Por és hamu - 1. fejezet

*A történet a Transformers 3 után játszódik, pontosabban onnan folytatódik, ahol az véget ér. Az Autobotok társaik életével kellett fizessenek a győzelemért, és ez nem múlik el nyomtalanul. Legjobban Acélfej elvesztését sínylik meg, mindenki másképp reagál az eseményre.
(A történetben két Autobot nem a filmbeli, hanem az eredeti nevén szerepel: Dino - Délibáb /Mirage/ és Que - Kerék /Wheeljack/)
És persze várom a véleményeket :)*

 Optimus szomorúan tekintett körbe a csatatérré változtatott városon. Micsoda pusztítás, mennyi ártatlan emberélet… Csak mert ők idehozták a háborújukat. Persze, az már, ha elmennek, nem segített volna, ahogyan az emberek várták. Remélték, hogy akkor az Álcák is békében távoznak, vigyenek magukkal bármit. Csakhogy azoknak eszükben sem volt ilyesmi, és a Fővezér már akkor tudta, hogy ez nem megoldás. Nem tagadta le, csalódott az emberekben. Nyilván nem várta volna, hogy megvédjék őket a saját biztonságuk árán, nem is lettek volna képesek rá. De azért… nem haboztak elküldeni őket. Emlékezett rá, amit korábban az emberek médiájában hallott: a fél világ jobban örülne, ha ők is elmennének. Nem hibáztatta őket, de rosszul esett. Ez persze nem az első eset volt, még a Bukott visszatérése előtt beszéltek erről Galloway igazgatóval is, aki szintén szerette volna őket a Naprendszeren kívül tudni. De mint akkor, most is látta előre, hogy ennyivel nem lehet megúszni, hiába is szeretnék az emberi lények ilyen egyszerűen elintézni. Akkor meg is mondta: Mi lesz, ha elmegyünk, és tévednek? Utálta, hogy igaza lett.

            - Optimus? – Racsni kezét érezte ép vállán. Az orvos nem a szemébe nézett, leszaggatott másik karjának maradványait vizsgálta gondterhelten.

            - Menjünk haza.

            - Haza? – visszhangozta az elé lépő Csatár enyhén gúnyos hitetlenséggel. – Mi az, hogy haza? Létezik még olyan egyáltalán? Nekünk nem hiszem.

       - 

„Az otthon ott van, ameddig ellát

Vaksötétben két szemünk

Vak lovak vagyunk az éjben,

Nincsen út és nincs kötél sem,

De mi el mégsem tévedünk.” [1]

Űrdongó megállt Őrszem maradványai mellett, és csendesen tanulmányozta.

            - Tudod, Optimus, nehezen tudom elhinni, hogy éppen ő volt a mestered – dünnyögte Csatár, némi megvetéssel. – Egyáltalán nem hasonlítasz rá.

            - Pedig rengeteg mindent köszönhetek neki. Bár tudnám, ő hol tévedt el. Nehogy én is azt tegyem.

Racsni csendben a háttérbe húzódott, és dacosan hallgatott. A Fővezér lehajolt elődjéhez, akinek szétmarcangolt páncélja még mindig forró volt az iménti lövésektől.

            - Hmm... Azt mondod, Őrszem, hogy istenek voltunk? Én nem hiszem.

Űrdongó a fejét ingatta.

            -

„Én nem vagyok semmilyen isten, látod,

Rajtam nincsen halálfej” [2]

            - Reméljük, eggyé válva az Örök Szikra végtelen bölcsességével, idővel megtisztul majd. – Felegyenesedett, és Lennoxhoz fordult.

            - Megkérhetném, hogy gondoskodjatok az elesettek elszállításáról?

            - Öhm, hogyne, persze.

A Fővezér valamivel távolabbra emelte a tekintetét.

            - Sam!

A fiú kilépett a katonák takarásából.

            - Itt vagyok, Optimus.

