Késő éjjel volt már, mikor Optimus, oldalán Délibábbal kilépett az épület kirobbantott oldalán, és szemügyre vették a romos városból felsejlő részleteket.- Itt az idő. Készen állsz? - Igen, Fővezér. Vágjunk bele.Optimus felnyitotta mellvértjét, és kiemelte a Mátrixot a saját teste alkotta trezorból. Tenyerébe rejtette annak kékes fényét, úgy nyújtotta át társának. A kisebb Autobot lenyűgözve vette át, két kézbe véve, és megbabonázva meredt a jéghideg, életteli fénybe. Csak egy pillanatig gyönyörködött benne, aztán felemelte tekintetét. - Mindent megteszek, ami csak tőlem telik. Megtisztelsz a bizalmaddal. - Megtisztelsz a hűségeddel – biccentett Optimus komolyan. – Most menj, ne késlekedj! Lehetőleg kerüld az embereket is. A Rontókat már előreküldtem, útközben csatlakoznak majd hozzád, hogy ne legyen feltűnő a csapatos indulás. Ők tudják, hol kell beérniük téged, és jelezni fognak. Minimalizáljátok a rádiókapcsolatot, és kerüljétek a feltűnést.Délibáb bólintott, majd hátrébb lépett, és kezében tartva a Teremtő Mátrixot, átalakult, saját testébe építve azt. Pár másodperc kellett csak, és egy csillogó, vörös Ferrari vesztegelt a poros betonplaccon. - Menj, és sok szerencsét! Primus óvjon!A sportkocsi szolid motorbúgással kikanyarodott a kapun, és lámpák híján, hamar eltűnt az éjszakában. Optimus némán meredt utána, még hosszú másodpercekig fürkészve a sűrű sötétséget. - Fővezér? – hátrapillantva Csatár ezüstös páncélját látta megcsillanni a holdfénynél. A kis Autobot éppen kilépett az épületből, és felé indult. – Jól gondolom, hogy elérkezett az idő? - Így van. De erről az emberek nem tudhatnak. Senki nem tudhatja. - Természetes. De nem kellett volna velük tartani valakinek, aki ismeri a többieket? - Bizonyára meg fogják oldani. Rátok itt van szükségem. – Elmosolyodott. – Csak nem hiányoznak az Ikrek? - Hát… igaz, ami igaz, én se hittem volna, hogy valaha ez bekövetkezik, de igen. Ők is és a többiek is. Remélem, mihamarabb megérkeznek. – Elgondolkozott egy pillanatra. – Mondd, hogy szentimentális vagyok, de… ez a társaság a családom. - Mindannyiunknak – nyugtatta meg Optimus.Csatár elgondolkozva meredt a távolba. - De ilyen hírre térni haza… - nyugtalanul pillantott fel a Fővezérre. – Jazz bele fog betegedni. Na meg ott van Chromia… hisz te is láttad, hogy nézett rá… - El kell fogadniuk. Sajnos nem tehetünk semmit. És szükség lesz rájuk is, hogy Racsnit észhez térítsük. - Hagyd neki, hogy még egy kicsit reménykedjen. - Annál rosszabb. Így is csak remélni merem, hogy valaha még a régi lesz. - És ha mégis kitalál valamit? - Nézd, Racsni kivételes orvos, de a halált ő sem csaphatja be. Napról napra, egyre inkább a rögeszméjévé válik, hogy megtalálja a megoldást, amivel Acélfejet visszahozhatja. Teljesen kifordult önmagából. Ez így nem mehet tovább. - Tudom. De nem tudom nem sajnálni. Valahogy segítenünk kellene neki, hogy fel tudja dolgozni. - Amíg nem akarja, addig nem tudunk segíteni. – Fejével az épület felé intett. – Gyere, menjünk.
