Létszikra - 3. fejezet

A Fővezér a távolba révedt, és halkan szólalt meg.

            - Furcsa dolog az élet. Megmagyarázhatatlan, kézzel nem fogható, mégis tapasztaljuk minden nap. Sosem az, aminek gondoljuk, és mindig újat tanulunk róla. Hasonló, és mégis ezerféle. – A két emberre pillantott . - A ti fajotok sosem hitte volna, hogy létezhet olyan létforma, ami akár csak hasonlatos a miénkhez, és sokáig mi sem gondoltuk, hogy egy olyan sérülékeny szerves organizmus, mint a tiétek, fennmaradhat. És a végtelen űrben még számtalan olyan formája lehet az életnek, melyet egyikünk sem hinne. Egyvalami azonban mindig közös benne: egyszer kapjuk, bár nem kértük, és egyszer elveszítjük, hiába védjük, bár tudjuk, hogy nem örök. – Egy pillanatra elhallgatott, végigpillantott társain, majd újra a fiatalok felé fordult. – Nekünk azonban adatott még egy esély, és a lehetőség a kezünkben van, hogy életet adjunk. Helyesebben, hogy visszaadjunk egy életet.

Samnek kezdett kicsit kusza lenni a Fővezér mondandója, ám mielőtt kérdezhetett volna, mindenki némán a sziklaemelvény végénél álló Racsni felé fordult, így ő is közelebb lépett, hogy lássa, mi történik. Az Autobotok orvosa lassan letérdelt a barlang sima padlójára, és óvatos mozdulatokkal elkezdte felbontani mellvértjének páncéllemezeit. Társai reflektorainak éles fényében még elgyötörtebbnek tűnt, kifejezetten kimerültnek. Ám amikor az utolsó illesztést is felfejtette, és szétnyitotta a lemezeket, Sam egy pillanatra levegőt venni is elfelejtett meglepetésében. Az Autobot szikrája ott fénylett a helyén, a levédettebb zugban, a mellkas közepén, ahogy a többieknek is - kicsit lejjebb, oldalra pedig egy másik. A fiú gyors oldalpillantást vetett barátnője felé, hogy megbizonyosodjon felőle, nem csak ő lát duplán, Mikaela azonban ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint ő maga. Egyikük sem tudott különösebben sokat az idegen gépfaj anatómiájáról, azonban az mindkettőjüknek egyértelmű volt, hogy amit látnak, sehogy sem normális. Racsni ebben a pillanatban mintha egyensúlyát vesztette volna, meg kellett támaszkodni a kőfalban, de Űrdongó már mögötte állt, és segített neki, hogy ne essen el.

            - Mi történt vele? – kérdezte Sam, szinte suttogva.

            - Emlékeztek még Röptűzre? – kérdezett vissza Optimus, a fiatalok pedig bólintottak. Egyikük sem feledte az öreg Álcát, aki évezredekkel korábban érkezett a Földre kutatni, de kiábrándult a világuralomra törő eszmékből, és az Autobotok oldalára állt. Ha ő nincs, valószínűleg sosem sikerül legyőzni a Bukottat, és a segítsége nélkül Optimus se lehetett volna itt. A Fővezér folytatta. – Önzetlenségével megmentett mindannyiunkat, és követendő példát mutatott az igazi bátorságról. Azonban áldozatával még valamit adott nekünk, amire nem is számítottunk. – Széles mozdulattal Racsnira mutatott. – Halálával egy új életet.

Sam hirtelen megértette, mi fog történni, de nem hitte el. Emlékezett rá, hogy Röptűz, miután felajánlotta segítségét Optimusnak, kitépte saját mellkasából a szikráját, így széthulló teste alkatrészeivel kiegészülve a Fővezér elég erőssé vált, hogy legyőzze a Bukottat. Ám hogy a testtől elszakított szikra sorsa mi lett, azon sohasem gondolkodott.  Hiszen annak ki kellett volna aludnia… Gondolatai az arcára is kiülhettek, mert Optimus válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

            - A szikra, ha kiszakítják a helyéről, pillanatok alatt elenyészik, ám akkora energiák szabadultak fel akkor, hogy a tiszta Energon jelenléte pár pillanatig nem engedte kihunyni. Racsni pedig megtalálta, és a saját szikrájához kapcsolta, hogy életben tartsa. Miután a dolgok nagyjából rendeződtek, el kellett döntenünk, hogy mit tegyünk. És úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk – intett a mozdulatlan Jazz felé.

            - De mitől került Racsni ilyen állapotba?

