Dongó - 4. fejezet

Idő szerint már közeledett a hajnal, de még vigasztalan sötétség uralkodott a hajóban és kívül, a sivatagban is. Racsni újabb ellenőrzésre indult a műszerek közt, bár érezte, ugyanolyan kiábrándító eredménnyel végez majd, mint az összes eddigi alkalommal. Sorra vette a kijelzőket, összehasonlította az eredményeket a korábbiakkal. Semmi változás, semmi javulás, ugyanaz, változatlan… Hirtelen megtorpant egy monitor előtt, és újra végignézte az értékeket. Igen, jól látta. Ez egyik adat egy értékponttal javult, semmi kétség. De már régen kalibrált műszer, okozhatja a hibatartomány… Nem, döntötte el magában, megbízható berendezés, nem mutatna ekkora hibát. Nem merte elbízni magát, de jó érzéssel töltötte el a kicsiny változás. Egy órával később újabb értékpontnyi javulást tapasztalt, az adatokhoz nem fért semmi kétség. Mire világosodni kezdett, és a többiek újra benéztek, már a legtöbb kijelző mutatott pozitív változást, végül az energiaszintet jelző hullámok is bátortalanul, töredék osztásnyit, de feljebb ugrottak. Bizakodó arckifejezése a többieket is felvillanyozta.

- Ugye, mondtam, hogy sikerül! – Optimus megveregette barátja vállát. Csendesen állták körül a vizsgálóasztalt, és a mozdulatlan gyereket figyelték, miközben lassan rájuk virradt. Racsni újra ellenőrizte a műszerek adatait, majd bizakodva bólintott, mintegy magának.

- Az állapota még mindig elég súlyos, de az életveszélyen túl van – jelentette fáradt, de elégedett mosollyal. A bejelentés osztatlan örömmel töltöttel el a társaságot. – Persze még jó darabig nem tér magához, de most már, azt hiszem, nem lesz baj. – A fióka olyan elgyötörtnek és kimerültnek tűnt, mintha csak komoly küzdelmet vívott volna az imént, és újdonsült pártfogói tudták, így is van; minden élet-halál harcok legkeményebbjén esett át az elmúlt nap és éjszaka.

Az elkövetkező két napban az Autobotok rengeteget dolgoztak a hajó helyreállításán, de a munka végtelennek tűnt. Újra és újra előkerültek addig rejtett hibák, és a burkolat is jobban megsérült, mint az előre gondolták volna. Racsninak rengeteg dolga akadt, hiszen a javításhoz minden tekintetben ő értett a legjobban. A sérült gyereket azonban egy pillanatra sem hagyták magára: felváltva felügyeltek rá, féltő gonddal vigyázva nyugalmát. Miután mindenki megtanulta, melyik műszeren mit kell figyelni, Racsni elhagyhatta a gyengélkedőt, hogy a Bárka mielőbbi helyrehozásában részt vegyen.

A második nap este Jazz csendben ült az ágy mellett, és a falakon táncoló árnyakat figyelte. A vihar még mindig nem csitult el, de mint mindenki más, ő is ismerte ennek előnyét. Nehezebben találnak rájuk. Már ha még keresik őket. Üstökös valószínűleg nem számíthat dicséretre a majdan visszatérő Megatrontól, hogy elszalasztotta a fogoly Autobotokat, pláne, hogy Optimus is köztük volt. De vajon az apró szökevényt is keresni fogják? Nem tűnt túl valószínűnek, az Álcáknak nyilván fontosabb dolgokkal kellett foglalkozniuk, mint egy szökött gyerek. Azonban, ha mégis rátalálnának, az újabb büntetést nem élné túl, ebben Jazz biztos volt. Megborzongott a gondolatra. Mindazonáltal ideje volt, hogy újra átnézze a kijelzők adatait. Éppen mikor fel akart tápászkodni az odatolt ládától, furcsa, halk hang ütötte meg a fülét. Hirtelen mozdulatlanná dermedt és hallgatózott. Talán a hangárból jött a zaj, ahol a többiek épp a délután megjavított hajtóművek egyikét próbálták a helyére emelni? Vagy a vihar okozhatta? Nem, a hang közelebbről jött. Talán… nem, az nem lehet! Jazz izgatottan feltérdelt a ládán, és a sérült lábába nyilalló fájdalomra ügyet sem vetve mohó várakozással figyelte az ágyon fekvő fiókát. Egyre biztosabb volt benne, hogy jól hallotta az imént. Néhány pillanatig kellett csak várnia, hogy az iménti nesz megismétlődjön: erőtlen, halk, panaszos nyöszörgés. Egy pillanatig döbbenten bámulta maga elé, majd a hajó kommrendszerén keresztül a hangárba üzent, izgalmában észre sem véve, hogy már-már kiabál.

