Dongó - 3. fejezet

Racsni, ahogy maga mögött hagyta a tűzharcot, igyekezett minél messzebbre kerülni az Álca bázistól, ugyanakkor nem hagyta nyugodni az érzés, hogy cserbenhagyta őket. Mindazonáltal a Fővezér parancsa egyértelmű volt: Indulj! Ezen nem volt mit megkérdőjelezni. Már jó ideje zötykölődött a viharban, de nem látta, hogy az alábbhagyna vagy más irányban enyhébb lenne, ám ezt most  előnyt jelentett a menekülés szempontjából. Mikor elindult, úgy tűnt, senki nem követi, és most megállt, hogy megbizonyosodjon efelől. Egy nagyobb szikla védelmébe húzódott, és csendben várt, érzékelőivel a környéket pásztázta. Sehol semmi. Várt egy darabig, majd, hogy közel s távol semmi nem mozdult, megállapította a saját pozícióját, majd a Bárkáét, és az iménti tempónál lassabban, de azért határozottan felé indult.

Ahogy elérte a lezuhant hajót, ismét lelassított és várt. A vihar zúgásától eltekintve csend fogadta, de ő nem engedte meg magának a hamis biztonságérzet luxusát. Óvatosan körbegurulta az űrhajót, és néhány letapogató vizsgálatot is végzett, hátha csapda várná. Hogy semmit sem talált, végül megadóan a bejárat felé indult. Tudta, több időt nem vesztegethet, a fióka szikrája már így is kihunyás küszöbén állt. Óvatosan felvette hát elsődleges alakját, és a zsilipkapuhoz lépett. Hirtelen úgy érezte azonban, nincs egyedül, és ezt nem az eszméletlen gyerek miatt. Ahogy hátrafordult, valami lassan kibontakozott mögötte a kavargó homokból. Fél kézzel magához szorította védencét, a másikkal fegyvert emelt az érkezőre.

- Állj! – kiabált keresztül a morajló viharon. Az érkező viszonylag kisméretű volt és kissé féloldalasan mozgott, de Racsni ettől nem pillantott rá kevésbé gyanakvóan. – Lassan gyere közelebb, és látni akarom a valódi alakodat! – A szólított engedelmesen alakulni kezdett, de valahogy vontatottan, mintha nehezére esne. Racsni kibiztosította a fegyverét, csapdától tartva. Az alakváltás véget ért, és a jövevény békítően feltartott kézzel indult meg felé. A gomolygásból Jazz sántikáló alakja bontakozott ki, és zavartan vigyorgott.

- Hé, cimbora, nehogy már keresztüllőj, ha már sikerül elszabadulnunk az Álcák elől!

- Jazz! A rövidzár kerülget! Csak úgy előbukkansz itt szó nélkül nekem, és… mi történt veled?!

- Mindjárt elmondom, de menjünk be előbb, mert ez az átkozott homok széteszi az összes rendszerünket!

- Nyisd ki a bejáratot, neked mindkét kezed szabad. Vagy… öhm, bírod?

- Persze. Csak egy kicsit sántítok, nem kell már rögtön leírni. – Jazz nevetett, mintha mi sem történt volna. A hajó ajtaja nehezen nyílt – a zuhanásnál sérülhetett meg -, Jazz épp csak kifeszegette, mikor furcsa hangokat hozott a szél, még egészen messziről. Mindketten mozdulatlanul hallgatóztak. A hang egyre erősödött, és ahogy a szél kavarta, nem lehetett megállapítani, hány irányból érkezik. Egynél egészen biztosan több. Racsni megborzongott.

- Valaki jön. Helyesebben valakik.

- Hallom. Nem is egyféle motorhang. – Jazz felemelt fegyverrel pásztázta az igencsak rövid látóhatárt. – Vidd a hajóba, aztán nézzünk szembe velük, akárkik is azok. Bosszantó lenne, ha az Álcák most érnének utol, hogy már idáig eljutottunk. – Racsni elindult, hogy a fiókát biztonságba helyezze a hajóban, amikor hirtelen újabb alak bukkant fel homályból, egyenesen feléjük tartva. Jókora volt, jármű alakban. Felpörgette a motorját, amire tüstént válasz érkezett a hajó túlfeléről. A hangokat még kísértetiesebbé tette a vihar moraja. A két Autobot egymásnak vetett háttal igyekezett minden irányba figyelni.

