Dongó - 1. fejezet

*Legelső történetem, úgyhogy kéretik elnézni, hogy itt-ott még "gyermekbetegségekben" szenved :) Úgy döntöttem, nem írom át, abból tanulok én is, ha látom, hol kell fejlődni :)*

Acélfej majd’ feldobbant dühében, ahogy hirtelen elfordul a faltól és hatalmas léptekkel indult az ellenkező irányba.

- Nyomorult Álcák, ha egyet is a kezem közé kaparintok, helyből keresztüllövöm, úgy éljek! Nem is, inkább darabokra tépem valamennyit! Vagy inkább…

- Acélfej, nyugodj már meg! Ezzel semmire nem megyünk! - Racsni megpróbálta elkapni társa vállát, de az elfordult tőle, és a rácsokhoz lépett, majd teljes – nem csekély - erejéből a fémrudakra sújtott, ököllel. Azonnal apró kék szikrák pattantak át az ujjaira, és ő szitkozódva rántotta félre a kezét. Ahelyett azonban, hogy okult volna a történtekből, hatalmasat rúgott a rácsokba, hasonló eredménnyel. Erre fújtatva ellépett a rácstól, és megsebzett kezét dörzsölve ismét a fal felé fordult. 

- Racsninak igaza van. Higgadtan kell hozzáállnunk a problémához. Láthatod, nyers erővel nem megyünk semmire – Optimus barátilag, de határozottan szorította meg kollégája karját. Nem mintha kevésbé dühítette volna mindaz, ami történt, mégis igyekezett higgadt maradni. Hogy Acélfejet az haragította-e jobban, hogy egy viszonylag primitív csapdába sétáltak bele egyenesen a hamis, Autobot segélyhívásnak álcázott jelet követve és lezuhantak a sivatagban, vagy az, hogy ezek után még fogságba is kerültek, nem tudta, de jelenleg nem is volt fontos. Azonban mihamarabb le kellett győzniük a csalódottság okozta haragot, és tiszta fejjel gondolkodni, mit tehetnének. Acélfej az egyik legtapasztaltabb volt a csapatban, időnként viszont nagyon nehéz volt vele, a kudarcokat pedig kifejezetten nehezen viselte, jóllehet, kezdett már hozzászokni. Optimus tudta, ha lehiggad és ő is beszáll az ötletelésbe, hamarosan megtalálják a módját, hogy kijussanak. El kellett azonban ismernie magában, hogy ilyen pácba is régen kerültek már. 

Ahogy végignézett társain, a figyelő tekintetekből erőt merített, és tudta; neki, a vezetőjüknek kell példát mutatni a nehéz helyzetben. Mindenki bizakodva nézett rá, és ez jó érzéssel töltötte el. Racsni, a csapat orvosa is régi barátja volt már, sok mindent végigcsináltak együtt, és nem egyszer ébredt súlyos sérülésből arra, kollégája biztató arccal hajol fölé. No meg ott volt Jazz. A fiatal, kis termetű Autobot nemrég volt mellette, de fiatal kora ellenére máris tekintélyes tapasztalatra tett szert, és soha nem hátrált meg semmilyen probléma elől. Egy kicsit ugyan forrófejű, nagyszájú és szertelen („lökött”, ahogy Acélfej nevezni szokta), de talán éppen ez lehetett az, amivel mindig felvidította őket. Habár a hadsereghez csatlakozása idején alig nőtt még ki a gyerekkorból, stratégiai képességei hamar megmutatkoztak, és miután Optimus maga karolta fel a fiatal tehetséget, hamar a csapat elismert és teljes jogú tagjává vált. És most mindhárman - közben Acélfej is megnyugodott némileg- köré gyűltek, és bizalommal tekintettek rá.