            - Egy szikrát életben tartani nem könnyű. Rengeteg energiát követel, hiszen a testből kiszakított szikra öngerjesztő folyamata leáll, így állandó energia-befektetés szükséges a fenntartásához. Persze nem hagytuk egyedül rá, mindannyian részt vettünk benne, egymást váltva. Űrdongó saját szikrája ugyan nem bírta volna el a terhelést, de mivel egyikünk sem volt formában, rengeteget kellett segítenie nekünk, ezért nem lépett kapcsolatba veletek sem. Ez az oka, hogy mostanában kicsit eltűntünk. - Mikaela közben egy pillanatra sem szakította el tekintetét az eseményekről, szinte pislogás nélkül figyelte, amint Racsni leválasztja az idegen szikrát magáról, egyetlen kábelnyi kapcsolatot hagyva a sajátjával.

            - Sikerülhet? – kérdezte a lány hirtelen.

            - Még senki nem próbálta – felelte Optimus. - De hisszük, hogy igen.

Racsni keze remegett, és ahogy megpróbált felállni, hogy közelebb menjen, majdnem összeesett. Űrdongó elkapta a vállát, és Acélfej is közelebb lépett. Optimus megdermedt egy pillanatra.

            - Semmi baj, csak egy kicsit hirtelen volt a mozdulat… - Racsni megtámaszkodott a sziklaemelvény szélén.

            - Ez így nem megy – jelentette ki Acélfej. –Nem csinálhatod egyedül.

            - Menni fog.

            - Ne kockáztassunk. Segítek.

            - Elég, ha én kiütöm magam…

            - Együtt csináljuk. – Acélfej letérdelt a földre Racsnival szemben, és néhány gyors, nem túl óvatos mozdulattal szabaddá tette saját szikráját.

            - Ez nem jó, úgyis remeg a kezem, még megsérülsz, ha mellényúlok…

            - Csináld már, ne vitatkozzunk.

            - Rendben. – Racsni igyekezett uralkodni bizonytalan mozdulatain, miközben létrehozta a kapcsolatot. Ahogy Acélfej átvette a terhelés egy részét, kicsit könnyebben tudott tovább dolgozni. Sam elképedve figyelte, ahogy a két hatalmas mechannoid egymással szemben térdel a kőpadlón, néhány kábellel egymáshoz és a különálló szikrához kapcsolva. Racsni a tenyerén tartotta az egyre fényesebb szikrát, és az furcsa, kékes fénnyel világította be az üreget.

            - Tedd szabaddá a helyét – kérte Racsni, Acélfej pedig kibontotta az élettelen Jazz mellvértjét is. Alóla a kis Autobot saját, kihunyt szikrájának borítását már korábban eltávolították, helye furcsa kráterként tátongott az alkatrészek sűrű rengetegében.

            - Rendben, csak óvatosan! – Racsni a fénylő gömböt egyensúlyozva kinyújtotta a kezét.

            - Várj, kapcsold le magad róla, elbírom egyedül is, és akkor könnyebben dolgozol.

Racsni nem vitatkozott, lecsatlakoztatta a maradék kábeleket magáról, várt egy pillanatot, hogy visszanyerje erejét, majd folytatta a munkát. Minden mozdulatot gondosan előre mérlegelve, lassan a helyére illesztette a gömböt. Acélfejre pillantott.

            - Kész vagy? Így most neked kell ellátnod a testét is energiával, amíg a rendszerei felállnak.

            - Nem lesz gond. Próbáljuk meg.

Racsni előrehajolt, hogy így tegyen, de megtorpant, és felpillantott kollégájára.

            - És ha nem sikerül?

            - Sikerül.

Az orvos bólintott, és a helyükre csúsztatta a csatlakozókat. A fémtest belsejében fura zúgás kelt. Acélfej lezárt optikákkal, ölébe ejtett kézzel koncentrált, hogy saját energiájával elindítsa Jazz életfolyamatait, amíg a szikra képes lesz fenntartani saját magát. A többiek pisszenést sem hallattak, dermedten figyelték, mi következik. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán… az egyik fémujj megrezzent. Mikaela olyan erővel kapaszkodott Sambe, hogy a fiú karja zsibbadni kezdett. Mindketten hátráltak egy lépést, de nem tévesztették szem elől az eseményeket. Újabb moccanás, majd megint… végül Jazz hozzájuk közelebb eső keze ökölbe szorult. Az Autobotok feszülten figyelték, ahogy az optikákba visszatér a fény, majd önkéntelen sóhajnak tetsző, furcsa fémes hang töltötte be a barlangot. Hogy Jazz saját nyelvén mondott-e valamit, vagy valóban csak egy ösztönös hangot adott ki, Sam nem tudta, de figyelmét már más kötötte le. A fiatal Autobot végtagjai megmozdultak, optikái lassan fókuszálni kezdtek. Fejét oldalra fordította, tekintete azonban a semmibe révedt, majd… felemelte a kezét, és megdörzsölte homlokát, mintha csak múló fejfájás gyötörné. Aztán minden átmenet nélkül felült a sziklaágyon. Kissé zavartan nézett körbe. Acélfejnek hirtelen kellett követnie a mozdulatot, mikor kis termetű kollégája hirtelen felkelt, mivel még mindig össze voltak kötve az energiakábelen keresztül. Racsni gyors mozdulattal lecsatlakoztatta a vezetéket először Jazz, majd Acélfej szikrájáról. Jazz kába, lelassult pillantással követte Racsni kezének mozgását, majd tekintetét végighordozta társain, a barlangon, majd saját testén, végül megállapodott kibontott páncélján.

