Dongó - 5. fejezet

           - Napokig el fog tartani! – Jazz életkedvét teljesen elvette a hír. – Biztos jól megnéztétek?

            - Biztos, Jazz. A hátsó vezérsíkok szinte teljesen letörtek. Nemcsak hogy helyre kell hoznunk őket, de újra is kell kalibrálni, legalább nagyjából, különben körben fogunk repülni. Racsni, ehhez te is kellesz majd. – Optimus kollégája felé fordult.

            - Rendben. Mindjárt meg is nézem, hogy milyen állapotban van.

            - Siralmas. Nekem elhiheted.

            - Hát ennyi idő alatt már gyalog is hazaérhettünk volna! – füstölgött Jazz tovább magában, és felült a tartalék vizsgálóasztal szélére. – Lehet, hogy még mindig jobban járunk, ha most elindulunk!

            - Nem lenne okos húzás. A viharban könnyen elakadhatsz valahol, és ha betemet a homok, az életben nem találunk meg.

            - Csak jobb, mint itt ülni, és várni, hogy az Álcák megtaláljanak!

            - Nem hinném, hogy ebben az időben nekiindulnának.

            - Kivéve, ha Megatron közben visszaér, és megtudja, mi történt. Ha kell, idáig rugdossa Üstököst, ha hallja, hogy elszalasztott minket. Különösen téged, Optimus – szólt közbe komoran Acélfej, utolsó mondatával a Fővezér felé fordulva.

            - Tegyük meg, ami tőlünk telik. Az Álcákkal majd akkor foglalkozunk, ha ideérnek.

            - Racsni? – A félénk hang olyan bizonytalanul szállt feléjük, mintha nem is lenne biztos, hogy egyáltalán hallatszani akar. Racsni két lépéssel az ágynál termett. Űrdongó ép kezével küzdött, hogy nagyjából fel tudjon ülni, ő azonban a homlokára tett kézzel óvatosan visszanyomta a fiókát a párnaként használt, összehajtogatott takaróponyvára.

            - Ne erőlködj. – Mikor a gyerek ellazította magát, folytatta. – Jobban vagy?

            - É-én hallottam ezt a furcsa hangot, és… és nagyon féltem… és meghallottam a hangodat, és... – Racsni fülelt, és megértette, mire gondol Űrdongó.

            - Ez csak a szél hangja, ahogy nekifújja a homokszemeket a hajó oldalának. Nem kell félned tőle. – Észrevette, hogy a gyerek tágra nyílt szemekkel néz valamit a háta mögött. Mikor megfordult, látta, hogy társai közben közelebb jöttek. – Ők a barátaim, emlékszel? – Félénk bólintás volt a válasz. – Néha ők fognak vigyázni rád, ha nekem el kell mennem egy kicsit.

Jazz, aki a legközvetlenebb volt mindnyájuk közül, közelebb lépett, és az ágy túloldalán megállt.

            - Szia! A nevem Jazz, ahogy már Racsni is mondta. Nagyon örülök, hogy végre beszélgethetünk. – A hatalmas, kerek optikák érdeklődve vizsgálgatták a vidám Autobotot. – Szerintem remekül kijövünk majd. Elhiszed? – Jazz nevetett, Űrdongó pedig komolyan bólintott. – Akkor kezet rá! – Megnyerő mosollyal nyújtott kezet, és a fióka egy pillanatnyi hezitálás után ép karját felemelve fogadta a gesztust. Ahogy kezük összeért, arcán halvány mosoly suhant át.

            - Örülök, hogy máris összebarátkoztatok. – Racsni fáradtan mosolygott. Hiába, valahol Jazz is, mondhatni, gyerek volt még. Űrdongó éledező bizalommal nézett végig a barátságos arcokon, és most először, mindenkinek kereste a tekintetét, talán hogy bizonyságot nyerjen belőlük. Bizonyságot arra, hogy most már, talán életében első alkalommal, igazán biztonságban van.

            - Űrdongó, szeretnélek megvizsgálni, hogy minden rendben van-e, jó? Ígérem, gyors leszek. – Racsni végigpillantott a műszerek során, majd a gyerek fölé hajolt. – Feküdj nyugodtan. A válladat szeretném megnézni. – Óvatosan nyúlt felé, vigyázva, hogy ne érjen a sebhez, de a fióka így is összerezzent az érintésétől. – Ne haragudj. Kicsit kellemetlen, de hamar megleszünk. – Lejjebb hajtotta a takaró sarkát, hogy kényelmesebben hozzáférjen a sérült végtaghoz, és ahogy a fólia lejjebb csúszott, látni engedte az Álcák jelvényét a sárga páncéllemezbe égetve. Mindkettejük pillantása megakadt rajta, és mindketten mozdulatlanná váltak.  Racsni a fióka arcára nézett, aki úgy bámult az ábrára, mintha minden sebei közül a legfájóbb az lenne. Azután lehajtotta a fejét, szégyenkezve. Az Autotbot döbbenten érezte át a jelenet súlyát.

