Dongó - 2. fejezet

Néhány órás kitartó munka árán Racsninak sikerült néhány precíziós orvosi műszer átalakításával és kombinálásával olyan szerszámot rögtönözni, ami alkalmas lehetett a zárszerkezet kinyitására. Társai várakozóan gyűltek köré, hogy lássák, mire jut a speciális eszközzel.

            - Nos, rendben… lássuk, mire megyünk ezzel! – Racsni két ujja közé fogta az apró szerszámot és óvatosan, nehogy a rácshoz érjen, kidugta azt a rudak közt. Mivel nem látta, mit csinál, óvatos mozdulatokkal próbálta az eszköz kampós végét a zárba illeszteni, miközben magában hálát adott, hogy a ketrecen nem kóddal nyíló zár van, mert azt szinte biztosan nem tudná időben kinyitni. Ebből is látszott, hogy az Álcák nem készültek az ő fogva tartásukra, igaz, nem is igen ejtettek foglyokat. Racsni valahogy mégse tudott örülni annak, hogy ez esetben kivételt tettek, pláne, ha Üstökös beváltja fenyegetését. Ebben a pillanatban érezte, hogy a szerszám megcsúszik az ujjai között, és kis híján a földre esett. Mindenki megdermedt, mozdulatlanul figyelték, mi történik. A szerszám azonban nem esett le, az egész csapat megkönnyebbülésére. 

            Újabb néhány órás türelmes munka következett, Racsninak minden kitartására szüksége volt, hogy a szerszámot se ejtse el, és egy türelmetlen mozdulattal ne is tegye tönkre. Bár már kezdett belefáradni, nem váltotta le senki, hiszen orvosként neki volt a legbiztosabb keze. Jazz eközben a mellettük álló ketrecet bámulta, tehetetlen dühében összeszorított ököllel. Roppant nehezen tűrte az igazságtalan helyzeteket, és túl fiatal volt még ahhoz, hogy belenyugodjon, a háború sohasem fair. De általában az élet sem. Valami kattant a háta mögött, erre gyorsan megfordult. Racsni épp elégedett mosollyal egyenesedett fel a zár mellől, a ketrecajtó pedig résnyire kinyílt.

- Remek! – dicsérte Acélfej. – Gyerünk innen!

- Vigyázz! – Racsni elkapta kollégája karját, mielőtt az a rácshoz érhetett volna. – Az áramot nem tudtam kikapcsolni. – Közelebb ment a rácshoz és lábbal óvatosan meglökte az ajtót. Szerencsére a ketrec kifelé nyílt, így eléggé sikerült kinyitni az ajtót, hogy mindannyian kiférjenek anélkül, hogy bárkinek is újabb áramütést kellene szenvednie. Összegyűltek a kijárat közelében, hogy megvitassák, hogyan tovább.

- Halkan kell mozognunk és óvatosnak kell lennünk, nehogy a nyakunkon legyen az összes Álca. Ezenkívül odakint fényes nappal van, így a vihar ellenére is könnyű célpontot nyújtunk a szabadban is, már ha eljutunk oda. Na induljunk! Javaslom, hogy Jazz menjen előre, mivel ő a legkisebb és a legfürgébb, nehezebben veszik észre. Utána Racsni… Racsni? – Acélfej félbeszakította stratégiájának ecsetelését, és szólított társa felé fordult. Racsni nem is figyelt rájuk, az apró ketrecet bámulta.

- Nem hagyhatjuk itt… - Bizonytalan lépést tett a ketrec felé, pillantását azonban nem szakította el a mozdulatlan gyerekről.

- Akárhogy is bánnak vele az Álcák, mégiscsak közülük való! – figyelmeztette Acélfej, de ő is közelebb lépett. A többiek némán bámultak hol Racsnira, hol Acélfejre. Az értékes idő telt, és senki nem mozdult. Végül Optimus szólalt meg.

- Racsninak igaza van. Szabadítsuk ki gyorsan, aztán induljunk! – Racsni hálásan pillantott vezetőjükre, majd bólintott és sietve a zárhoz lépett. Kívülről sokkal könnyebben nyílt, mint belülről: egész egyszerűen ököllel le tudta verni, igaz, ez a zár sokkal kisebb volt, és jobban hozzá is fért. Ezt a ketrecet nem védte elektromos rács, de nem is lett volna rá szükség. Az Autobot lehajolt, és óvatosan érintette meg a sérült fiókát. Az nem mozdult, akkor sem, mikor Racsni lassan a teste alá nyúlt és felemelte. Vigyázva felállt, és visszalépett társaihoz.