- Rendben - szólalt meg végül. – Amilyen hamar csak lehet, ki kell jutnunk innen, és figyelmeztetni a szenátust és a hadsereg vezetőit, hogy az Álcák sokkal közelebb vannak, mint eddig azt bárki is gondolta volna. Innen néhány jobb rakétával el is érhetik a bázist. Hogy miért nem támadtak eddig, azt nem tudom, de azt hiszem, ez sem késik már soká. Találjuk ki, miként léphetünk le innen a leggyorsabban. És persze az se ártana, ha nem lenne a nyakunkon az összes Álca, mire elérjük a Bárkát, mert bár nem túl nagy a létesítmény, magatok is láthattátok, hogy elég sok kellemetlen figura akad, aki szívesen keresztbe tenne nekünk. – Míg ezt mondta, jelentős pillantásokat vetett Acélfej és Jazz felé, akik nem épp a higgadtságukról voltak ismeretesek, bár Jazz hangját még nemigen lehetett hallani, mióta a halántékukhoz nyomott fegyverrel az Álcák a ketrecbe taszigálták őket. 

- És persze az sem mellékes, hogy milyen sorsot szánnak nekünk – tette hozzá Racsni, a hangjában azonban nem lehetett érzelmeket felfedezni.

- Szerintem te se vagy erre a válaszra nagyon kíváncsi, de nem is kell segítenem –vélekedett némi gúnnyal Acélfej.

- Ha csak simán meg akartak volna öli mindannyiunkat, megtették volna, ott helyben, a sivatag közepén. Mellesleg, remélem, a Bárkát nem találták meg. Kis szerencsével azt hiszik, ronccsá lőtték az egészet – Racsni ezt már szinte suttogva mondta.

- Ja, és kis szerencsével nem hallgattak ki minket, hogy erről csevegünk – torkolta le Acélfej.

- Nincs sehol mikrofon, már ellenőriztem, mikor bejöttünk.

- Fiúk, nehogy összevesszetek már, éppen itt! – Ezt már Jazz mondta, és a vitázók felé lépett, de Optimus egy intéssel megállította. Mihamarabb igyekezett közbelépni, Acélfej kezdte megint felhúzni magát.

- Oké, nyugi. Tehát, ezek szerint – biccentett Racsni felé, - itt egymás közt nyugodtan beszélhetünk.

Racsni bólintott.

- Úgy fest, a hely még nem készült el teljesen, és nem is vadásztak ránk, csak kaptak az alkalmon, hogy erre jártunk, és rögtönöztek egy csapdát. Ebből kifolyólag, hogy nem számítottak ránk, a börtön se volt még kész, és az ilyesmiket még nem szerelték fel.

Ekkor azonban a nyíló ajtó halk nyekkenése elhallgattatta, és mindannyian az érkezők felé fordultak. Üstökös lépett be, kárörvendő vigyorral méregetve a rácsok mögött tartózkodókat. Mögötte újabb Álca lépett a sötét helyiségbe, őt az Autobotok nem ismerték név szerint, de veszedelmesnek tűnt. Üstökös a ketrechez sétált, idegesítően vigyorogva tovább, Acélfej azonban most nem adta meg neki azt az örömöt, hogy dühöngeni lássa, így nem mozdult és nem is szólt, de az összes izma megfeszült a fekete páncél alatt.

- Nocsak, nocsak! Nem is hittem, mikor Barikád mesélte, hogy milyen előkelő foglyaink vannak. – Acélfej a név említésére jóleső, gúnyos vigyort eresztett meg, mivel elfogásuk előtt még becsülettel átrendezte a névhez tartozó Álca arclemezeit, azonban nem szólt semmit, Üstökös pedig zavartalanul beszélt tovább. – No lám, és a Fővezér is itt van személyesen! Micsoda megtiszteltetés! – Gúnyolódva meghajolt. Optimus közelebb lépett a rácshoz.

- És vajon Megatron tud a kis magánakciódról?

- Mire célzol ezzel? – Üstökös összehúzott szemmel vizslatta.

- Hogy idejöttél pimaszkodni. Nyilván nem ő küldött. Neki nincs humorérzéke.

