Dongó - 6. fejezet

Az Autobotok együtt ültek a társalgóban, miután burkolatjavítás közepette rájuk sötétedett. Jazz egy gyors egyeztetés után visszaindult gyengélkedőbe, hiszen megint ő volt az ügyeletes „fiókaőr”, mint általában. Nagyon élvezte a gyerek társaságát, ám aznap képtelen volt őt felvidítani, akárhogy próbálta. Mióta Űrdongó legutóbb felébredt, zárkózottnak, szomorúnak látszott, és nagyon szótlan is volt, pedig az utóbbi időben nem ez jellemezte. Jazz leült a láda szélére, odahajolt a fiókához, és megérintette a hátát. A gyerek nem nézett fel, egészen olyan volt, mintha valamin rágódna.

            - Dongó, mi a baj? Történt valami? Vagy rosszul vagy? – A fióka csak a fejét rázta, és tovább bámult maga elé, remegő kezei közt a takaró sarkát gyűrögette. Végül mégiscsak felnézett, szemlencséiben szokatlan, keserű komolysággal.

            - Hol van Racsni?

            - Itt van kint, szólok neki, ha gondolod. Fáj valami? - Jazz aggódva vizsgálgatta a gyereket, az azonban megint csak maga elé bámult.

            - Nem, én csak… beszélni szeretnék vele.

            - Jól van, gyere. Szólunk neki. – Óvatosan leemelte az ágyról. Űrdongó már elég erős volt, hogy megálljon a lábán, de még nem szabadott sokat sétálnia. Jazz kézen fogta, és az ajtóig kísérte. Odakint az Autobotok éppen valami szervizműveletet vitattak meg, de kettejük megjelenésére elhallgattak. Dongó azonban nem szólalt meg, csak a lábfejét bámulta némán, így Jazz közvetített.

            - Racsni, Dongó beszélni szeretne veled. – Racsni meglepve állt fel és lépett hozzájuk. Hangjába aggodalom vegyült.

            - Valami baj van? – kérdezte. Űrdongó úgy állt ott, mint aki rögvest elsírja magát.

            - Nem tudom, de veled szeretne beszélni. Kérdeztem, hogy rosszul van-e, de azt mondta, nem.

            - Jól van. Gyere, megbeszéljük. – Most Racsni fogta kézen a fiókát, és visszavezette a helyiségbe. Jazz vetett még egy aggódó pillantást utánuk, majd leült társai közé.

            - Nem mondta el, mi baja van? – Optimust láthatóan szintén aggasztotta a furcsa fordulat.

            - Semmit nem mondott. Remélem, azért jól van.

            Úgy egy óra telhetett el, mikor az Autobotok hirtelen felhagytak a halk beszélgetéssel, és mindannyian egy irányba fordultak. Arra, ahonnan meghallották a sírást. Mindannyian az ajtóhoz siettek, nem tudták, mi történhetett. Racsni féloldalasan ült az ágy szélén, a kis Dongó, aki addig valószínű mellette ülhetett az ágyon, most mindkét karjával átkarolta az Autobot nyakát, és fejét annak vállára hajtva sírt. Ő pedig egyik kezével magához ölelte, másikkal pedig intett aggódó társainak, hogy nincs semmi baj. Azok csendben visszatértek a társalgóba, és újabb fél órát vártak, mire Racsni kijött hozzájuk. Egyként fordultak felé, ám ő nem szólalt meg, amíg kissé borús ábrázattal leül közéjük.

            - Mi történt? – Jazz már nem bírta magában tartani a kérdést. – Valami baj van?

            - Nem, csak… elmondta, mi minden történt vele az Álcáknál. Sokáig tépelődhetett, mire rászánta magát, nehéz volt neki erről beszélni. De örülök, hogy megtette, azt hiszem, megkönnyebbült.

            - Hát ezért volt olyan furcsa ma egész nap!

            - Igen, valószínű ezen rágódott.

            - És mit mondott? – kérdezte halkan Acélfej. – Mit műveltek vele azok a szörnyetegek?

            - Azt mondta, ketten voltak. Kiabáltak vele, és elég sokszor megütötték. Aztán az egyik a falhoz nyomta, a másik pedig a kezén lévő pengével szúrta át a vállát. Néhány percig egyszerűen lógott a pengén, ami a falhoz szegezte, majd mikor az Álca – a sebhelyes karú, egyébként -, kirántotta azt a falból, akkor ő leesett, és onnantól nem emlékszik semmire.

            - És az égések? Kiderült, mi okozta?

Racsni arcvonásai egyre inkább megfeszültek, ahogy beszélt.

            - Igen. Rálőttek.

            - Mi?!? Mi az, hogy rálőttek?! – Acélfej olyan dühös volt, ahogy fel-alá járkált, észre sem vette, hogy fegyverei közül néhány „ösztönösen” készenlétbe kapcsolt.

            - Mellé céloztak, nyilván meg akarták félemlíteni. De néhány közelebb ment, mint ahogy szánták, akkor sérült meg. Nagy szerencse, hogy nem komolyabban.

            - Ha ezeket a gyilkosokat a kezem közé kaparintom, fecnikre tépem őket!!

            - Halkabban, kérlek! Most alszik. Sírt még egy darabig, aztán elaludt. Eléggé kiborult.

            - Nem csodálom. De hogyhogy nem Jazznek mondta el? Vele jön ki a legjobban.

            - Talán úgy érezte, hogy vele mindig játszanak, és nem is akart ezekre gondolni, mikor végre boldog volt – vélte Optimus.