- Menjünk! – csatlakozott a többiekhez. Jazz felfegyverkezve indult előre, mögötte Racsni, ahogy megbeszélték, utolsónak pedig Acélfej és Optimus maradtak. Csendesen, a falhoz lapulva osontak végig a hosszú, sötét folyosón, melyet már idehurcolásukkor láttak. Tudták, hogy a folyosó sötétbe vesző végén néhány lépcső van, utána egy ajtó, ami egy másik, szélesebb folyosóra nyílik. Ott már számítaniuk kellett némi forgalomra, márpedig senkivel se akartak találkozni, ezért még jobban kellett ügyelniük. Az ajtónál Jazz fülelt egy darabig.

- Lépéseket hallok… sokan vannak. Futnak. És… mind egy irányba.

- Egy irányba? Csaknem történt valami? Ugye a mieink nem támadnak mostanában? Félek, csúf meglepetésekkel találkoznának. – Acélfej talán már pesszimistának született, de vitathatatlanul igaza volt.

- Nem hiszem – vélte Optimus. – És azt se feledd, hogy én vezetem a bázist. Nélkülünk talán csak nem kezdenek támadásba…

- Oké, nyertél. De akkor mi történt?

- Gőzöm sincs, de remélem, leköti őket egy időre – csatlakozott a társalgáshoz Jazz. – Azt hiszem, elmentek. Most legalábbis csend van. Menjünk! – Ahogy kiléptek a sötétből, Jazz néhány gyors pillantással felmérte a terepet.

- Tiszta! Gyerünk! – Jazz pontosan emlékezett, hogy az Álcák merre hozták be őket, és nem is akart más útvonalat felfedezni, ha csak nem feltétlen szükséges. Fegyverét a legközelebbi sarokra szegezte, szabad kezével pedig intett társainak. Összeszokott csapatként mozogtak, egymás után kiléptek az ajtón, és úgy helyezkedtek, hogy semelyik oldalról ne legyenek védtelenek. Racsni az alakzat közepén maradt, mivel nem volt szabad keze fegyverfogáshoz, mindkettőre szüksége volt, hogy az ájult fiókát biztosan megtartsa. Jazz óvatosan a sarokhoz oson, figyelt, majd kilesett. Senkit nem látott, intett hát a többieknek. Amint mindenki felzárkózott mögé, elindult a folyosón a fal mentén. Acélfej közben kitartóan figyelt a hátuk mögé, Optimus pedig arra, nehogy Racsni lemaradjon, no meg persze, hogy hová kell besegíteni a menekülés fedezésében. A következő sarkot is gond nélkül elérték, bár nem győztek csodálkozni a szerencséjükön. Itt azonban Jazz, ahogy kinézett, rögtön visszarántotta a fejét, és intett a társainak, hogy ne mozogjanak, és ne csapjanak zajt.

 Az övékével párhuzamos folyosón ugyanis több Álca is szaladt – mind ugyanarra.

Amint elhalt az utolsó lépés zaja is, Jazz újra kinézett. Várt egy keveset, majd, miután semmi se mozdult, intett a többieknek. A sor óvatosan újra megindult, ekkor azonban ismét lépések hallatszottak. Jazz hadonászva igyekezett tudatni társaival, hogy vonuljanak vissza. Ők rögtön visszahúzódtak, és csendben maradtak. Amint Jazz is visszaugrott a sarok mögé, sietős lépteket hangzottak fel, meg néhány beszédfoszlány. Optimus a hangok alapján úgy ítélte meg, ketten lehetnek az érkezők.

- Ennek a viharnak is pont most kellett jönnie! Pedig már majdnem kész volt!

- Mindegy, legalább az Autobotoktól nem kell tartanunk.

- Gondolod, nem elég őrültek, hogy ilyen viharban támadjanak?

- A Fővezérük nélkül? Meg se mozdulnak!

- Ugyan mért kellene nekik nélküle? Hiszen mindig ott hősködik a fronton!

- Az lehet, de most itt kuksol a börtönben, a kellemetlen cimboráival együtt.