- Vigyázz a szádra, még bajod eshet! – fenyegette Üstökös, majd újra elvigyorodott, ha lehet, még gonoszabbul. – Megatron nincs itt, és amíg ez így van, én vagyok az, aki megmondja, mi történjen a bázison. Amit ti észre se vettetek! El se hittem, hogy ennyire ostobák vagytok, Autobotok! Jó régóta a szomszédotokban vagyunk, és még csak nem is gyanakodtatok! – Basáskodva sétálni kezdett a ketrecek előtt - volt néhány kisebb-nagyobb darab belőlük a helyiségben, de a többi üresen állt. – Lássuk csak, mihez is kezdhetnénk veletek! Szép trófea lenne a fejetekből, elismerem, de… Talán Megatron jobban örülne, ha élve kapna meg titeket. Bár az élve nem jelenti, hogy teljes épségben… - Kegyetlenül felnevetett. Az Autobotok egymásra pillantottak, Üstökös azonban már meg is magyarázta. – Bizonyára az nem lenne a főnök ellenére, ha begyűjtenék némi információt - tőletek! Bizonyára nem adjátok majd olcsón, de ezen lehet segíteni. Én élvezni fogom! – Optikájának vörös villanása már-már eszelősnek tűnt, mozdulataiból aljas kegyetlenség áradt, ahogy leendő áldozatait vizslatta, hátha felfedezi bennük a rettegés szikráját. Ők azonban nem mozdultak, semmi érzelemről nem tettek tanúságot.

Üstökös éppen mondani akart még valamit, azonban az ajtó kivágódott, és újabb Álca rontott be rajta, sebhelyes bal kezében durván lóbálva valamit. Mivel a bejárat az Autobotok ketrece mellett jobbra nyílt, a belépőnek először a hátát láthatták, ahogy kilépett a nyitott ajtó takarásából. A jövevény Üstököshöz fordult.

- Ez a kis nyavalyás megint megpróbált megszökni! – Ezzel Üstökös lába elé hajította a sárga „valamit”; egy rémült, egészen kicsi fióka volt az, állva talán Üstökös térdéig érhetett volna, de nem mert felkelni, remegve pillantott fektéből a fölé tornyosuló fémszörnyre.

- Ha jól emlékszem - kezdte fenyegetően az Álca –, a múltkor is veled volt a baj. Látom a szép szó neked nem használ. Hát legyen. – Felegyenesedve az utolsóként érkezett Álcához fordult. – Tanítsátok rendre a kis vakarcsot. De úgy, hogy egy életre megjegyezze! – Ezzel az ajtó felé fordult, a kuporgó gyereket lábával lökte félre, és a jelenetet döbbenten figyelő Autobotokra ügyet se vetve távozott. A sebhelyes karú a gyerek fölé hajol, aki nyöszörögve próbált hátrálni. 

– Én… én-én nem csinálom többet, e-esküszöm! Ne... ne! – Az Álca durván, a mellkas-lemezeibe markolva emelte fel a földről, és az Üstökössel korábban érkezett társával együtt kilépett az ajtón. Az Autobotok még hallották a nyüszítésbe fúló sírást, majd az ajtó hangos döndüléssel bevágódott, és a gyorsan elülő visszhangok közt mély, döbbent csend borult rájuk. 

Bár a börtönkén funkcionáló helyiségbe nem szűrődött be semmi fény, Optimus pontosan tudta, hogy odakinn éppen hajnalodik, igaz, a homokvihar - ami ezen a környéken nem volt ritka, és éppen most is teljes erővel tombolt - amúgy is elnyelt volna minden világosságot. Előző este óta nem sok szó esett köztük, most is mindannyian a falnak dőlve ültek - az egyetlen falnál, amit nem elektromos rácsok határoltak - és bámultak maguk elé. Bár megegyeztek, hogy mindenki a szabadulás útján töri a fejét, és minden ötletet megosztanak egymással, csak ímmel-ámmal hangzott el egy-két szó, komolyabb ötlet azonban nem született. Tudták, hogy az idejük fogytán van, mégis mindenki hangulatára rányomta bélyegét az előző esti jelenet.