            - Űrdongó, mondd csak… - Óvatosan megérintette a gyerek ép vállát, hogy megnyugtassa. – Nem akarsz beszélni róla, hogy mi történt? Az Álcáknál? – A fióka lesütött szemmel, remegve megrázta a fejét. - Semmit nem kell szégyellned. – A pillantását kereste, és mikor sikerült elkapnia, súlyos emlékeket vélt felfedezni a szemlencsék fényében. Nem akarta erőltetni. – Jól van. De ne feledd, ha valamit, bármit szeretnél megbeszélni, bármelyikünkhöz bizalommal fordulhatsz. Rendben?

Űrdongó némán bólintott. Racsni gondosan betakarta, majd bátorítóan rámosolygott.

            - Figyelj rám egy kicsit! Nekem most ki kell mennem, hogy segítsek felmérni a hajó állapotát. Addig itt hagyom veled Jazzt. Ha bármi gond lenne, nyugodtan szólj neki, és ő értesít engem. De hamar visszajövök. – Még egyszer rámosolygott, majd megfordult, és nyomában Acélfejjel és Optimusszal kiment. Jazz igyekezett felvidítani a gyereket.

            - Meséljek valamit? Vagy inkább játsszunk? – Mivel választ nem kapott, az ülőalkalmatosságként funkcionáló ládára térdelt, és az ágy szélére könyökölve mesélni kezdett. Űrdongó hallgatta egy darabig, majd újra álomba merült.

            Néhány óra múltán, mikor Űrdongó felébredt, tekintetével azonnal új barátait kereste. Jazz még mindig az ágy szélén könyökölt, és elgondolkozva a falat bámulta, de a mocorgás hangjára rápillantott.

            - Jól aludtál? – kérdezte széles mosollyal.

            - Igen, azt hiszem… néha olyan furcsa hangokat hallottam. Valahogy ismerőseket. De nem tudom, mit mondtak.

            - Néhányszor itt voltak a többiek, míg aludtál, és beszélgettem velük, lehet, hogy azt hallottad félálomban.

            - Hol vannak?

            - A többiek? Kint, a hajó burkolatát próbálják helyrehozni, hogy mihamarabb elmehessünk innen.

Űrdongó mintha mondani akart volna valamit, de mégsem szólalt meg, csak maga elé bámult.

            - Van valami baj? Rosszul vagy? – Jazz aggódva hajolt hozzá, de ő megrázta a fejét.

            - De, ugye, nem félsz tőlem? – A fióka erre az arcára nézett, félrehajtott fejjel tanulmányozta, majd újra megrázta a fejét. – Ennek örülök. Figyelj csak, megkérdezném a többieket, hogy hogy állnak. Itt hagyhatlak egy percre? – A gyerek mintha hezitált volna, de végül csak kimondta.

            - Inkább ne menj el! Nem… nem szeretnék egyedül lenni. Én… félek.

            - Semmi baj. Nem megyek sehová. Majd üzenek Racsninak, és ha bejön, beszélek vele. Rendben? – A hálás bólintás láttára újra elmosolyodott. Az üzenetet egy pillanat alatt elküldte, közben már meg is kérdezte:

            - Na, mit csináljunk addig is? Van ötleted?

            - Elmondod a történet végét? Amit tegnap meséltél.

            - Persze. – Jazz néhány szóban felidézte a történet kezdetét, majd onnan folytatta a mesélést, ahol már előzőleg látta, hogy közönsége perceken belül elalszik. 

Racsni hamarosan megérkezett, bár Jazz értesítette, hogy nincs baj, csak beszélni szeretne vele, ő személyesen akart meggyőződni erről.

            - Hogy vagytok, fiúk? – kérdezte széles mosollyal, mikor belépett. Űrdongó arca láthatóan felderült az ismerős közeledtére. Racsni fölé hajolt, hogy megvizsgálja.

            - Jobban vagy? – kérdezte, miközben vetett egy pillantást sérült vállára és végigfutotta a kijelzőket.

            - Igen. Jazz mesél nekem! – Láthatóan egészen felvillanyozta, hogy valaki így foglalkozik vele.

            - És érdekeset mesél?

            - Igen, nekem nagyon tetszik!

            - Na, akkor jó. Tudod mit? Látom, nem nagyon bírsz nyugodtan feküdni, úgyhogy rögzítjük a vállad, hogy ne fájjon annyira, ha mozogsz, rendben? Jazz segít nekünk, hamar megleszünk. – Ezzel a fal mellett álló ládákról levett egy, már elhasadt takaróponyvát, és hosszú csíkokat tépett belőle. Jazz közben óvatosan ülő helyzetbe segítette a fiókát, sebesült vállát és karját stabilan megtartva. Racsni az anyagcsíkokkal először lefedte a vállon tátongó sebet, majd a gyerek behajlított karját szorosan a törzséhez rögzítette. A művelet közben Űrdongó egyszer-kétszer halkan nyöszörgött, de amúgy csendesen tűrte a procedúrát. A végeredmény egy jókora, de biztosan tartó kötés lett, amely ugyan jóformán az egész felsőtestét betakarta, de szemmel láthatóan segített.

            - Mikor kelhetek fel? – kérdezte hirtelen.

