Létszikra - 2. fejezet

Már egy jó órája utaztak a néptelen utakon, de a Fővezér nem mutatta jelét, hogy meg szándékozna állni, vagy hogy egyáltalán közelednének a célhoz. Sam és Mikaela csendben ültek a széles biztonsági övek ölelésében, és az elsuhanó tájat bámulták. Optimus már jó ideje nem szólalt meg, de a rádióból kellemes, dallamos zene áradt, csak időnként a csatorna változott, mintha csak a Fővezér egyszerűen kedvtelésből hallgatná. Sam valószínűnek találta, hogy így is van, tekintve, hogy a dalszövegekből semmiféle közlendőt nem tudott kihámozni, másokat nem is értett, mert nem angolul voltak. Mellesleg Optimusnak nem kellene ilyen közlési formát választania, ha akarna valamit, egyszerűen mondaná. A fiú elgondolkodva kopogtatta a ritmust a könyöklőn, Mikaela pedig nekilátott, hogy kijavítsa rúzsát, mely még a Witwicky ház ajtajában, a heves üdvözlés közben kissé elkenődött. Megszokásból a külső visszapillantó felé fordult, hogy a sminkét megigazítsa, a tükör pedig nyomban felé fordult, a művelethez legalkalmasabb szögbe. A lány elmosolyodott, pár mozdulattal végzett, majd táskájába dobta a rúzst.

- Köszönöm.

A tükör visszafordult a helyére, Optimus azonban nem szólt semmit. Sam kissé előre dőlt, hogy ő is a tükörbe pillantson. Mögöttük Racsni haladt, utána Acélfej, majd Űrdongó. Szoros alakzatot tartottak, egyikük sem szakadt le egy pillanatra sem.

Újabb fél óra telt el, a várostól már messze jártak, mikor a kamion lassított, és letért egy szűk, fákkal szegélyezett útra. Társai szorosan követték, egyre közeledve az erdőhöz, egymás után zökkenve, mikor az aszfalt véget ért, és ők a földúton folytatták útjukat. Egyre mélyebben beértek az erdőbe, az utak mind szűkebbek lettek, belógó ágak csikorogtak Optimus fényezésén, ahogy utat tört. A többi Autobot sem maradt le, még Űrdongó a maga aszfaltra tervezett, nem túl magas felépítésével is tartotta a tempót, bár Sam észrevette, hogy időközben Acélfej húzódott a sor végére, talán pont azért, nehogy a kis Autobot leszakadjon, hiszen ő terepjáró-gumijaival sokkal jobban boldogult, mint kollégája. A kompánia a sokadik kanyar után egy sorompóhoz érkezett, melyen az első pillantásra látszott - a rozsdából és a felfutott, buja kúszónövényekből - hogy talán évek óta nem nyitották már ki, emberfia erre nemigen jár. Optimus lefékezett a z egykor kékre festett, már csak foltokban halványkék vasrúd előtt. Űrdongó lépett előre, immár természetes alakjában, felemelte a sorompókart, sorra átengedve mindenkit, majd leeresztette, és visszaállt a sorba. Némi manőverezgetés következett a fák között, miután mindannyian letértek az útról, és bevették magukat az erdőbe. Sam figyelmét nem kerülte el az útból félregörgetett néhány nagyobb kő, egy szűkebb helyen lehorzsolt fatörzs, no meg a viszonylagosan könnyű, lankásan lejtő terep. Szinte biztos volt benne, hogy az Autobotok nem először járnak itt, de még csak nem is másodjára. A Fővezér átfűzte magát két fa között –a tükrök mellett mindkét oldalt csak milliméterek maradtak- és lefékezett egy nagyobb, köves tisztás előtt, közvetlenül a hegyoldalban, a sziklafal alatt. 

Ahogy Sam kinézett a szélvédőn, ellátott a fák felett, a messzire nyúló erdő zöld „szőnyegén”. A köves placc valójában egy kiszögellés volt már a hegyoldalban, de a fák az erdő felől eltakarták, alatta meredeken futott le a sziklafal, fölötte szirt magasodott. Az Autobotok csendben összegyűltek vezérük mellett, és pár pillanatig mozdulatlanul álltak, mintha várnának valamit. Sam éppen meg akarta kérdezni, hogy mi történt, mikor az autók megmozdultak, körvonalaik felbomlottak, egyre magasodni kezdtek, végül mindannyian természetes alakjukban álltak a jókora fák alatt.

            - Megjöttünk – tájékoztatta utasait Optimus, és az ajtózárak halkan kattantak. Sam, bár semmit nem értett, engedelmesen kiszállt, és hátrébb lépett. Mikaela ugyanezt tette a másik oldalon. A kamion előrébb gördült, majd mikor kiért a fák alól, szintén alakot váltott, és kilépett a szirt szélére. Lassan végigtekintett a tájon, majd társaihoz fordult.

            - Hát itt vagyunk. – Tekintete a borostyánnal futott sziklafalra vándorolt. – Készen vagytok?

            - Vágjunk bele, Optimus. Nem érdemes tovább halogatnunk. Racsni egyébként sincs túl jó formában – jelezte Acélfej, közelebb húzódva említett kollégájához.

Valóban, az Autobotok tisztiorvosa eléggé megviseltnek tűnt. Mikaela, aki legalább öt dolgot szeretett volna egyszerre kérdezni, nem tudván eldönteni, melyik kérdést tegye fel előbb, szótlanul kapkodta a fejét.