            - Mi történt? – kérdezte. Az Autobotok döbbenten bámultak rá – mintha csak kísértetet látnának, gondolta Sam. A fiú egy pillanatra meg is lepődött, hogy Jazz emberi nyelven szólalt meg először, és nem a sajátján.

            - Na mi van? Lemaradtam valamiről? – Még mindig nem kapott választ kövült barátaitól. – Szólaljatok már meg! Mindenki megnémult? Bocs, Dongó, nem személyeskedem. – Már vigyorgott is, ahogy mindig.

            - Jazz! – szakadt ki a döbbent Racsniból.

            - Személyesen – jelentette a szólított, majd végigpillantott magán. – Legalábbis merem remélni. Tehát, mi történt? Kicsit homályos.

            - Hát, ööö… Megatron… - kezdett bele Acélfej bizonytalanul.

            - Ja, igen, Megatron. Rémlik valami. Legalább legyőztük?

            - Akkor igen…

            - Akkor? Hogyhogy akkor? Na álljunk meg egy pillanatra! Mikor is volt ez? Mégis, mennyi idő telt el?! – Gyorsan újra körbepillantott, ezúttal a két emberen akadt meg a tekintete. – Nem lehetett olyan régen, ők alig változtak.

            - Közel három év, Jazz – felelte halkan Optimus. – Helyi idő szerint.   

            - Három év? Annyi idő alatt jó sok minden történhetett. Megint lemaradtam a lényegről - jegyezte meg mártírarccal.

            - Nahát, te emlékszek ránk? – kérdezte zavartan Sam. Jazz rápillantott, és bólintott.

            - Persze. Sam Witwicky. A hölgy pedig – biccentett a lány felé - Mikaela Banes. Sőt – tette hozzá visszafordulva Samhez –, a házatokra is emlékszem. Meg a szüleidre. – Ezt már széles vigyorral mondta.

            - Hogy érzed magad, Jazz? – tudakolta óvatosan Racsni

            - Mint akin átgázolt egy horda Álca. Az normális?

            - Azt hiszem, adott helyzetben igen.

            - Hát akkor megvagyok, köszönöm. Miért ülünk ebben a sötét lyukban?

            - Hát, az elmúlt három évben…

            - Ne is folytasd! Elgondolni is szörnyű, hogy évekig itt voltam. Egyhelyben, mozdulatlanul!! – Felállt a kőlapról – társai ugrásra készen figyelték, nem esik-e össze -, és némi recsegéssel megmozgatta kiszáradt csapágyait. – Oké, tűnjünk el ebből a kriptából!

            - Nem akarsz esetleg pihenni, mielőtt… elindulunk? Hosszú lesz!

            - Inkább menjünk, mihamarabb tágasabb helyen szeretnék lenni.

            - Jó, de várj egy pillanatot… - Racsni elkapta barátja karját, maga felé fordította, és visszapattintotta mellpáncélja lemezeit. – Rendben, kész.

Az Autobotok sorra kiléptek a barlangból a napsütötte sziklakiszögellésre, utolsóként a fiatalokat terelgető Acélfej. Jazz megállt a szikla peremén, és elégedetten pillantott körbe. 

– Legalább jó a kilátás – állapította meg. Egy darabig gyönyörködött a tájban, majd megfordult. Optimus és Racsni éppen a helyére tolták az elmozdított sziklát. –  Ne is lássam ezt a helyet többé – mondta vidám mosollyal.

- Legyen úgy – értett egyet Optimus.

- Na útra fel, muszáj megmozgatnom a berozsdásodott tagjaimat! Három év! – Jazz hitetlenkedve csóválta a fejét, és a fák közé lépett, ahol a többiek keréknyomait látta. Társai helytelenítően rázták e fejüket, de nem lepődtek meg.

- Azért még korai lenne egyből útra kelni… - próbálkozott megint Racsni. Jazz legyintett, és keresett egy autónyi helyet a fák között, majd végignézett magán.