- Úgy fest, körbevettek. – Jazz mindenre elszántan szegezett fegyvert a lassan közelgő járműre, majd döbbenten le is engedte, és megkönnyebbülten nevetett. A kibontakozó jármű nemcsak hogy jókora Autobot-emblémát viselt, de rögvest alakot is váltott - Optimus állt előttük. Racsni is leengedte a fegyvert, és éppen üdvözölni akarta a Fővezért, mikor a háta mögül kiáltást hallott. Ijedtében kis híján átesett a mögötte álló Jazzen.

- Mindenki egyben van? – érkezett Acélfej lelkes hangja. Racsni megtépázott idegeinek azonban kezdett sok lenni már a váratlan fordulat.

- Még egyszer valaki így… előbukkan a homályból és a zárlatot hozza rám, kinyírom, úgy éljek! – füstölögte. Erre megkönnyebbült nevetés hullámzott végig a megviselt társaságon, majd egymás után beléptek a Bárka biztonságot adó belsejébe.

A gyengélkedőként használt helyiség ajtaja előtt félrelibbentek a függönyként funkcionáló vékony műanyaglapok, ahogy Racsni kilépett rajta. A társalgóban ücsörgő Autobotok egyként kapták fel a fejüket, és mohó várakozással tekintettek rá, ő azonban nem szólt.

- Nos? – kérdezte Optimus gyengén leplezett, türelmetlen kíváncsisággal. Racsni gondterhelten hajtotta le a fejét, és a padlót bámulta, miközben megszólalt.

- Nem tudom, hogy megéli-e a reggelt. Megtettem, amit tudtam, de… súlyosabban sérült, mint azt elsőre gondoltam. – A nyomasztó csendet végül Jazz törte meg.

- Még… annál is súlyosabban? – Hangja hitetlenkedve csendült. – Ez… - nem fejezte be.

- Tudod már, hogy… hogy mit csináltak vele? – Acélfej hangján világosan érződött, hogy gyilkos dühöt tart féken erőnek erejével azok iránt, akik ezt művelték.

- Nos, a sérülések nagy részét ütések vagy rúgások okozhatták, esetleg vegyesen. Ezen kívül az egyik vállát teljesen keresztülszúrta valami hegyes tárgy, a jelek szerint edzett cybertroni penge, közvetlen közelről. Ez pedig átvágta a karjába vezető energiakábeleket, így az a karja lebénult, de sikerült helyrehoznom. A szúrás azonban nagyon közel van a szikraüregéhez, így nem biztos, hogy lesz elég energiája a felépüléshez. – Acélfej már éppen hangot adott volna véleményének, de Racsni nem fejezte még be a hátborzongató felsorolást. – És mindezek mellett néhány égésnyomot is találtam rajta, főleg a karjain. Ezek szerencsére nem súlyosak, de… ötletem sincs, mi okozhatta őket. – Döbbent csend telepedett rájuk, mindenki csak maga elé bámult és próbálta elhinni, hogy mindez valóban igaz.

- Bemehetünk hozzá? – kérdezte végül halkan Optimus.

- Persze. Csak halkan és óvatosan. – Az egész társaság a gyengélkedőbe vonult, egymás után. Racsnit követve az ágyként szolgáló műtőasztalhoz léptek és körbeállták. Mivel a széles emelvényen Optimus is kényelmesen elfért volna, a fióka igen elveszettnek tűnt apró alakjával, ahogy ott feküdt, félig oldalt, félig hason, roncsolt válla alatt rögzítő támasszal. Még jobban kiemelte törékenységét a rengeteg, felnőtt transformerek számára készül életmentő berendezés, melyek teljesen körbevették és egyhangú villanásokkal és halk csipogásokkal tájékoztattak a sérült állapotáról. Racsni az egyik monitorhoz lépett, és halk magyarázatba fogott.