            - Köszönöm, hogy most sem hagytál cserben minket. Nélküled nem sikerül. És – fejét felemelve tekintett végig az összes emberen, akik részt vettek a végső összecsapásban – nélkületek sem, akik mind itt vagytok most. Nem kell fényesebb bizonyíték rá, hogy Őrszem mekkorát tévedett, mint ti mindannyian. – Végül a társaihoz fordult. – És köszönöm nektek, hogy kitartottatok mellettem, szörnyű tévedésem ellenére is. – Még vetett egy utolsó pillantást a városra, majd intett az odagyűlt Autobotoknak. - Menjünk.

            Mivel Optimus súlyos sérülése miatt nem alakulhatott át, a kis csapat gyalogszerrel tette meg az utat korábbi támaszpontjukig, melyet Őrszem alaposan megrongált távozása előtt. Bár a bejáraton a Fővezér csak kamionként tudott volna áthaladni, most könnyedén belépett azon a jókora lyukon, melyet egykori mestere, a néhai Fővezér menekülés közben ütött a masszív betonkerítésbe. Társai némán követték a romos udvarra, óvatosan kerülgetve a leszakadt tűzlétra darabjait és az összetört, elrozsdállt ládák maradványait. Ahogy Optimus megtorpant pár lépésre a kerítéstől, a többiek is megálltak mögötte, csak Racsni hatolt beljebb a törmeléken keresztül. Mély hangú dobbanás jelezte, ahogy térdre esett, és mikor Optimus mögé lépett, pontosan tudta, mit fog látni. Meg sem próbált megszólalni, tudta jól, hogy a hangja cserbenhagyná. Racsni beletúrt a földre szóródott rozsdás porba, a keze remegett, de egyetlen hangot nem adott ki. Nem tudott.

Minden kétséget kizáróan ez volt minden, ami Acélfejből megmaradt: gumiabroncs-maradványok, műanyag lámpaburák, egy halom barnásvörös rozsdapor, néhány alaktalan alkatrész-darab és a földön szétfolyt sárgászöld olaj. Az orvos kétségbeesetten hajolt az elhamvadt test fölé, reszkető kezéből enyhén csillogó fémforgácsok hullottak az aszfaltra.     - Ne… - Hangja, ha lehetséges, még kezénél is jobban remegett. – Ne… nem… ez nem… - Fejét rázta, mintha azzal, hogy tagadja, meg nem történtté teheti. – Mondjátok, hogy nem…

Sam, aki valamivel az Autobotok után érkezett a katonák társaságában, iszonyodva lépett hátra, mikor Racsni kezéből a porral együtt valami tompa csendüléssel a padlóra hullott. Az optika üvegborítása. A fiú képtelen volt pillantását elszakítani a hátborzongató maradványokról. Felidézte az elhamvadt arcot, és a mély, kissé érces, de mégis szelíd hangot. Az első találkozást a városi sikátorban, a Mojoval történ incidenst otthon, a kertjükben, a menekülést Mission city utcáin, mikor a fekete monstrum végig ott állt mögötte, és mikor sérülten összeesett, akkor is csak az ő biztonságával törődött.

Csatár Racsni mögé lépett, és megszorította a vállát.

            - Sajnálom. – Az orvos mintha nem is hallotta volna. – Hagyd. Szükség van rád. Sérültjeink vannak. – Racsni nem reagált, de mikor kisebb társa a vállánál fogva kissé hátrahúzta, tétova mozdulatokkal, nehezen tápászkodott fel, tekintetét egy pillanatra sem fordítva el a torokszorító látványtól. Űrdongó és Csatár végül szelíd erőszakkal elvonszolták onnan, Optimus felé irányítva, akit, bár csendesen tűrte a fájdalmat, kimerített a súlyos seb. Leszaggatott jobbja a földön hevert, hátát a falnak vetette. Racsni végül összeszedte magát valamennyire.

            - Jól van… le kell feküdnöd… menjünk az épületbe.

Dongó a Fővezér mellé lépett, hogy segítsen betámogatni, de ő visszakozott.

            - Hagyd csak, megy egyedül is… - A sárga mechanoid nem tágított. A katonák közben elkezdték a törmeléket egy kupacra hordani, hogy helyet csináljanak, mivel a tervek szerint a földön kívüli roncsokat átmenetileg mint ide akarták szállítani. Racsni váratlanul rákiáltott az Acélfej maradványaihoz legközelebb tébláboló emberekre.