- Hogyan?!

- Bizony! Üstökös nem akarja, hogy kitudódjon, de azért hallottunk róla már egy páran. Biztos a saját teljesítményeként akarja beállítani az elfogásukat. Na de menjünk, nézzük, hogy állnak a balszárny helyreállításával! Ilyen gyenge munkát, egy kis szelet se bír ki… - Az Álcák, amíg a foglyokról beszélgettek, megtorpantak a sarkon, és suttogva tárgyaltak, utána azonban sietve a dolguk után indultak a párhuzamos folyosón. Az Autobotok összenéztek.

- Szóval nem tudnak rólunk – állapította meg Acélfej némi elégedettséggel. – És arról sem tudnak, hogy nem vagyunk a ketrecben.

- Hát ez már csak idő kérdése, úgyhogy jobb, ha sietünk. Úgy sejtem, a vihar megrongálta az épület egy részét, ez lehet a felfordulás oka. – Optimus sürgető kézmozdulattal noszogatta társait.

- Hogy borulna rájuk az egész! – morogta Acélfej, majd követte az előtte haladó Racsnit. Jazz már a közelben sejtette a kijáratot, de figyelme nem lankadt. Éppen mikor a bejárati csarnok ajtajához értek – ameddig valami csoda folytán gond nélkül eljutottak -, kikémlelt, majd visszaugrott a sarok mögé.

- Biztonsági kamerák! – sziszegte haragosan. – Kettőt biztosra láttam, de valószínű, hogy több is van.

- Elmehetünk a fal mellett egy darabon úgy, hogy nem kerülünk a látómezőbe?

- Nem hinném. Az egyik pont a szemközti falon van. És bizonyára van felettünk is.

- Hát ez remek! – Acélfejnek elfogyott a lopakodáshoz való türelme. – Lőjük le mindet!

- Azzal ugyanazt érnénk el, mintha meglátnának rajta minket. Sőt, rosszabb is, egy lövésre rögtön felfigyelnek, de ha a kamerákra épp nem pillant senki, egy-két másodpercet nyerhetünk. Körbe semmiképp nem mehetünk, arra nincs idő, és valószínű, hogy előbb-utóbb mindenhol kamerákba ütköznénk.

- Szóval? Egyszerűen lépjünk a kamerák elé, ha már idáig eljutottunk észrevétlenül?

- Nem. Fussunk.

- Akkor már gurulhatnánk is.

- Itt nincs elég hely az alakváltáshoz, odakint a csarnokban pedig idő nincs rá. Nekünk még csak-csak sikerülne, de Racsni korlátozva van.

- Optimus, elvégre te vagy a vezér, dönts te, hogy mi legyen! - Optimus eddig szótlanul hallgatta Jazz és Acélfej vitáját, és minden eshetőséget számba vett.

- A csarnokban rengeteg az akadály, amit gyalog könnyebben kikerülhetünk. A hangárkapuhoz érve azonban azonnal alakot kell váltanunk, másképp pillanatok alatt utolérnek bennünket. Mire oda jutunk, már mindenki tudni fog róla, hogy megszöktünk, és a nyomunkban is lesznek. A vihar nekünk kedvez, mindenféle érzékelő rendszereket akadályoz, és a repülni tudók sem szállhatnak fel. De így is szoros lesz. Mindenki legyen nagyon óvatos! És még valami. Szóródjunk szét, úgy több esélyünk van.

- Rendben – értett egyet Racsni. - De ne rögtön a Bárka felé induljunk, azzal odavezetjük őket. Mindenki másfelé induljon, és aki lerázta az üldözőket, az menjen csak a hajóhoz. A koordinátákat mindenki tudja? – Egyetértő bólintásokat kapott válaszul.

- Oké. Akkor a kapuig én megyek elől, így rám lőnek elsőként. – Optimus magára mutatott. – Acélfej, te fedezel minket. Mögöttem Racsni jön, utána Jazz, végül te. Ha a kapuhoz érünk, Racsni vált először alakot, és kiviszi a gyereket. Szorosan mögötte leszek, és elterelem az Álcákat. Siessetek ti ketten is! Jazz, nyitva van a kapu?

- Igen, úgy felejthették. Máskülönben nem állna tárva-nyitva a viharban.

- Nem tetszik ez nekem, túl egyszerű. És ha csapda?