A napok nyomott hangulatban teltek, és Optimus nemigen tudta, mit is tehetne ez ellen. Racsni még mindig kerülte társait, és energiáját nem kímélve dolgozott, jóllehet, feleslegesen. Azonban minden próbálkozás, amely arra irányult, hogy meggyőzzék erről, csúfos kudarcba fulladt, Racsni egyre makacsabbul tartotta magát ahhoz, hogy tervének sikerülnie kell. Időközben a bázison és annak udvarán felgyűltek a roncsok, nagyrészt Álcák, amik megsemmisítésre vártak, de ott volt Kerék, a feltaláló és Őrszem Fővezér teste is. Ez még inkább feszélyezte Racsnit. Kerék jó barátja volt fiatal kora óta, sokat dolgoztak együtt, és Racsni nem egyszer látta el a feltaláló sérüléseit, aki nagy lelkesedéssel, de annál balszerencsésebben kísérletezett robbanószerekkel ifjabb korában. Aztán ott volt Őrszem. Róla az Autobotok között nem esett szó a halála után közvetlenül kirobbant kiabálás óta, de a téma mindig ott lebegett köztük a levegőben, komoly feszültségeket okozva. Mindenki másképpen reagált a bizonytalan helyzetre. Racsni még jobban elzárkózott, de ha mégis el kellett hagynia műhelynek kinevezett zugát, összerándult, valahányszor a testeket megpillantotta. Csatár következetesen keresztülnézett a halottakon, igyekezvén úgy tenni, mintha ott sem lennének. Űrdongó pedig időnként hosszan ücsörgött a hangárnyi terem padlóján, és gondolataiba mélyedve bámulta Őrszemet. Sosem osztotta meg Optimusszal semmilyen formában, hogy ilyenkor mi jár a fejében, de idő kérdése volt csak, és mindig eljutott arra a pontra, hogy az idegességtől remegve menekült ki az épületből, hogy látnia se kelljen az árulót. És bár soha semmilyen jelét nem adta, hogy helytelenítené a holttest ottlétét, Optimus megfigyelte, hogy mióta a hajdani Fővezér roncsait odaszállították, Űrdongó egyszerűen képtelen nyugodtan pihenni az épületben, idegesen jön-megy, míg végül kimegy az utcára, leparkol a katonai járművek között, és ott alszik. Optimus mindebből arra következtetett, hogy a fiatal Autobot is nehezen dolgozza fel társuk elvesztését, amin egyáltalán nem lepődött meg, tekintve, hogy Dongó gyakorlatilag gyerekkora óta ismerte Acélfejet.Végeredményképp teljes egészében a Fővezérre hárult, hogy megpróbálja legalább valamelyest összetartani megcsappant létszámú csapatát, ami időnként igen nehéz feladatnak bizonyult. Mindenkit lefoglalt a saját baja és gondolatai, ezért meglehetősen nehéz volt lelket verni beléjük. Neki is csak az adott kitartást, hogy tudta, most neki kell az erősnek lennie, és támogatni a többieket. És ha a Fővezér elhagyja magát, vajon mit várhatnának akkor a többiektől? Délibábot és az őt kísérő Rontókat két napja indította útjára, mikor legnagyobb meglepetésére Racsni állt elé. Barátja kerülte a tekintetét, és keresgélte a szavakat. - Optimus… először is szeretném a bocsánatodat kérni a viselkedésemért. Nemcsak mert tiszteletlenség volt, hanem mert igazságtalan voltam veled, és megbántottalak. Ne haragudj.A Fővezér a vállára tette a kezét. - Tudod jól, hogy nem haragszom. Csak aggódom. És a többiek is.Racsni talán nem tudott mit kezdeni Optimus szavaival, talán másért, de nem reagált rá, helyette inkább további mondanivalójára koncentrált. - És… szeretnék kérni valamit. - Hallgatlak. - Szeretném megvizsgálni Őrszem fegyverzetét. Amivel… nos, leadta a lövést.A Fővezér szigorú, kutató pillantást vetett rá. Az orvos megértette, és röstelkedve hajtotta le a fejét. - Esküszöm, hogy nem teszek kárt benne. Nem leszek tiszteletlen.Optimus fürkészte még egy pillanatig. - Rendben – szólalt meg végül. – Megbízom benned, de tudod jól, hogy nem helyeslem. És neked is csak rosszabb, ha rágódsz rajta.Racsni lassan bólintott, mondott valamit, ami akár köszönöm is lehetett, aztán elsietett a műhelye irányába.