- Jó ég, a Solstice[1] biztos elavult azóta…

- Nem, dehogy! – tiltakozott Mikaela. – Azóta a Pontiac-gyár bezárt, a Solstice-ok igazi kuriózumok lettek!

- Helyes – vigyorgott Jazz. Acélfej sokatmondó, amolyan ez-nem-normális pillantást vetett a mellette álló Űrdongóra, ő azonban csak megrántotta a vállát. Ők nem változtattak járműalakjuk külsején, nem igazán érdekelte őket, hogy mennyire divatos még a típusuk. Igaz, Dongónak nem is akadtak ilyen problémái, a stílusos Camaro-t még mindig megbámulták az utcán.

- Na, hát akkor útra fel! – kommandírozott Jazz, és ezüst sportautóvá alakult. A társaság egyöntetűen Optimusra pillantott, várakozóan. A sportkocsi türelmetlenül dudált, a Fővezér pedig elmosolyodott magában, majd intett a többieknek, hogy menjenek.

- Ez a szikra, még ha régi is, nagyobb teljesítményű, mint a sajátja volt – jegyezte meg Racsni csípőre tett kézzel, majd lemondó fejcsóválással a fák közé lépett.

- Jó ég! – rémüldözött Acélfej. – Még izgágább lesz, mint korábban volt? Eddig is bőven kimerítette a hiperaktivitás fogalmát… - Az Autobot kelletlen nyögéssel görnyedt össze, helyén egy pillanattal később csillogó pickup vesztegelt.

- Esélyes – értett egyet Optimus mosolyogva. Sejtette, hogy Jazz először szeretné újra élvezni az életet, és majd, ha már valamelyest kiélte energiafeleslegét, akkor lesz majd csak kíváncsi a történtekre. Az Autobotok felvették földi alakjukat, és felsorakoztak a kőplacc szélén. Sam barátnőjére pillantott, felhúzott szemöldökkel. Mikaela bólintott, majd kézen fogva a fák felé indultak ők is. A háttal álló sárga Camaro ajtajai sarkig kinyíltak, és csalogatóan ritmusos zene szűrődött ki az utastérből. A fiú jóleső, már-már nosztalgikus hangulatban huppant a kormány mögé. Ahogy Mikaela is beült mellé, az ajtók becsapódtak, és a csapat megindult a Solstice vezetésével.

---

[1] Pontiac Solstice- Jazz földi alakja

Létszikra - 2. fejezet

Már egy jó órája utaztak a néptelen utakon, de a Fővezér nem mutatta jelét, hogy meg szándékozna állni, vagy hogy egyáltalán közelednének a célhoz. Sam és Mikaela csendben ültek a széles biztonsági övek ölelésében, és az elsuhanó tájat bámulták. Optimus már jó ideje nem szólalt meg, de a rádióból kellemes, dallamos zene áradt, csak időnként a csatorna változott, mintha csak a Fővezér egyszerűen kedvtelésből hallgatná. Sam valószínűnek találta, hogy így is van, tekintve, hogy a dalszövegekből semmiféle közlendőt nem tudott kihámozni, másokat nem is értett, mert nem angolul voltak. Mellesleg Optimusnak nem kellene ilyen közlési formát választania, ha akarna valamit, egyszerűen mondaná. A fiú elgondolkodva kopogtatta a ritmust a könyöklőn, Mikaela pedig nekilátott, hogy kijavítsa rúzsát, mely még a Witwicky ház ajtajában, a heves üdvözlés közben kissé elkenődött. Megszokásból a külső visszapillantó felé fordult, hogy a sminkét megigazítsa, a tükör pedig nyomban felé fordult, a művelethez legalkalmasabb szögbe. A lány elmosolyodott, pár mozdulattal végzett, majd táskájába dobta a rúzst.

- Köszönöm.

A tükör visszafordult a helyére, Optimus azonban nem szólt semmit. Sam kissé előre dőlt, hogy ő is a tükörbe pillantson. Mögöttük Racsni haladt, utána Acélfej, majd Űrdongó. Szoros alakzatot tartottak, egyikük sem szakadt le egy pillanatra sem.