            - Hát, azzal azért még várni kell. Ha szeretnéd, ülve maradhatsz egy kicsit, de minél többet pihenj. Jazzel váltunk pár szót, addig ne ugrálj. – Kissé odébb léptek, és halkan beszélgettek, bár Űrdongó amúgy sem figyelt rájuk, először furcsa, új kötését tanulmányozta, utána pedig a helyiség azon részeit, melyeket fektéből nem láthatott. Racsni gyors eligazítást tartott.

            - Ne hagyd, hogy megerőltesse magát, ne engedd, hogy sokat üljön vagy mocorogjon. Ha látod, hogy fárad, fektesd vissza. Hamar kimerül, még eltart egy ideig, mire újra megerősödik. Lefekvésnél és felülésnél mindig segíts neki. És aludjon, amennyit csak lehet.

            - Értem. Ti hogy álltok?

            - Egészen jól, a helyzethez képest.

            - Ne segítsek?

            - Inkább maradj itt vele. Benned már megbízik. Amúgy is, már elkezdtük a vezérsíkok helyzetének kiszámolását, azt be kell még fejezni mindenképpen. Ha bármi gond lenne, szólj, azonnal jövök. – Mindketten visszaléptek az ágy mellé.

            - Figyelj, Űrdongó, én most visszamegyek segíteni a többieknek. Egyedül nem szabad felkelned, csak ha Jazz segít. Bármi gond van, szólj neki, és fogadj szót. Ha szédülni kezdenél, azonnal feküdj vissza, és ha nem múlik el, mindenképp szólj.

            - Rendben.

            - Vigyázzatok egymásra! – mosolygott rá, majd kiment. Jazz rátérdelt a ládára.

            - Na, akkor most elmondom a mese végét!

            Optimus kedvetlenül sétált végig a Bárka főfolyosóján, olajos kezét koszos rongydarabba törölgetve. Nem is számolta már, hány napja vesztegelnek itt a sivatag közepén, körülöttük a tomboló viharral, kitéve annak, hogy az Álcák bármelyik pillanatban rájuk találjanak. Csak küzdöttek az újabb és újabb hibákkal, remélve, hogy hamarosan azért talán mégis csak hazaindulhatnak. Azt sem tudta, keresi-e őket valaki az övéik közül. De az is lehet, hogy halottnak nyilvánították őket, megkapták a végtisztességet, és az élet folyik tovább. Ez persze azért abszurd volt, tudta, ennél jóval több időre kellene eltűnniük, még akkor is, ha az indulásuk napjának estéjére már visszavárták őket, végtére is, csak szolgálatban voltak a peremvidéken, és egy távoli, kétségbeesettnek tűnő segélyhívást kellett volna kivizsgálniuk. És az csapda volt. Néha Optimus elgondolkodott rajta, hogy nem túlságosan jóhiszemű-e. Ő azonban egyszerűen csak nem mindjárt a rosszat feltételezte minden helyzetben. Aki döntést hoz, felelősséget is vállal. Ilyen az élet.

            Ahogy belépett a társalgóba, és a pilótafülke felé indult, valami megütötte a fülét. Nevetést hallott. Kissé meghökkenve lépett közelebb a gyengélkedő ajtajához, pontosan tudva, hogy most nem az örökösen vidám Jazz hangját hallja. A látványtól önkéntelenül elmosolyodott. Jazz, szokásához híven, most is egy magas alkatrészes ládán térdelt az ágy mellett, és széles gesztusokkal, lelkesen mesélt valamit. Vele szemben az ágyon a kis Űrdongó ült, minden figyelmét neki szentelve, és felhőtlen vidámsággal kacagott. Optimus az ajtónyíláshoz támaszkodva figyelte őket, csendben, hogy ne zavarja meg a mesélést. Egész szikrájában jóleső melegséget érzett, ahogy az elmúlt napokra gondolt. Űrdongó időközben egyre bátrabb lett, és egyre jobban megbízott bennük. Mindannyian vigyáztak már rá többször is, így megismerte őket és megbarátkozott velük, de Jazz értett szót vele a legjobban. A fiatal Autobot lényegében a kisöccseként bánt a fiókával, rengeteget játszott vele, és ő nevezte gyakran röviden Dongónak, bár a becenevet hamar átvették a többiek is, ahogy arra is rászoktak, hogyha kettejüket együtt szólítják meg, következetesen „gyerekek”-nek nevezték őket. Jazz persze tréfálkozva kikérte magának, de már nem moshatta le magáról. A Fővezér még egy pár pillanatig némán figyelte őket, mintha csak valamiféle csodát látna. És valóban, úgy érezte, hogy mindazok után, amin keresztülment, hihetetlen dolog, hogy Űrdongó még képes megbízni bárkiben is. Hogy képes még félelem nélkül közeledni valakihez. De mindez lehetséges volt, egy apró csoda. És Optimus halkan, hogy ne vegyék észre, visszatért a társalgóba. Szikrájában újult erővel és kitartással ment tovább a pilótafülke felé, hogy ellenőrizze a biztonsági rendszerek visszajelzéseit.