            - Lássunk neki! – Optimus a sziklafalhoz lépett, és egy lapos, hatalmas kőtábla melletti résbe fúrta ujjait. Acélfej és Űrdongó azonnal csatlakoztak hozzá, Racsnit azonban egy intéssel hátrahagyták. Samnek már korábban is feltűnt, hogy társai egész úton úgy haladtak nehogy az orvos lemaradjon, és bárhol álltak is meg, körbevették, mintha sebesült vagy védtelen volna, bár semmi különös változás vagy sérülés nem látszott rajta, viszont úgy nézett ki, mintha beteg lenne. Jól láthatóan most is kímélték a megerőltetéstől.

            A többi Autobot a jókora szikla mellé gyűlt, és tolni kezdték oldalra. A tinédzserek tátott szájjal figyelték, hogy a méretes kőtábla mögül sötét barlang kezdett kibontakozni. Pár perces munka árán az üreg szája akkora lett, hogy Optimusnak is éppen csak le kellett hajtania a fejét, hogy beléphessen, a többiek könnyedén besétáltak. Odabent hihetetlen sötétség fogadta őket. Elsőként Optimus lépett be, őt Űrdongó követte, majd Racsni. Acélfej körülpillantott a bejárat körül, hogy nem kell-e illetéktelen szemtanúktól tartaniuk, majd a két embert maga elé engedte.

            - Menjetek csak.

            - Mi ez a hely? Miért jöttünk ide? – Mikaela kissé bizonytalannak tűnt.

            - Mindjárt meglátjátok. Gyertek be! – Optimus alig látszott a sötétben.

A fiatalok végül is megfogták egymás kezét, és beléptek a barlangba. Bár Sam dohos, nedves levegőre számított, az üreg teljesen száraz volt, némi földillat terjengett csak benne. Jókora lehetett a belső tér, a túlsó fal a homályba veszett. A fiúnak ötlete sem volt, mire szolgálhat a csarnoknyi barlang. Amikor azonban a mögéjük lépő Acélfej bekapcsolta mellkasán a fényszórókat, nem tudták elfojtani döbbent nyögésüket, Mikaela halkan fel is sikkantott.

            - De hisz ez… Hogy lehet ez? Hiszen… hiszen ez Jazz!

A barlang szemben lévő falánál - úgy ötven méterre - egy laposra kialakított „sziklaágyon” valóban a kis termetű Autobot feküdt – élettelenül. Sam egy csapásra megértette, miért volt a Autobotok számára olyan fontos ez a hely, és hogy miért jártak ide több alkalommal is. Bár a sziklafalat bizonyára régen nem mozdították már el, a fiú elképzelhetőnek tartotta, hogy időnként feljönnek ide a sziklákhoz, és elidőznek egy darabig. Az első harc után, Mission city-ben, az emberek összegyűjtötték a harcban elesett transformerek holttesteit, hogy aztán a Lőrinc-árokba dobják őket, ahonnan vélhetőleg sosem kerülnek elő. Bár akkor nem tűnt fel neki, Sam-nek most mégis felrémlett, hogy Jazz nem volt köztük. Bizonyára a társai nem akarták, hogy az Álcák közé kerüljön, így hát eltűntették, hogy tisztességesen helyezhessék nyugalomra. És bár a fiú nem ismerte a cyberton-i temetkezési szokásokat, sejtette, hogy ezt a megoldást inkább az emberek történelme ihlette.

            Jazz a hátán feküdt, és egészen olyan benyomást keltett, mintha csupán aludna - azonban feléjük meredő optikákból hiányzott az élet fénye. Az erős fényszórók éles árnyákot vetettek, és mindezzel együtt az összhatás igen rémisztő lett. Sam önkéntelenül hátralépett, és mikor a háta beleütközött valamibe, kis híján felüvöltött ijedtében. Ahogy maga mögé pillantott, hamar realizálta, hogy mindössze a mögötte álló Acélfej lábához ért hozzá. Mikaela közben tett egy tétova lépést a különös sírbolt irányába és szemügyre vette a kőasztalt is. Néhány cybertron-i írásjel díszítette, és néhány emberi betű. „Jazz”, mindössze ennyi állt rajta, amit a lány el tudott olvasni. Kérdőn pillantott a fölé magasodó Optimusra, a Fővezér azonban hallgatott, valahogy messze járhattak a gondolatai. Közben Sam is közelebb lépett, és megvizsgálta a holttestet. Jól emlékezett, hogy Megatron gyakorlatilag széttépte az utolsó pillanatig küzdő Jazzt, maradványait később Acélfej és Racsni gyűjtötték össze. Ahogy jobban megnézte, észrevette, hogy hihetetlenül precíz, már-már művészi munkával állították helyre a testet, ám a törésvonalak - melyek normális esetben valószínűleg maguktól összeforrnak, jól megfigyelhetőek voltak az egykor csillogó páncélon. Mikaela megmozdult, és egészen a sziklaágyig sétált. Tétovázva felnézett, majd, hogy senki nem szólt, felemelte kezét, és óvatosan megérintette az élettelen Jazz homlokát. Tenyere pár pillanatig elidőzött a hideg fémen, közben lehunyt szemmel mély levegőt vett, majd hátrább lépve felnézett Optimusra.

            - Részvétem – mondta halkan.