Újabb fél óra telt el, a várostól már messze jártak, mikor a kamion lassított, és letért egy szűk, fákkal szegélyezett útra. Társai szorosan követték, egyre közeledve az erdőhöz, egymás után zökkenve, mikor az aszfalt véget ért, és ők a földúton folytatták útjukat. Egyre mélyebben beértek az erdőbe, az utak mind szűkebbek lettek, belógó ágak csikorogtak Optimus fényezésén, ahogy utat tört. A többi Autobot sem maradt le, még Űrdongó a maga aszfaltra tervezett, nem túl magas felépítésével is tartotta a tempót, bár Sam észrevette, hogy időközben Acélfej húzódott a sor végére, talán pont azért, nehogy a kis Autobot leszakadjon, hiszen ő terepjáró-gumijaival sokkal jobban boldogult, mint kollégája. A kompánia a sokadik kanyar után egy sorompóhoz érkezett, melyen az első pillantásra látszott - a rozsdából és a felfutott, buja kúszónövényekből - hogy talán évek óta nem nyitották már ki, emberfia erre nemigen jár. Optimus lefékezett a z egykor kékre festett, már csak foltokban halványkék vasrúd előtt. Űrdongó lépett előre, immár természetes alakjában, felemelte a sorompókart, sorra átengedve mindenkit, majd leeresztette, és visszaállt a sorba. Némi manőverezgetés következett a fák között, miután mindannyian letértek az útról, és bevették magukat az erdőbe. Sam figyelmét nem kerülte el az útból félregörgetett néhány nagyobb kő, egy szűkebb helyen lehorzsolt fatörzs, no meg a viszonylagosan könnyű, lankásan lejtő terep. Szinte biztos volt benne, hogy az Autobotok nem először járnak itt, de még csak nem is másodjára. A Fővezér átfűzte magát két fa között –a tükrök mellett mindkét oldalt csak milliméterek maradtak- és lefékezett egy nagyobb, köves tisztás előtt, közvetlenül a hegyoldalban, a sziklafal alatt. 

Ahogy Sam kinézett a szélvédőn, ellátott a fák felett, a messzire nyúló erdő zöld „szőnyegén”. A köves placc valójában egy kiszögellés volt már a hegyoldalban, de a fák az erdő felől eltakarták, alatta meredeken futott le a sziklafal, fölötte szirt magasodott. Az Autobotok csendben összegyűltek vezérük mellett, és pár pillanatig mozdulatlanul álltak, mintha várnának valamit. Sam éppen meg akarta kérdezni, hogy mi történt, mikor az autók megmozdultak, körvonalaik felbomlottak, egyre magasodni kezdtek, végül mindannyian természetes alakjukban álltak a jókora fák alatt.

            - Megjöttünk – tájékoztatta utasait Optimus, és az ajtózárak halkan kattantak. Sam, bár semmit nem értett, engedelmesen kiszállt, és hátrébb lépett. Mikaela ugyanezt tette a másik oldalon. A kamion előrébb gördült, majd mikor kiért a fák alól, szintén alakot váltott, és kilépett a szirt szélére. Lassan végigtekintett a tájon, majd társaihoz fordult.

            - Hát itt vagyunk. – Tekintete a borostyánnal futott sziklafalra vándorolt. – Készen vagytok?

            - Vágjunk bele, Optimus. Nem érdemes tovább halogatnunk. Racsni egyébként sincs túl jó formában – jelezte Acélfej, közelebb húzódva említett kollégájához.

Valóban, az Autobotok tisztiorvosa eléggé megviseltnek tűnt. Mikaela, aki legalább öt dolgot szeretett volna egyszerre kérdezni, nem tudván eldönteni, melyik kérdést tegye fel előbb, szótlanul kapkodta a fejét.

            - Lássunk neki! – Optimus a sziklafalhoz lépett, és egy lapos, hatalmas kőtábla melletti résbe fúrta ujjait. Acélfej és Űrdongó azonnal csatlakoztak hozzá, Racsnit azonban egy intéssel hátrahagyták. Samnek már korábban is feltűnt, hogy társai egész úton úgy haladtak nehogy az orvos lemaradjon, és bárhol álltak is meg, körbevették, mintha sebesült vagy védtelen volna, bár semmi különös változás vagy sérülés nem látszott rajta, viszont úgy nézett ki, mintha beteg lenne. Jól láthatóan most is kímélték a megerőltetéstől.

            A többi Autobot a jókora szikla mellé gyűlt, és tolni kezdték oldalra. A tinédzserek tátott szájjal figyelték, hogy a méretes kőtábla mögül sötét barlang kezdett kibontakozni. Pár perces munka árán az üreg szája akkora lett, hogy Optimusnak is éppen csak le kellett hajtania a fejét, hogy beléphessen, a többiek könnyedén besétáltak. Odabent hihetetlen sötétség fogadta őket. Elsőként Optimus lépett be, őt Űrdongó követte, majd Racsni. Acélfej körülpillantott a bejárat körül, hogy nem kell-e illetéktelen szemtanúktól tartaniuk, majd a két embert maga elé engedte.

            - Menjetek csak.

