy intéssel megállította. Mihamarabb igyekezett közbelépni, Acélfej kezdte megint felhúzni magát.

- Oké, nyugi. Tehát, ezek szerint – biccentett Racsni felé, - itt egymás közt nyugodtan beszélhetünk.

Racsni bólintott.

- Úgy fest, a hely még nem készült el teljesen, és nem is vadásztak ránk, csak kaptak az alkalmon, hogy erre jártunk, és rögtönöztek egy csapdát. Ebből kifolyólag, hogy nem számítottak ránk, a börtön se volt még kész, és az ilyesmiket még nem szerelték fel.

Ekkor azonban a nyíló ajtó halk nyekkenése elhallgattatta, és mindannyian az érkezők felé fordultak. Üstökös lépett be, kárörvendő vigyorral méregetve a rácsok mögött tartózkodókat. Mögötte újabb Álca lépett a sötét helyiségbe, őt az Autobotok nem ismerték név szerint, de veszedelmesnek tűnt. Üstökös a ketrechez sétált, idegesítően vigyorogva tovább, Acélfej azonban most nem adta meg neki azt az örömöt, hogy dühöngeni lássa, így nem mozdult és nem is szólt, de az összes izma megfeszült a fekete páncél alatt.

- Nocsak, nocsak! Nem is hittem, mikor Barikád mesélte, hogy milyen előkelő foglyaink vannak. – Acélfej a név említésére jóleső, gúnyos vigyort eresztett meg, mivel elfogásuk előtt még becsülettel átrendezte a névhez tartozó Álca arclemezeit, azonban nem szólt semmit, Üstökös pedig zavartalanul beszélt tovább. – No lám, és a Fővezér is itt van személyesen! Micsoda megtiszteltetés! – Gúnyolódva meghajolt. Optimus közelebb lépett a rácshoz.

- És vajon Megatron tud a kis magánakciódról?

- Mire célzol ezzel? – Üstökös összehúzott szemmel vizslatta.

- Hogy idejöttél pimaszkodni. Nyilván nem ő küldött. Neki nincs humorérzéke.

- Vigyázz a szádra, még bajod eshet! – fenyegette Üstökös, majd újra elvigyorodott, ha lehet, még gonoszabbul. – Megatron nincs itt, és amíg ez így van, én vagyok az, aki megmondja, mi történjen a bázison. Amit ti észre se vettetek! El se hittem, hogy ennyire ostobák vagytok, Autobotok! Jó régóta a szomszédotokban vagyunk, és még csak nem is gyanakodtatok! – Basáskodva sétálni kezdett a ketrecek előtt - volt néhány kisebb-nagyobb darab belőlük a helyiségben, de a többi üresen állt. – Lássuk csak, mihez is kezdhetnénk veletek! Szép trófea lenne a fejetekből, elismerem, de… Talán Megatron jobban örülne, ha élve kapna meg titeket. Bár az élve nem jelenti, hogy teljes épségben… - Kegyetlenül felnevetett. Az Autobotok egymásra pillantottak, Üstökös azonban már meg is magyarázta. – Bizonyára az nem lenne a főnök ellenére, ha begyűjtenék némi információt - tőletek! Bizonyára nem adjátok majd olcsón, de ezen lehet segíteni. Én élvezni fogom! – Optikájának vörös villanása már-már eszelősnek tűnt, mozdulataiból aljas kegyetlenség áradt, ahogy leendő áldozatait vizslatta, hátha felfedezi bennük a rettegés szikráját. Ők azonban nem mozdultak, semmi érzelemről nem tettek tanúságot.

Üstökös éppen mondani akart még valamit, azonban az ajtó kivágódott, és újabb Álca rontott be rajta, sebhelyes bal kezében durván lóbálva valamit. Mivel a bejárat az Autobotok ketrece mellett jobbra nyílt, a belépőnek először a hátát láthatták, ahogy kilépett a nyitott ajtó takarásából. A jövevény Üstököshöz fordult.

- Ez a kis nyavalyás megint megpróbált megszökni! – Ezzel Üstökös lába elé hajította a sárga „valamit”; egy rémült, egészen kicsi fióka volt az, állva talán Üstökös térdéig érhetett volna, de nem mert felkelni, remegve pillantott fektéből a fölé tornyosuló fémszörnyre.

- Ha jól emlékszem - kezdte fenyegetően az Álca –, a múltkor is veled volt a baj. Látom a szép szó neked nem használ. Hát legyen. – Felegyenesedve az utolsóként érkezett Álcához fordult. – Tanítsátok rendre a kis vakarcsot. De úgy, hogy egy életre megjegyezze! – Ezzel az ajtó felé fordult, a kuporgó gyereket lábával lökte félre, és a jelenetet döbbenten figyelő Autobotokra ügyet se vetve távozott. A sebhelyes karú a gyerek fölé hajol, aki nyöszörögve próbált hátrálni. 

– Én… én-én nem csinálom többet, e-esküszöm! Ne... ne! – Az Álca durván, a mellkas-lemezeibe markolva emelte fel a földről, és az Üstökössel korábban érkezett társával együtt kilépett az ajtón. Az Autobotok még hallották a nyüszítésbe fúló sírást, majd az ajtó hangos döndüléssel bevágódott, és a gyorsan elülő visszhangok közt mély, döbbent csend borult rájuk. 