            - Elvégre Racsni volt az, akiben legelőször megbízott, és ő biztatta rá, hogy beszéljen erről. Akárhogy is, most már tényleg jobban lesz. – Jazz az ajtó irányába pillantott. – Legalábbis nagyon remélem.

            - Amúgy korábban se bántak velük valami jól, ahogy elmondta. Az első szökési kísérletét ugyan egész jól megúszta, bár akkor is bezárták, de nem bántotta senki.

            - Velük? Többen voltak?

            - Igen, voltak egy páran fiókák. Jó ideje itt laknak már ezen a bázison, bár maguk sem tudják, miért hozták őket ide. A többiek sose mertek szökéssel próbálkozni, mások nem is akartak. A mostani elbánás azonban valószínű, hogy elrettentésül is szolgált volna a többieknek.

            - Ugyan hová tartott? Ha ki is jut, hova ment volna? A viharban pár napnál tovább nem bírná, de csendes időben se lenne túl sok esélye. A sivatagban senki nem talált volna rá.

            - Szerintem mindegy volt neki, hogy hová, csak onnan el.

            - Nem úgy tűnik, mintha az Autobotoknál akart volna segítséget kérni. Láttátok, ismeri az Autobot-jelzést, ahogy meglátta rajtunk, szinte halálra rémült.

            - Nem hinném, hogy lettek volna céljai a jövőre nézve. Csak ki akart jutni, ki az állandó rettegésből. Nem voltak elképzelései róla, hogy hogyan tovább.

Az Autobotok csendben bámultak maguk elé, végül Optimus állt fel.

            - Bemegyek egy kicsit hozzá. – Pár lépéssel elérte az ajtónyílást, és eltűnt. A többiek tekintetükkel az ajtóig követték, majd maguk is feltápászkodtak.

            - Ideje folytatni a munkát. Kint már nem tudunk sötétben dolgozni, de lenne egy pár rendszer, amit még át kellene néznünk. – Ezzel Acélfej a hangárba indult, a többiek követték.

            Mikor egyik délelőtt Racsni belépett a gyengélkedőbe, rögtön elmosolyodott a jelenet láttán. Az ágy mellett a padlót egy leterített ponyva takarta, Űrdongó hason feküdt rajta, vele szemben Jazz hasalt, szintén a padlón, aki fejjel lefelé rajzolt a gyerek felé fordított adattáblára, és az ábrákhoz tartozó, valamiféle történetet mesélt. Mikor a csapat orvosa belépett, hátrapillantott a válla fölött, majd visszatért a meséhez. Racsni megállt mögötte, majd halkan szólt hozzá.

            - Jazz, mikor tudnál jönni egy kicsit? Szükségünk lenne a segítségedre. Szétcsúszott néhány kábelköteg, de egyikünk se fér be a szervizjáratba, és kintről nem lehet elérni.

            - Máris jövök. – Felállt a padlóról, de még visszafordult. – Mindjárt visszajövök, és akkor befejezem, jó?

Dongó bólintott, majd elkezdte besatírozni az addig elkészült ábrákat, meglehetősen ügyes mozdulatokkal. Racsni leült mellé, és egy darabig figyelte.

            - Figyelj csak, Űrdongó! Hamarosan elkészül a hajó, és akkor felszállhatunk. Visszatérünk a bázisra. – Bár ezt ő felvidításnak szánta, a fióka nem szólt semmit, de megállt kezében a fényceruza. Egy darabig maga elé meredt, majd lassan felemelte a fejét, és mikor az Autobot szembetalálta magát a nagy, kerek optikákkal, szomorúságot látott bennük.

            - Akkor engem itt hagytok? – kérdezte Dongó halkan. Racsni elképedve bámult rá, nem is tudta hirtelen, mint mondjon.

            - Már hogy… dehogyis… honnan gondolod, hogy itt hagynánk?

            - Nem fogtok? – nézett fel reménykedve.

            - Persze, hogy nem! Miért gondolod ezt egyáltalán?

            - Hát, mert… ti visszamentek az Autobotok közé. De én nem mehetek oda. Haragudni fognak rám.

            - Ugyan, mért haragudnának rád? Nem csináltál semmi rosszat. Nem is ismernek téged, mi okuk lenne rá?

            - De én nem mehetek oda. Én… nem vagyok Autobot. Én… én… - Racsni követte a pillantását a karján éktelenkedő gonosz emblémáig. Hirtelen megértette, mire gondol Űrdongó.

            - Te nem vagy Álca – jelentette ki határozottan. – Csak akkor leszel az, ha magad is úgy döntesz.

            - De akkor… én mi vagyok?

            - Mi szeretnél lenni?

Ezen a gyerek elgondolkodott egy kicsit. Félrehajtott fejjel nézett az Autobotra.

            - A barátotok – mondta ki, ami először az eszébe jutott. Racsni rámosolygott.

            - De hiszen az vagy.

            - Igazán?

            - Persze. Amiatt pedig – mutatott az Álca jelzésre -, ne aggódj. Ha a bázis kórházában leszünk, könnyen el fogom tudni tüntetni. Nem kell többé viselned.  – Látta, szavai milyen sokat jelentenek Dongónak. Igyekezett vidámabb témára terelni a szót. - Gyere, nézzük meg, mit csinálnak a többiek. Van kedved hozzá?

A fióka boldogan bólogatott, ő pedig a karjába vette. – Na gyere! Megmutatom a hajó többi részét, rendben?