            - Mi ez a hely? Miért jöttünk ide? – Mikaela kissé bizonytalannak tűnt.

            - Mindjárt meglátjátok. Gyertek be! – Optimus alig látszott a sötétben.

A fiatalok végül is megfogták egymás kezét, és beléptek a barlangba. Bár Sam dohos, nedves levegőre számított, az üreg teljesen száraz volt, némi földillat terjengett csak benne. Jókora lehetett a belső tér, a túlsó fal a homályba veszett. A fiúnak ötlete sem volt, mire szolgálhat a csarnoknyi barlang. Amikor azonban a mögéjük lépő Acélfej bekapcsolta mellkasán a fényszórókat, nem tudták elfojtani döbbent nyögésüket, Mikaela halkan fel is sikkantott.

            - De hisz ez… Hogy lehet ez? Hiszen… hiszen ez Jazz!

A barlang szemben lévő falánál - úgy ötven méterre - egy laposra kialakított „sziklaágyon” valóban a kis termetű Autobot feküdt – élettelenül. Sam egy csapásra megértette, miért volt a Autobotok számára olyan fontos ez a hely, és hogy miért jártak ide több alkalommal is. Bár a sziklafalat bizonyára régen nem mozdították már el, a fiú elképzelhetőnek tartotta, hogy időnként feljönnek ide a sziklákhoz, és elidőznek egy darabig. Az első harc után, Mission city-ben, az emberek összegyűjtötték a harcban elesett transformerek holttesteit, hogy aztán a Lőrinc-árokba dobják őket, ahonnan vélhetőleg sosem kerülnek elő. Bár akkor nem tűnt fel neki, Sam-nek most mégis felrémlett, hogy Jazz nem volt köztük. Bizonyára a társai nem akarták, hogy az Álcák közé kerüljön, így hát eltűntették, hogy tisztességesen helyezhessék nyugalomra. És bár a fiú nem ismerte a cyberton-i temetkezési szokásokat, sejtette, hogy ezt a megoldást inkább az emberek történelme ihlette.

            Jazz a hátán feküdt, és egészen olyan benyomást keltett, mintha csupán aludna - azonban feléjük meredő optikákból hiányzott az élet fénye. Az erős fényszórók éles árnyákot vetettek, és mindezzel együtt az összhatás igen rémisztő lett. Sam önkéntelenül hátralépett, és mikor a háta beleütközött valamibe, kis híján felüvöltött ijedtében. Ahogy maga mögé pillantott, hamar realizálta, hogy mindössze a mögötte álló Acélfej lábához ért hozzá. Mikaela közben tett egy tétova lépést a különös sírbolt irányába és szemügyre vette a kőasztalt is. Néhány cybertron-i írásjel díszítette, és néhány emberi betű. „Jazz”, mindössze ennyi állt rajta, amit a lány el tudott olvasni. Kérdőn pillantott a fölé magasodó Optimusra, a Fővezér azonban hallgatott, valahogy messze járhattak a gondolatai. Közben Sam is közelebb lépett, és megvizsgálta a holttestet. Jól emlékezett, hogy Megatron gyakorlatilag széttépte az utolsó pillanatig küzdő Jazzt, maradványait később Acélfej és Racsni gyűjtötték össze. Ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy hihetetlenül precíz, már-már művészi munkával állították helyre a testet, ám a törésvonalak - melyek normális esetben valószínűleg maguktól összeforrnak, jól megfigyelhetőek voltak az egykor csillogó páncélon. Mikaela megmozdult, és egészen a sziklaágyig sétált. Tétovázva felnézett, majd, hogy senki nem szólt, felemelte kezét, és óvatosan megérintette az élettelen Jazz homlokát. Tenyere pár pillanatig elidőzött a hideg fémen, közben lehunyt szemmel mély levegőt vett, majd hátrább lépve felnézett Optimusra.

            - Részvétem – mondta halkan.

Létszikra - 1. fejezet

*Nos, miután a "Magamról" rovatban illendően bemutatkoztam, vágjunk is bele :) Az itt elkövetkező írás első munkáim egyike, időben a Bukottak Bosszúja után járunk nem egész egy évvel, a következő nyáron. Jó szórakozást :) *

Sam Witwicky jóleső ásítással vonult le a lépcsőn, hogy aztán Mojo-t félretessékelve a székéről, a családja körében reggelizzen.  
            - Jó reggelt, fiam. Ilyenkor kell előkerülni? – pillantott rá apja az újság fölött.

            - Jaj, Ron, ugyan már! Végre kipihenheti a vizsgák fáradalmait! Igaz, Sammy?

            - Csak meg ne szakadjon…

            - Nem látom az együttérzést rajtad, apa – kérte ki magának Sam színpadias mártír-arccal, majd elvigyorodott. – Amúgy jó reggelt. Mi a helyzet?