- Racsni, gyere föl gyorsan! Siess!

Az Autobotok orvosa valószínűleg valami szörnyűségre számíthatott, mert holtra vált arccal érkezett meg, sietségében majdnem átesve egy javításra váró tartalék műszer ládáján. A többiek is futva érkeztek mögötte.

            - Mi történt?! – kérdezte aggódva, Jazz azonban nem felelt, csak bámult a gyerekre. És akkor mindannyian meghallották: az alig hallható nyögés szinte visszhangot vert a hirtelen beálló csendben. Várakozva meredtek mindannyian a mozdulatlan apróságra, de az nem nyitotta ki a szemét, ám egyik keze mintha megrezzent volna. Az Autobotok kövülten meredtek rá. Végül Optimus lassan felemelte a kezét, és, miként az első este, ujjával finoman végigsimított a gyerek tarkóján, majd sérült karján, vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat. Az eszméletlen fióka ösztönösen reagált a gyengéd érintésre, a tenyeréhez érkező hatalmas fémujjra ráfonta aprócska övéit. A jelenés csak egy pillanatig tartott, a csöppnyi kéz erőtlenül hullott le, és nem mozdult többet. A gyengélkedőben a levegő is megállt egy percre, de Racsni hamar magához tért. Tenyerével több helyen megérintette a fiókát, mindenhol elidőzve egy kicsit, mintha vizsgálna valamit. Tapasztalatát társaival is megosztotta.

            - Veszélyesen nagy hő sugárzik a testéből. A rendszerei teljesen túlmelegedtek a megerőltetéstől.

            - Attól, hogy megmozdult?

            - Nem, a gyógyulási folyamat rengeteg energiát követel tőle, talán többet is, mint amire jelen állapotában képes. – Racsni óvatosan a fióka hasa és mellkasa alá csúsztatta egyik karját, a másikat pedig a hátára fektette, alkarja páncéllemezeit vigyázva simítva a gyerekéhez.

            - Most mit csinálsz? – Acélfej közelebb lépett, és érdeklődve figyelt.

            - Próbálom a saját páncélommal elvezetni a testéből a felesleges hőmennyiséget, hogy az minél kevésbé terhelje őt. Félő, ha intenzívebben hűteném valamivel, a fejlődésben lévő, sérülékeny rendszerei komolyan károsodnának

- Ezek szerint nem fog magához térni?

- Most még nem, de már nem sokára.

Az éjszaka jobbára eseménytelenül telt, leszámítva, hogy a harmadik hajtómű helyre emelésekor elszakadt az egyik rögzítő kábel és a súlyos modul lezuhant, de mivel senki és semmi nem sérült, hamar sikerült a problémát elsimítani. Racsni elégedett volt a munkálatok állásával a hajó állapotához képest, de annyi munka várt még rájuk, hogy komolyan tartott tőle, az Álcák előbb-utóbb rájönnek, hogy ők nem tudtak felszállni, és egy koncentrált támadás esetén csapdába kerülnek a mozgásképtelen hajó belsejében. Mindazonáltal pihenni nekik is kellett.