            - Ne… ne nyúljatok hozzá! Hagyjátok, ne menjetek közel!

Optimus meglepetten torpant meg, de aztán intett a katonáknak.

            - Hagyjátok azt a részt. – Nem feszegette tovább a dolgot, Űrdongó segítségével keresztülbotorkált a romokon, majd be az épületbe, a korábban a falon robbantott lyukon keresztül. Délibáb is mellé lépett, hogy a Fővezér a vállára támaszkodhasson, míg a Rontók széttúrták a törmeléket, hogy legyen elég hely. Végül néhány perces helyezkedés után Optimus a megtisztított padlón feküdt, Racsni pedig fölé hajolt.

            - Jól van. – Közelebb intette Csatárt. – Segíts eltávolítani a jobb oldali mellvértet! Blokkolnunk kell az energiaellátás fő ágának sérült részét, nehogy zárlatot okozzunk. – Közösen lecsatolták, majd leemelték a páncéllemezeket, felfedve az alatta rejlő, erősen tépázott, bonyolult rendszereket. – Rendben… Ne mozogj, Optimus. Ez most nem lesz túl kellemes. – A mellkas fedetlen részén csuklóig a vezetékek közé nyúlt, és szétpattintott egy csatlakozót. A Fővezér rezzenetlen arccal tűrte a beavatkozást. Az orvos óvatosan kihúzta a kezét.

            - Érzed, hogy csökkent az energiaszivárgás, ahogy leválasztottam a sérült részt?

            - Igen.

            - Fájdalmat érzel még?

            - Igen, de már jobb valamivel.

            - Sajnos nem is fog teljesen elmúlni. Kórházi feltételek közt kiiktathatnék minden érzőközpontot, de így kockázatos lenne. Ahhoz külső energiaforrásra kellene támaszkodnunk, de jelenleg még így is a te szikrád a legerősebb, egyikünk se tud segíteni. Muszáj lesz így végigcsinálnunk.

            - Ki fogom bírni, essünk túl rajta.

            - Az viszont, hogy érzed, kizárja egy csomó más, súlyos sérülés lehetőségét. Biztatóbb, mintha lebénult volna teljesen. Bár gondolom, ezzel most nem vigasztaltalak meg.

A Fővezér fáradtan elmosolyodott.

            - Várjunk csak, még valami, a biztonság kedvéért… - Racsni most közvetlenül a szikraüreg mellett nyúlt be, néhány újabb csatlakozót pattintva ki. Csatár kíváncsian húzódott közelebb.

            - Most mit csinálsz?

            - Leválasztottam a teljes fegyverrendszert, hogy annak a készenléti üzemmódja se fogyasszon feleslegesen energiát. – Visszafordult a sérüléshez. – Rendben, lássuk… - Aprólékos munkával kezdte megtisztítani a sebet, némán, szorgalmasan dolgozott. A többiek köréjük gyűltek, csendben, türelemmel várták a fejleményeket, valamint, hogy szükség van-e bármelyikük közreműködésére. Az a néhány ember, aki követte őket az épületbe, szintén szótlanul figyelte az eseményeket.

            - Esetleg… tudunk valamiben segíteni? – érdeklődött Lennox kissé bizonytalanul.

            - Most nem, köszönöm. Menjetek csak, pihenjetek. Van orvosotok a környéken, hogy segítsen a sebesültjeiteknek?

            - Igen, hogyne. Ha bármire szükségetek lenne, szóljatok! – Ezzel elindult a kijárat felé, szelíden meglökve a mellette toporgó Samet. – Menjünk. Bizonyára van mit megbeszélniük. Ha kellünk, szólni fognak.

Racsni rendületlenül folytatta a munkáját, ám a kitartóan figyelő Űrdongó valahogy úgy érezte, az orvosnak kifejezetten nehezére esik összeszedni a gondolatait. Időnként megtorpant, mintha nem tudná, mit is akart, máskor szétbontott pár perccel előtte forrasztott kötéseket, akár ha nem volna biztos benne, hogy az valóban oda kell. Szokásos, magabiztos munkájának, rezzenetlen kezének nyoma sem volt, láthatóan komolyan megküzdött érte, hogy összpontosítani tudjon. Aztán mégiscsak megcsúszott a keze. Ahogy ujjai a sérült részhez értek, Optimus felszisszent és összerándult.