            - Apád megint a gyepén szándékozik piszmogni egész délelőtt.

            - Na de Judy! Te legalább igazán megérthetnéd!

            - Értem is, persze… - legyintett a nő, miközben sült szalonnát halmozott a fia tányérjára. – Egyél csak, Sammy, az iskolai koszt bizonyára szörnyen kiábrándító…

            - Jaj, anya, hidd már el, semmi baj nincs vele! Igazán! – apjához fordult. - És mi a baj a gyeppel? Tegnap még semmi szokatlant nem láttam rajta. Nem mondhatod, hogy ráparkoltam. Nincs is… öhm, nincs is mivel.

            - Az egyetemen nem lesz szükséged autóra, ha pedig meglesz a diplomád, olyan állást kapsz, hogy bármilyen kocsit megvehetsz. Azzal a… Camaroval úgyis rengeteg volt a gond.

            - Na de apa! Űrdongó igazán…

            - És te mit tervezel mára, Sam? – szólt közbe emelt hangon az anyja, aki láthatólag megelégelte a témát.

            - Egy óra múlva átjön Mikaela. Gondolom, elmegyünk valahová, vagy… majd kitaláljuk.

            - Óóó! – Anyja kajánul vigyorgott rá. – Mindjárt sejtettem!

            - Tegnap jöttem haza, anya! Már hetek óta nem találkoztunk.

            - Én nem mondtam semmit. – Judy Witwicky mosolyogva fordult el. Sam belapátolta a reggelit, megköszönte, és a lépcső felé indult,

            - Hova ilyen sietve, fiatalúr? Mikaela csak egy óra múlva jön!

            - Negyven perc. De a szobám még eléggé… kaotikus.

            - Rendben, de ne feledd, hogy délután látogatóba megyünk Susan nénihez! Felőlem Mikaela is jöhet, ha van kedve. Mindenesetre érjetek haza háromra!

            - Igyekszünk. – Sam felszaladt a lépcsőn, befordul a szobába és kapkodva igyekezett rendet tenni a szanaszét szórt ruhák és egyéb, táskakipakolásnál szétszóródott cuccok között. Alsónadrág, ing, trikó, könyv, füzet… egy fénykép, Mikaela-ról. A fiú megtorpant, és a képet bámulta. Egy pillanatra nosztalgikus hangulat töltötte el, akaratlanul is elmosolyodott. Még mindig hihetetlennek tartotta, hogy ez a lány az ő barátnője. Pedig immár lassan három éve együtt voltak, végigcsináltak pár hajmeresztő dolgot ők ketten. Eszébe jutott, hogy még porszívóznia kell, ezért gyorsan eltette a képet, és folytatta a takarítást.

Éppen elkészült és eltüntette a porszívót, mikor az ajtócsengő megszólalt. Sam földrengésszerű robajjal indult lefelé a lépcsőn az ajtóhoz, de anyja ért oda hamarabb.

            - Á, szia, Mikaela! Sam már jön is.

            - Szia, Judy. Köszönöm. Sam! – Azonnal a fiú nyakába ugrott, aki átölelte.

            - Szia, szépségem! Már nagyon hiányoztál! Gyere, menjünk fel! – Kézen fogta a lányt, és elindult vele felfelé a lépcsőn, anyja mindentudó mosolygását igyekezve figyelmen kívül hagyni.

            Jó húsz perce időzhettek a szobában, az elmúlt hetek történéseit mesélve egymásnak, mikor Sam fura, mégis ismerős zajra lett figyelmes. Felugrott az ágy széléről, és az ablakhoz sietett. Az elé táruló látványt alig akarta elhinni. A ház előtt élénksárga, fekete csíkos, csillogó Camaro parkolt, és olyan vidáman dudált, mintha meglelte volna a földkerekség legnagyszerűbb szórakozását. Sam figyelmét nem kerülte el, hogy a kocsi gondosan az ösvény szélén és a járdán állt, nem érintve a gyepet, de kicentizve, „csakazértis” alapon. A fiú elmosolyodott. Megragadta a mögötte álló Mikaela kezét, és az ajtó felé húzta.

            - Gyere, menjünk le hozzá!

Mikaela-t nem kellett biztatni, ő is éppúgy találkozni szeretett volna régi barátjukkal. Ahogy kiléptek a bejárati ajtón, Sam széles mosollyal indult egykori kocsija felé.