A délutáni fények utolsó szikrái, melyek a kitartó homokviharon szűrődtek át, az egész társaságot a gyengélkedőben találták. Racsni éppen Jazz térdcsuklóinak állapotát vizsgálta, közben pedig mindannyian halkan beszélgettek az aznap végzett és az éjszakára tervezett munkálatokról.

- Most már igazán el kellene kezdenünk a burkolattal is komolyan foglalkozni, mert így semmiképp nem szállhatunk fel – vélte Acélfej.

- Igazad van, de azzal fölösleges lenne éjjel kínlódnunk, nappal többet látunk, még ha a vihar nem is áll el. – Racsni épp végzett Jazz ellátásával, és felegyenesedett. – Márpedig, ha engem kérdeztek, nem is fog még jó pár napig. De ha a hajót eléggé sikerül kipofoznunk közben, felszállhatunk vele viharban is, csak nehézkes lesz a landolás, ha visszaérünk a bázishoz.

- Csak tartsunk ott, ezt a problémát megoldjuk majd akkor. Ez legyen a legkisebb gondunk. – Optimus igyekezett bizakodó lenni. – Még pár nap, és… - Még folytatta volna, de figyelmét elvonta valami. Valami, amit a többiek is meghallottak. A műszerekkel körbevett ágy felől halk nyögés és mozdulatok neszezése hallatszott. Odafordultak mindannyian, és elképedve figyelték, mi történik. A fióka nemcsak, hogy megmozdult, de szemeit is kinyitotta, és láthatólag félénken vette szemügyre közvetlen környezetét, majd az egyre távolabbit… és a szokatlanul nagy, kerek optikák, melyek kissé csodálkozó, de kedves vonásokat kölcsönöztek a szintén kerek arcnak, egyértelműen megállapodtak rajtuk. A gyerek megdermedt, arcán őszinte rettegéssel méregette az Autobotokat, mely egyaránt szól személyüknek, valamint a páncéljukon viselt, hovatartozásukat mutató jelnek. Racsni közelebb lépett az ágyhoz, de azonnal meg is torpant, mivel a hirtelen mozdulattól a fióka megijedt és megpróbált hátrább húzódni, és ahogy megmozdította sérült karját, azonnal össze is rándult a fájdalomtól.

- Ne félj, nem akarunk bántani – próbálta megnyugtatni, ám ez még nem bizonyult elegendőnek. – Segíteni szeretnék. Megengeded, hogy odamenjek? – A fióka nem felelt, de ahogy Racsni újra megpróbált felé közelíteni, még összébb húzta magát. Az Autobot látta, hogy nehezen tudja majd elnyerni a félénk kis szerzet bizalmát, ezért nem ment közelebb, ismét beszélgetéssel próbálkozott.

- Itt biztonságban vagy, igazán nincs mitől félned. Engedd meg, hogy segítsek. Orvos vagyok. – Még ez sem volt elég meggyőző, bár amíg beszélt, Racsni újabb lépést tett vendégük felé, háta mögött intve társainak, hogy egyelőre ne mozogjanak, nehogy megijesszék a gyereket. Igyekezett minél bátorítóbban mosolyogni, miközben tovább barátkozott. – Az én nevem Racsni. Ők pedig – kerülve a hirtelen mozdulatokat, átfogó mozdulattal kollégáira mutatott, figyelve a fióka reakcióit – a barátaim. – Majd egyesével rájuk mutatott, ahogy bemutatta őket – Ő Jazz. Nagyon kedves és vicces, szerintem kedvelni fogod. Ez itt Acélfej. Néha kicsit mogorvának látszik, de igazán rendes, majd meglátod. Ő pedig Optimus. Vele is hamar megbarátkozol, biztos vagyok benne. Ő a vezetőnk. – Szándékosan nem nevezte Fővezérnek, hogy közvetlenebb legyen a légkör. - Elárulod nekünk a nevedet? – A gyerek még mindig félve méregette őket, majd alig hallhatóan felelt.

- Űrdongó.