- Van valakinek valami használható ötlete? – tette fel a kérdést, feleslegesen. Segélykérően pillantott Jazzre, hátha ő kicsit oldani tud a feszült hangulaton. Ő azonban csak bámult maga elé, bár mikor magán érezte Optimus tekintetét, felállt a ketrec padlójáról. A többiek követték a példáját, és úgy tűnt, talán összeszedik magukat. Racsni a zárhoz lépett, amit eddig kitartóan bámult. Üres tekintettel nézett rá, majd lehajtotta a fejét.

- Ha volna néhány szerszámunk legalább…

- Neked van, nem? – Jazz reménykedve kapta fel a fejét.

- Azok orvosi műszerek, Jazz, nem hiszem, hogy fel tudjuk őket használni.

- Azért próbáljuk meg!

- Rendben. Mindjárt végiggondolom…

Ekkor azonban újból kivágódott az ajtó, a súlyos fém a ketrec oldalának ütődött, és ismét belépett rajt a sebhelyes karú Álca. Rájuk sem nézve az övéké túloldalán álló, apró ketrechez ment, és az ajtaját kitárva durva mozdulattal belökte az előző este látott, sárga páncélt viselő fiókát. Egy mozdulattal rázárta az ajtót, majd szó nélkül kiment. Az Autobotok kövülten álltak ott, ahol az Álca belépésekor is, és mindannyian az apró foglyot bámulták. A gyerek a padlón feküdt, nem mozdult, hangot sem adott ki. Ők csak bámulták, várták, hogy megmozdul, megszólal, de nem történt semmi. Racsni tétován lépett közelebb, egészen elért a rácsokig. Akaratlanul felemelte mindkét kezét, és már majdnem megérintette a fémet, mikor észbe kapott. Leeresztette hát kezeit, és elhűlve bámult a szomszéd ketrecbe. Mindaddig el se tudta képzelni, mi célt szolgálnak az ilyen apró kalitkák. Már kívánta, bár sose tudta volna meg. 

A mozdulatlan gyerek testén komoly sérülések látszottak, az élénksárga lemezeket mindenütt horpadások, karcolások csúfították, és valahogy rendellenesnek tűnt a pozitúra, ahogy a hasán feküdt. Arca feléjük fordult, de a karja nagyrészt eltakarta vonásait. A hátából kiálló két nagyobb lemez, - mint két szárny, gondolta Racsni -, meggörbülve fedte hátát, az egyik mintha félig le is tört volna a helyéről. Az összkép arról tanúskodott, hogy a fiókát nemrég brutális kegyetlenséggel verték meg. Racsni megértette; ez volt az, amit egy életre meg fog jegyezni, ahogy Üstökös kívánta. Már ha túléli egyáltalán. Jazznek ugyanez járhatott a processzorában, mert alig hallhatóan kérdezte:

- Él még?

Racsni elsősegélynyújtó berendezései lehetővé tették, hogy a sérültekről azonnal megállapíthassa, életben vannak-e, hogy mihamarabb azokkal foglalkozhasson, akiken még segíteni lehet - most viszont félt használni a műszereket, hátha az eredmény legmélyebb félelmeit igazolja majd. Mégsem húzhatta az időt tovább, elvégezte hát a gyors vizsgálatot.

            - Na? – Optimus reménykedve pillantott rá.

            - Életben van, de a szikrája már csak pislákol. Szakszerű orvosi ellátással megmenthető lenne, de… Nos, kétlem, hogy esélye van ilyesmire. Valószínű, hogy sorsára hagyják itt a ketrecben, és pár napon belül belepusztul a sérüléseibe. – Racsni nem bírta tovább nézni a megnyomorított gyereket, és elfordult. Tehetetlensége dühöt szült, amit viszont próbált lenyelni, arcára azonban kiültek érzelmei. Optimus kezét érezte a vállán.

            - Tudom, hogy nagyon nehéz most. Különösen neked. De nem tehetünk semmit. Próbáljunk meg kijutni, mielőtt az Álcák megtámadják a mieinket, és több tucat Autobot jut hasonló sorsra.

Racsni maga elé meredve bólintott, majd a zárhoz lépett. Jazz erőlködve szakította el tekintetét az apró ketrecről, de Optimus hívására Acélfejjel együtt Racsni mellé léptek, hogy kijutásra koncentráljanak.