            - Jaj… ne haragudj, nem… nem akartam… - Hátrább húzódott, kezét az ölébe ejtette. – Bocsánat. Nem vagyok formában… - Mindkét keze enyhén reszketett.

            - Semmi baj. Látom. De most erősnek kell lennünk. Mindenkinek.

Racsni bólintott, és erőt véve magán, újra munkához látott. A hosszas műtét alatt a továbbiakban nem hibázott ugyan, de néhányszor megszakította a munkát egy pillanatra, hogy összeszedje magát.

            - Bírod még? – törte meg a csendet egy jó óra múlva kissé félszegen, munkájából fel sem nézve.

            - Persze.

            - Nem szédülsz?

            - Nem.

Újabb hosszas hallgatás következett, egy-egy csendes szó hangzott csak el nagy ritkán, ha az orvos valamelyik társa segítségét kérte. Végül a kitartás meghozta gyümölcsét, és a Fővezér visszanyerte a csatában elvesztett végtagot.

            - Érzed most a karod? – tudakolta az orvos az utolsó simításokkal matatva.

            - Igen.

            - Mozgatni még nem fogod tudni, csak ha visszakötöm az energiakábelt. – Ismételten benyúlt az áramkörök közé, helyére pattintva a csatlakozót.

            - Hogy érzed?

            - Kissé nehézkes. És merev.   

            - Majd bejáratódik, ne erőltesd egyszerre nagyon. Jó darabig még érzékeny lesz. – Néhány mozdulattal csatlakoztatta a többi kábelt is, és nekilátott, hogy a mellvértet visszaépítse. – Normális esetben pár napos pihenés nélkül nem engedném, de most visszakapod a fegyverrendszert, a helyzetre tekintettel. Ne nagyon használd, ha lehet. Alakot váltanod egy napig egyáltalán nem szabad, de jó lenne, ha inkább két-három napot pihennél, mire megpróbálkozol vele. – Helyre pattintotta a páncél utolsó darabját. – Kész.

            - Köszönöm. Igyekszem. – A Fővezér Űrdongó és Csatár segítségével feltápászkodott.

            - Jól van – tekintett végig Racsni a társaság többi tagján. – Kinek van még panasza?

            - Én jól vagyok – sietett leszögezni Délibáb. – Néhány karcolás csak, semmi több. Engedelmetekkel, ha itt most nem kellek, elkísérném az embereket. Esetleg találnak egy félig működőképes Álcát, aminek jobb, ha nem mennek a közelébe egyedül.

            - Mi is megyünk!  - csatlakoztak egyként a Rontók.

            - Ha nektek sincs bajotok, tőlem mehettek. Mind jól vagytok? – Bólintásokat kapott válaszul.

            - Rendben, menjetek – egyezett bele Optimus. – De legyetek nagyon résen! Nem tudjuk, mi maradt itt az Álcák után. És még valami… - egyesével végignézett mindnyájukon, mielőtt folytatta.  – Az oszlopokat mind össze kell gyűjteni, kivétel nélkül. Szedjétek össze, amit találtok, és hozzátok ide. Megsemmisítjük őket.

            - Megsemmisítjük? – nézett fel Csatár meglepetten. – Komolyan?

            - Igen, mindenképpen. Ezt a kockázatot nem vállalhatjuk újra. És nagyon fontos: nem kerülhet egy sem az emberekhez! Akármennyire is páratlan találmány, nem maradhat fenn. – A Rontókhoz fordult. – Amiket nem a városban helyeztek el, azokat be kell tájolni. Ezt rátok bízom. Ha itt rendeződik a helyzet, azokat is mind begyűjtjük. Most menjetek, segítsetek a maradványok összegyűjtésében.

A négy Autobot kivonult az épületből.

---

[1] Az otthon itt van /Roy és Ádám/

[2] A holnapot éljem túl /Tankcsapda/