Racsnit meglepte a különös név, főleg, hogy nem az Álcák között használatos, Pusztító, Tomboló, Csonttörő, vagy más, erőszakot és hatalomvágyat sugárzó nevet viselt, de nem is illett volna hozzá. Újra közelebb lépett, immár az ágy végénél állt.

            - Nagyon örülünk, hogy megismerhetünk, Űrdongó. – Hogy még mindig nem oldódott a feszültség, óvatosan megkérdezte: - Félsz tőlünk? – A tágra nyílt optikák egy darabig csak rámeredtek, majd a fióka félénken bólintott. – Megértem, hogy megijedtél, de hidd el, bennünk megbízhatsz. – Kissé hezitált, hogy megfelelő-e az alkalom, de végül csak hozzátette: - Mondd csak, van bármi, amit mondani szeretnél, vagy esetleg megkérdezni, megbeszélni? Nem kell szégyellned. – A gyerek várt egy pillanatot, majd lassan nemet intett a fejével.

            - Rendben. Majd később beszélgetünk, ha már nem félsz annyira. – Racsni már mellette állt. – Próbálj meg pihenni, látom, hogy fáradt vagy. – Óvatos mozdulattal megfogta a takaróként használt fólia szegélyét, és betakarta. A fióka nem húzódott el. - Szeretnéd, hogy kimenjünk? – Mivel hiába várta a választ, a falnál álló társainak intett, hogy lassan menjenek ki, majd ő is elindult. Pár lépést tett még csak, mikor a vékonyka hang utolérte.

            - Ne hagyjatok egyedül! – Racsni visszafordult, és lassan az ágyhoz lépett. Szeme sarkából látta, hogy társai megtorpantak az ajtóban.

            - Jól van, itt maradok. Úgy jó lesz? – Újabb félénk bólintás volt a válasz. – Hadd segítsek! – A gyerek fölé hajolt, és lassan felé nyúlt. Űrdongó nem tiltakozott, így segített neki óvatosan a hátára feküdni, sérült karját stabilan tartotta és megtámasztotta. – Így jó lesz. Próbálj aludni, rendben? – A fióka lehunyta szemeit, és szinte azonnal álomba ájult.

            Hajnalodott már, mikor Acélfej belépett a gyengélkedőbe, és halkan az ágyhoz ment. Racsni ott állt, háttal az ajtónak, és az alvó fiókát nézte. Csak akkor pillantott fel, mikor kollégája megállt mellette.

            - Hogy van? Javult este óta? – kérdezte Acélfej, és ő maga is az ágyat kezdte bámulni.

            - Azóta nem ébredt fel, de legtöbbet az alvás segít rajta. Óráról órára jobban van. Még egy darabig viszont félni fog tőlünk azt hiszem, de talán később megnyugszik majd.

            - Neked is pihenned kellene, napok óta talpon vagy. Szívesen leváltunk, ha gondolod.

            - Köszönöm, de egyelőre inkább maradok. Szeretnék itt lenni, mikor felébred.

            - Igazad van, végül is benned bízik a legjobban. Lehet, hogy megijedne, ha nem te lennél itt.

            - Bennetek is bízni fog, csak idő kell neki.

            - Reméljük. Ha bármiben segíteni kell, csak szólj. Megyek vissza a többiekhez.

            - Hogy álltok?

            - A hajtóművek mind a helyükön vannak, a bekötések is elkészültek, Jazz most futtatja a teszteket. Optimus nemrég ment ki, hogy nekikezdjen a burkolat helyrehozásának, én is neki fogok segíteni. Azt hiszem, amennyire a helyzet engedi, jól haladunk.

            - Rendben. Szóljatok, ha szükségetek van rám.

            - Nem, te csak maradj itt. Majd még benézek.

            - Szólj Jazznek, kérlek, hogy ha végzett, jöjjön fel, szeretném az ő sérüléseit is megnézni.

Acélfej intett, jelezve, hogy értette, és elindult a hangár felé. Racsni újra magára maradt gondolataival.