- Nekünk, felnőtteknek, az alap energiaszintünk, egyéntől függően, átlagosan itt van – mutatott egy egyenes sárga vonalra a képernyőn. – Egy egészséges, körülbelül ilyen korú fiókának pedig itt. – Ezzel az előbbi alatt mutatott egy osztásra. Jazz figyelmét nem kerülte el, hogy a sérült gyerek életjeleit jelképező hullámok a mutatott szint feléig sem ugrottak fel. A kijelző ezt a tartományt vészjósló vörössel jelölte.

- Ez mire kell? – kérdezte, a beteget takaróként borító hőtükrös fóliára bökve.

- A testhőmérsékletét próbálom stabilizálni vele, hogy a rendszerei ne melegedjenek túl. – Racsni félrehajtotta a „takaró” sarkát, szabaddá téve páciense sérült vállát. Nagyon jó látszott, hogy az elölről érkező penge hol bukkant ki a hátán. A látványra Acélfej ökölbe szorította mindkét kezét, izmai mind megfeszültek, de türtőztette magát.

- Gondolod… gondolod, hogy rendbejön? – Optimus maga sem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ. Nem tudta, miért, szikráján viselte a gyerek sorsát, és láthatóan a többiek sem voltak ezzel másként.

- Nem tudom – rázta a fejét Racsni. – Ha reggelig bírja, az jó hír, de addig még sok minden történhet. Ha az éjszakát túléli, jó esélye van.

- Azért kíváncsi volnék – kezdte Acélfej -, hogy mi okuk volt rá, hogy így bánjanak vele.

- Hallottad, szökni próbált.

- És vajon mi elől menekült? És hová tartott?

- Valószínű, hogy amúgy se bántak velük kesztyűs kézzel. Az Álcák között felnőni nem leányálom.

- Neki is joga lenne eldönteni, hogy hová akar tartozni, mint mindenki másnak.

- Az Álcák nem hagynak választást. Aki nem hajlandó nekik szolgálni, az áruló, és pusztuljon. Üstökösre meg aztán végképp jellemző ez a mentalitás. Félek azonban, hiába jutott volna ki az Álcák bázisáról, nem fogadták volna kitörő örömmel sehol.

- Ezt hogy érted? – Válaszul Racsni lejjebb hajtotta a takarót, hogy a gyerek egész karja láthatóvá váljon. Az alkarját védő páncélzaton kissé félrecsúszott, de jól kivehető Álca jelvény éktelenkedett. A kivitelezés nem hagyott kétséget afelől, hogy erőszakkal bélyegezték meg vele.

- Le se moshatja magáról a származását. – Acélfej hitetlenkedve csóválta a fejét. Optimus felemelte egyik kezét, és ujja hegyével óvatosan végigsimított a fióka tarkóján, ám az nem reagált az érintésre.

- És most? Mi lesz? – Jazz Racsnira pillantott.

- Vele maradok éjszakára, és figyelni fogom az állapotát. Ha még van esélye, hamarosan javulást kell mutatnia. Ha nem… nos, nem kell elmagyaráznom.

- Reméljük, sikerülni fog. – Optimus az ajtó felé indult. – Nekünk pedig mihamarabb el kell kezdenünk a Bárka rendbe hozását, különben az Álcák előbb-utóbb ránk bukkannak – Társai bólintottak és elindultak utána, hogy lezuhant hajójukat újra röpképes állapotba hozzák.

- Mielőtt bárhová is mennétek, Jazz, szeretnélek átvizsgálni. Sántítottál, mikor ideértél.

- Igen, de nem fontos, semmi súlyos…

- Csak bízd rám. Ülj le oda, kérlek. – A fal mellett álló, másik vizsgálóasztalra mutatott. Jazz kelletlenül, de engedelmeskedett. Racsni összeszedett néhány szerszámot, majd leült egy alacsony ládára az emelvény mellett, és szemügyre vette a sérült végtagot. – Á, nem súlyos, mi? Csupán keresztül van lőve – Hangjában baráti csipkelődés érződött. – Hogy is történt a dolog?