Az Autobotok tisztiorvosa, miután órákon keresztül vizsgálgatta a hipergyors korróziót okozó löveg felépítését, ismét eltűnt „rezidenciájában”, és egész délután nem mutatkozott, csupán valamiféle ütemes zörgés hallatszott ki. Csatárnak majd’ kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mit művelhet, és bár tisztában volt vele, hogy ez nem a legjobb ötlet, estefelé mégis úgy döntött, hogy meglátogatja Racsnit. Felkészülve egy esetleges leteremtésre, dühkitörésre vagy ellenséges beszólásra, félrehúzta a függönyt, és belépett. Racsni nyilván hallotta a közeledését, de fel sem nézett munkájából. Csatár körülpillantott. A műhelynek kinevezett zug meglehetősen szűk volt, így ketten már egymást is nehezen kerülték volna ki. A falakat és a padlót is hatalmas papírlapok borították, melyeket az orvos sűrűn teleírt, cybertroni és földi betűkkel és számjegyekkel vegyesen. Nyilván számításai eredményei voltak ezek, mert bár Racsni természetesen fejben számolt, és az eredményeket is el tudta volna raktározni, de láthatóan attól várta az ihletet, hogy összesítve, leírva látja mindazt, amire jutott. Jobb adathordozó híján pedig emberi módra papírhoz folyamodott, melyre egy csőből és némi szénből rögtönzött ceruzaféleséggel írt. Némelyik papírlapon fura rajzok is láthatóak voltak, ezek közül nem egy volt vastagon bekeretezve, vagy éppen átfirkálva.Maga Racsni egy ládán ült, egyik lábát maga alá húzva, a másikkal pedig a törmelékből összerótt „íróasztal” lábát rugdosta, miközben elmélyülten gondolkodott; ez volt hát a zörgés forrása. Az asztal feletti falon polc húzódott, ezen néhány szerszám, összecsavart papírlapok hevertek, egy papírdobozban néhány széndarab, és… Csatár önkéntelenül hátralépett. Az alsó polc végén ott állt az a henger alakú doboz, amely Acélfej maradványait őrizte. A fiatal Autobot meglehetősen morbidnak találta a megoldást, de bizonyára a munkálatok tették szükségessé az ottlétét. Csatár közelebb lépett, és Racsni válla fölött kíváncsian belepillantott annak munkájába. Újabb, félig teleírt papírt látott, közepén egy több vonallal is bekeretezett, bonyolult képlet állt. Nem, nem is egy, jött rá a mechanoid, ez kettő, és a jelek szerint Racsni azt szeretné elérni, hogy a két oldal egyenlő legyen egymással. Kusza nyilak jelezték, hogy már nem egy ötletet vetett el. - Ha az oxidációt vissza tudnám fordítani… el kellene érni, hogy a rácsszerkezet újra felálljon… talán ultrahideg közegben… vagy magas nyomáson… de itt akkor se stimmel…Csatár jobban szemügyre vette a papírt. A képlet egy kémiai egyenlet része volt, melynek egyik oldalán, most ismerte fel, az egyik olyan ötvözet összetétele állt, melyet a Cybertronon előszeretettel alkalmaztak testpáncél kialakításához. Eszerint Racsni a folyamat végére ezt az anyagot szeretné eredményül kapni. Sejtette, mire gondol. - Még ha vissza is fordítanád a korróziót, akkor sem irányíthatnád a kristályrács felépülését. Valami lenne belőle, de testváz már nem, az biztos – szólt közbe, rámutatva a képlet egy részére. Racsni nem reagált, Csatár pedig jobbnak látta, ha a továbbiakban nem szól bele, ezért csendben távozott.