Bár a börtönkén funkcionáló helyiségbe nem szűrődött be semmi fény, Optimus pontosan tudta, hogy odakinn éppen hajnalodik, igaz, a homokvihar - ami ezen a környéken nem volt ritka, és éppen most is teljes erővel tombolt - amúgy is elnyelt volna minden világosságot. Előző este óta nem sok szó esett köztük, most is mindannyian a falnak dőlve ültek - az egyetlen falnál, amit nem elektromos rácsok határoltak - és bámultak maguk elé. Bár megegyeztek, hogy mindenki a szabadulás útján töri a fejét, és minden ötletet megosztanak egymással, csak ímmel-ámmal hangzott el egy-két szó, komolyabb ötlet azonban nem született. Tudták, hogy az idejük fogytán van, mégis mindenki hangulatára rányomta bélyegét az előző esti jelenet.

- Van valakinek valami használható ötlete? – tette fel a kérdést, feleslegesen. Segélykérően pillantott Jazzre, hátha ő kicsit oldani tud a feszült hangulaton. Ő azonban csak bámult maga elé, bár mikor magán érezte Optimus tekintetét, felállt a ketrec padlójáról. A többiek követték a példáját, és úgy tűnt, talán összeszedik magukat. Racsni a zárhoz lépett, amit eddig kitartóan bámult. Üres tekintettel nézett rá, majd lehajtotta a fejét.

- Ha volna néhány szerszámunk legalább…

- Neked van, nem? – Jazz reménykedve kapta fel a fejét.

- Azok orvosi műszerek, Jazz, nem hiszem, hogy fel tudjuk őket használni.

- Azért próbáljuk meg!

- Rendben. Mindjárt végiggondolom…

Ekkor azonban újból kivágódott az ajtó, a súlyos fém a ketrec oldalának ütődött, és ismét belépett rajt a sebhelyes karú Álca. Rájuk sem nézve az övéké túloldalán álló, apró ketrechez ment, és az ajtaját kitárva durva mozdulattal belökte az előző este látott, sárga páncélt viselő fiókát. Egy mozdulattal rázárta az ajtót, majd szó nélkül kiment. Az Autobotok kövülten álltak ott, ahol az Álca belépésekor is, és mindannyian az apró foglyot bámulták. A gyerek a padlón feküdt, nem mozdult, hangot sem adott ki. Ők csak bámulták, várták, hogy megmozdul, megszólal, de nem történt semmi. Racsni tétován lépett közelebb, egészen elért a rácsokig. Akaratlanul felemelte mindkét kezét, és már majdnem megérintette a fémet, mikor észbe kapott. Leeresztette hát kezeit, és elhűlve bámult a szomszéd ketrecbe. Mindaddig el se tudta képzelni, mi célt szolgálnak az ilyen apró kalitkák. Már kívánta, bár sose tudta volna meg. 

A mozdulatlan gyerek testén komoly sérülések látszottak, az élénksárga lemezeket mindenütt horpadások, karcolások csúfították, és valahogy rendellenesnek tűnt a pozitúra, ahogy a hasán feküdt. Arca feléjük fordult, de a karja nagyrészt eltakarta vonásait. A hátából kiálló két nagyobb lemez, - mint két szárny, gondolta Racsni -, meggörbülve fedte hátát, az egyik mintha félig le is tört volna a helyéről. Az összkép arról tanúskodott, hogy a fiókát nemrég brutális kegyetlenséggel verték meg. Racsni megértette; ez volt az, amit egy életre meg fog jegyezni, ahogy Üstökös kívánta. Már ha túléli egyáltalán. Jazznek ugyanez járhatott a processzorában, mert alig hallhatóan kérdezte:

- Él még?

Racsni elsősegélynyújtó berendezései lehetővé tették, hogy a sérültekről azonnal megállapíthassa, életben vannak-e, hogy mihamarabb azokkal foglalkozhasson, akiken még segíteni lehet - most viszont félt használni a műszereket, hátha az eredmény legmélyebb félelmeit igazolja majd. Mégsem húzhatta az időt tovább, elvégezte hát a gyors vizsgálatot.

            - Na? – Optimus reménykedve pillantott rá.

            - Életben van, de a szikrája már csak pislákol. Szakszerű orvosi ellátással megmenthető lenne, de… Nos, kétlem, hogy esélye van ilyesmire. Valószínű, hogy sorsára hagyják itt a ketrecben, és pár napon belül belepusztul a sérüléseibe. – Racsni nem bírta tovább nézni a megnyomorított gyereket, és elfordult. Tehetetlensége dühöt szült, amit viszont próbált lenyelni, arcára azonban kiültek érzelmei. Optimus kezét érezte a vállán.

            - Tudom, hogy nagyon nehéz most. Különösen neked. De nem tehetünk semmit. Próbáljunk meg kijutni, mielőtt az Álcák megtámadják a mieinket, és több tucat Autobot jut hasonló sorsra.

Racsni maga elé meredve bólintott, majd a zárhoz lépett. Jazz erőlködve szakította el tekintetét az apró ketrecről, de Optimus hívására Acélfejjel együtt Racsni mellé léptek, hogy kijutásra koncentráljanak.