            - Dongó! Hát te mit keresel itt? Ezer éve nem láttunk! Reméltem, hogy előbb-utóbb csak beugrasz meglátogatni minket! – Ám ekkor Sam figyelmét elterelte valami. Az utcán, nem messze a háztól, több kocsi állt, és nem a szomszédok járművei. Egész pontosan még három: egy fekete pickup, egy mentőautó és egy piros-kék kamion. A valószínűtlen jármű-együttes máris felkeltette a szomszédok érdeklődését, többen a kertekből és a függönyök mögül bámulták a jövevényeket, főleg a mentőautót, azt találgatva, melyik szomszédhoz jött ki az ügyelet - pláne speciális mentőterepjáróval. Sam széles mosollyal nézett végig a társaságon, aprót biccentve mindenki felé. Egyszer fordult elő, hogy az egész csapat nála járt, jutott eszébe. Az első este. Csak akkor még egyel többen voltak. Az ezüst sportkocsi hiányzott társai közül. Igen, a fiú jól emlékezett még a nagyszájú, heves, laza Jazz-re, akit ugyan mindössze egy napja ismert, mégis igen megkedvelte, és fájó szívvel gondolt vissza rá, mikor Mission city járdáján látta feküdni, és emlékezett, mit mondtak akkor társai: Nem tudtuk megmenteni. 

            Sam néhány oldalpillantást vetett a környező udvarok felé, és mivel a környéken lakókat a mentőautó rejtélyénél sokkal jobban kezdte érdekelni a Camaróhoz beszélő srác, gyorsan intett Mikaela-nak, hogy szálljanak be. A kocsi ajtajai azonban zárva voltak, a kamion viszont rájuk villantotta fényszóróit, és halkan kattantak a fülke zárjai. Sam a lányra pillantott, majd mindketten Optimus felé indultak. Azt megbeszélés nélkül is sejtették, hogy ha a Fővezér személyesen akar velük beszélni, valószínű, hogy nem egyszerűen látogatóba jöttek. Bár, futott át az agyán, nem is tűnik logikusnak, hogy ekkora feltűnést keltsenek, csupán azért, hogy meglátogassák őt. Nyilván nem azért jöttek, hogy a hogyléte felől érdeklődjenek, azt egyszerűbben is megtehették volna, például küldhettek volna egy e-mail-t. Mellesleg, Űrdongó időnként megtette, legutóbb a vizsgaidőszak elején, hogy sok sikert kívánjon.

            Ahogy a csőrös kamion mellé értek, Sam elengedte Mikaela kezét, aki kitárta a lángnyelv-díszes ajtót, és felmászott a fülkébe. A fiú megkerülte a monstrumot, és a vezetőülésbe kapaszkodott. Mikor mindkét ajtó olajozottan kattant, a fiatalok egymásra néztek, majd Sam bátortalanul megszólalt.

            - Öhm, üdv, Optimus. Nagyon örülök, hogy eljöttetek hozzánk. Öööö… jól vagytok?

            - Köszönjük, Sam, azt hiszem, a helyzethez képest megvagyunk.

A fiút feszélyezte, hogy a hang a hangszórókból érkezik, és hiába hallja a Fővezért, nem tud beszéd közben ránézni. Nem szokott hozzá, hogy egy kocsival beszélgessen, hiszen Dongó mindig a rádiót használta, a többiekkel pedig nem nagyon utazott.

            - A… a helyzethez képest?

            - Idegenek vagyunk egy, a miénktől teljesen eltérő struktúrájú bolygón, fajunk utolsó képviselőiként, ahol az őslakos faj nem szívlel minket igazán. És – tette hozzá Optimus, a hangjában nevetés bujkált -, a szomszédaid meglehetősen ostobán bámulnak ránk.

Sam elmosolyodott, de a Fővezér valamivel komolyabban folytatta.

            - De nem azért jöttünk, hogy erről csevegjünk. Fontos dologról lenne szó. Nem, nem történt semmi baj, nem akarunk semmilyen újabb harcba belerángatni benneteket. Ellenben szeretnénk, ha velünk tartanátok valahová.

            - Öhm, rendben. De hová?

            - Egyelőre ennyit mondhatok, de ígérem, semmi veszélyes. Jöttök?

Sam érezte a várakozással teli légkört, és valahogy biztos volt benne, hogy fontos, ugyanakkor emberek számára sosem látott eseménynek lesznek tanúi. No meg, gondolta, mi bajuk eshetne, ha a Fővezérrel vannak? Mikaela-ra pillantott, majd egyszerre bólintottak.

            - Mehetünk.

A piros-kék monstrum elkanyarodott a járdaszegély mellől, és a szomszéd udvar előtt veszteglő, almazöld Buick-ot ügyesen kikerülve, a városból kivezető út felé vette az irányt. A többiek követték a példáját, és a fura csapat elkanyarodott a kertváros határa felé.