Késő éjszaka volt már, a bázis belsejében nem mozdult semmi, az egyetlen fényforrás az őrködő Fővezér optikájának kékes fénye volt. De mégsem: a műhelynek nevezett zugból szintén szivárgott némi, halvány kis fény, jelezve, hogy Racsni most is dolgozik ahelyett, hogy pihenne. Csatár a fal mellett aludt, Űrdongó pedig az épület mögötti szűk, gazos részen. Optimus csendesen elmélkedett magában. Másnapra várta a Délibáb vezette csapatot. Olyannyira foglalkoztatta, hogy a küldetés sikerrel jár-e, hogy még ha akart volna, sem tudott volna pihenni. Bár éppen az ő parancsára minimalizálták még az egymás közötti rádiókapcsolatot is, és kifelé egyáltalán nem üzentek, mégis szinte várta, hogy híreket kapjon felőlük. Azt remélte, hogy érkezésük kicsit eltereli Racsni figyelmét megszállott munkájától, vagy legalábbis felvidul valamelyest, ha újra látja a társait. Jazz biztosan… Hatalmas zörgés hallatszott a műhely felől, félbeszakítva elmélkedését, és Optimus pedig kétségbeesetten kapta fel a fejét. Éppen mozdult volna, hogy megnézze, mi a baj, mikor a sarkot leválasztó függönyt félig leszakítva megjelent Racsni, kétségbeesett dühétől magánkívül.- Nem hiszem el! – üvöltötte. – Egyszerűen nem hiszem el! Miért? Miért?!- Racsni… - Nem sikerül, érted? Bármit csinálok, nem sikerül! Nem találom a megoldást! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Teljesen alkalmatlan vagyok orvosnak! Még a barátomon se tudok segíteni! – Elcsigázottan esett térdre. – Mi tegyek, Optimus? Mit rontok el? – kérdezte kétségbeesetten. A Fővezér együttérzően pillantott rá, és megrökönyödve vette észre: Racsni sír. Megdermedt egy pillanatra. Még sosem látta ennyire kiborulni, ennyire elesettnek és szánalomra méltónak. Letérdelt mellé, és megkereste a tekintetét. Látótere perifériáján észlelte, hogy a műhelyben a fal mellé állított íróasztal romokban hevert; ez lehetett a zörgés forrása. - Megtetted, amit lehetett. Megpróbáltad. Ne okold magad. Nem tehetsz róla, hogy nem megy. De most engedd el őt. - Nem lehet – rázta a fejét az orvos. – Nem megy. - Nem mondtam, hogy könnyű lesz. De előbb-utóbb muszáj megtenned. - Mintha… a testvérem lett volna.Optimus szelíden elmosolyodott. - Nekem is. Nekünk is. Akár akartuk, akár nem, szép lassan egy nagy család lettünk – Széles mozdulattal mutatott közbe a csarnokon, beleértve jelen nem lévő társaikat is. Aztán habozott egy pillanatra. Talán nem megfelelő a gesztus… De az embereknél gyakran bevált, nem egyszer látta. Végül kissé magát is meglepte, de korántsem annyira, mint Racsnit, mikor egy hirtelen mozdulattal átölelte bajtársát. Csak egy pillanatig tartott, majd zavartan elengedte, és újra az optikáiba nézett. - Menj, pihenj, rád fér. Majd holnap, tiszta fejjel végiggondolod.Racsni aprót bólintott, Optimus pedig felállt a padlóról. - Megyek, beszélek Lennoxékkal. Valamiről elfelejtettem szólni nekik.Mikor a kijáratul szolgáló lyuktól visszafordult, még éppen látta a műhely szakadt függönye alá tolató mentőt. A jármű leállította a motort, és lekapcsolta a lámpákat. A csarnokra ismét többé-kevésbé nyugodt csend borult.