- Paranoiás vagy, Acélfej. Egyébként ne izgulj, ha innen kilépünk, mindjárt nem lesz olyan egyszerű a dolog.

- Már rengeteg időt pazaroltunk csevegésre. Induljunk, és sok szerencsét mindenkinek! – Racsni Optimus mögé állt, a fiókát védelmezőn szorította a páncéljához, és ahogy a Fővezér a nyílt csarnokba lépett, futott utána, ahogy csak bírta.

Valóban, ahogy kiléptek a kamerák elé, megszólaltak a riasztók. Optimus a termetéhez illő, jókora léptekkel haladt a kapu fel, de szemmel tartotta társait. Racsni közvetlenül mögötte haladt. Jazz azonban lemaradt, és a csarnokban elszórtan álló épületelemek és konténerek közt, azokat fedezéknek használva cikázott, néha egy-egy lövést eresztve meg a különböző folyosókról érkezők felé. Acélfej már javában tűzharcot vívott a mögéjük került két Álcával. Optimus elérte a nyitott kaput, és egy láda-halom mögé húzódva elkapta Racsni karját. Értő bólintást váltottak, majd kiléptek a kapun a tomboló homokviharba. Racsni azonnal elkezdett alakot váltani, de a szokottnál ez jóval lassabban ment, hiszen a gyerekre is figyelnie kellett. A nagyobb Autobot addig, mivel fedezékük nem volt, testével takarta őt, mivel addigra az épület helyreállításán dolgozó Álcák is felfedezték a szökevényeket.

- Igyekezz Racsni! – Hátrapillantott a válla fölött, és egy gyors pillantással szemügyre vette a mögötte veszteglő, rendkívül strapabírónak tetsző sivatagi terepjáró szerkezetet. – Menj, majd utolérünk! – A jármű nem mozdult. – Indulj már! – Erre a terepjáró megindult a homokkal fedett, köves talajon, és biztatóan távolodott. Ahogy elindult, Optimus is átalakult, sokkerekű, hatalmas, páncélozott felderítőkocsi alakját öltve magára, és egyenesen a futva közeledő Álcáknak rontott. Acélfej és Jazz közben elérték a kapuig, egymásnak vetett háttal igyekeztek minden Álcát szemmel tartani.

- Jazz, indulj! – Acélfej a hozzá legközelebb álló Álcára lőtt, de elvétette.

- Nem hagyom neked az összes mulatságot! – A kis Autobot igazán elemében érezte magát, de tudták, hogy szorul a hurok.

- Megyek én is, de az én páncélom tovább bírja. Fedezlek, alakulj át! – A szólított nem vitázott tovább, a terephez megfelelő alakot vett fel és nekivágott a köves akadálypályának. Acélfej nem volt benne biztos, hogy kis termetű kollégája elbír a tereppel, de nem tudott a segítségére sietni. Jazz leleményes, megoldja. Azonban Optimust éppen vagy tíz Álca ostromolta, és bár egyik se volt olyan hatalmas, mint a Fővezér, külön-külön sem elhanyagolható veszélyt jelentettek. Gondolkodás nélkül kiugrott a kapun, átgördült a hátán, majd mire teljesen földet ért, már négy keréken guruló, erősen páncélozott „erőddé” alakult, és barátja segítségére sietett.

  - A többiek már elmentek, verekedjük ki magunkat! – javasolta a kódolt csatornán, könyörtelenül elgázolva egy, az útjában okvetlenkedő Álcát. – Sietnünk kell, mert mindjárt ideér az összes! – Optimus egyetértően villantott halogén-fényszóróival, és egy becsúszós fordulással Acélfej mellé zárkózott fel. Egymás mellett álltak, szemben a feldühödött Álcák hordájával. A két erős motor felbőgött, és egyszerre indultak rohamra. Kissé széttartó íven közelítették meg az ellenséges csapatot, majd mikor azok önkéntelenül egy kupacra húzódtak, rájuk rontottak. Mire az Álcák ráeszméltek, hogy bedőltek az igen primitívnek számító terelős trükknek, már nem tudtak kitörni a szorításból. A két Autobot nekik ütközött, elgázolva, aki az útjukba került, majd kihasználva az átmeneti harcképtelenséget, szétváltak, és más-más irányokban belevesztek a sűrű homokviharba.