- Hát… mikor elindultam a terepen az Álcák hangárjától, Tomboló az egyik kő mögül rám vetette magát. Kénytelen voltam visszaalakulni, mivel olyan apró, hogy járműmódban képtelenség lett volna elkapni. Kisülés meglátta, hogy harcolunk, és rám lőtt, de elvétette, illetve majdnem. A lövés eltalálta Tombolót, de én is kaptam belőle. Nem hiszem, hogy végleg kiiktatta volna a kis nyavalyást, de nem fogja megköszönni, az egyszer biztos. Még láttam, ahogy Acélfej elgázolta Kisülést, aztán jöttem tovább, mert féltem, hogy téged is megtámadnak a sziklák közt.

- Rendes tőled – mosolygott barátjára Racsni. – Feküdj a hátadra, kérlek!

- Nincs semmi bajom, tényleg!

- Ezt az én dolgom eldönteni. Na gyerünk! – Jazz elhúzta a száját, de engedelmeskedett, sejtve, ha nem teszi magától, az orvos a többiekkel fogatja le.

- Hé, ez fáj!

- Halkabban üvölts már!

- Bocsánat. – Lehalkította a hangát, de tovább méltatlankodott. – De akkor is lehetnél óvatosabb.

- Te is lehettél volna, és akkor nem lőnek le.

- Az voltam! Tényleg!

- Ahogy szoktál.

- Hiszen ismersz – Ekkora már vigyorgott.

- Hajjaj… - Racsni gyakorlottan dolgozott a sérülés helyreállításán, összeolvadt páncéllemez-maradványokat távolított el, megégett vezetékkötegeket cserélt ki.

- Jaj, Jazz, miért nem szóltál hamarabb, hogy nézzelek meg? – kérdezte, miközben egy kettéhasadt csapágy darabjait piszkálta ki a sebből, heves sziszegésre késztetve páciensét. – Még meg is erőltetted, most aztán nehezebben fog rendbe jönni.

- Mert sokkal fontosabb volt, hogy vele foglalkozz – válaszolt Jazz halkan, és a másik ágy felé intett.

- Jó, de… utána szólhattál volna. – Új csapágyat pattintott a törött helyére, majd egy ideiglenes borítólemezzel fedte le a lövés helyét, és felsegítette társát a fekvőhelyről.

- Oké, most már mehetek? Még rengeteg a dolgunk a hajóval.

- Rendben, de ne erőltesd meg nagyon! Ha lehet, ülve dolgozz, de semmiképp ne térdelj le, rendben?

- Érettem, Uram! – tisztelgett nevetve.

- És ne ordibálj, mert nyakon ütlek.

Jazz bocsánatkérően kapta a szája elé a kezét, majd a társai fejcsóválása közepette egyenes háttal, bár kissé bicegve a kijárathoz sétált, nyomában Optimusszal és Acélfejjel.

- Az energiaellátás ellenőrzésével kezdjétek, arra van most a legnagyobb szükségünk! – szólt utánuk Racsni. A többiek nyugtázták a kérést és kiléptek az ajtón.

A kitartóan tomboló viharban hamarabb rájuk sötétedett, mint rendesen, és ijesztő, kavargó árnyak lepték el a hajó belsejét. Racsni gyenge fényű lámpát kapcsolt a gyengélkedő részlegben, nem mintha nem látott volna sötétben is kiválóan, inkább csak hogy barátságosabbá tegye a nyomasztó környezetet. Csendben figyelte a műszerek jeleit, de a halkan közeledő lépésekre felnézett. Az ajtóban Jazz állt, ám a sötétben felsejlő mozdulatok elárulták, hogy a többiek is mögötte várakoznak. Az Autobot orvos intett, hogy jöjjenek beljebb. Gondterheltnek tűnt.

- Na? Van valami jó hír?

- Semmi változás. Pedig már javulnia kellett volna, de egyetlen érték sem mutat semmi biztatót. Félek…

- Sikerülni fog – vágott a szavába Optimus. Széles mozdulattal mutatott végig a tengernyi műszeren. – Legalább nem is romlott az állapota, és ez szerintem igen nagy szó. Azon kívül – véleményem szerint -, igen figyelemre méltó, ahogy mindeddig kitartott. Biztos vagyok benne, hogy összeszedi magát.

- Bár igazad lenne!

- Bízz benne!