Létszikra - 1. fejezet

*Nos, miután a "Magamról" rovatban illendően bemutatkoztam, vágjunk is bele :) Az itt elkövetkező írás első munkáim egyike, időben a Bukottak Bosszúja után járunk nem egész egy évvel, a következő nyáron. Jó szórakozást :) *

Sam Witwicky jóleső ásítással vonult le a lépcsőn, hogy aztán Mojo-t félretessékelve a székéről, a családja körében reggelizzen.  
            - Jó reggelt, fiam. Ilyenkor kell előkerülni? – pillantott rá apja az újság fölött.

            - Jaj, Ron, ugyan már! Végre kipihenheti a vizsgák fáradalmait! Igaz, Sammy?

            - Csak meg ne szakadjon…

            - Nem látom az együttérzést rajtad, apa – kérte ki magának Sam színpadias mártír-arccal, majd elvigyorodott. – Amúgy jó reggelt. Mi a helyzet?

            - Apád megint a gyepén szándékozik piszmogni egész délelőtt.

            - Na de Judy! Te legalább igazán megérthetnéd!

            - Értem is, persze… - legyintett a nő, miközben sült szalonnát halmozott a fia tányérjára. – Egyél csak, Sammy, az iskolai koszt bizonyára szörnyen kiábrándító…

            - Jaj, anya, hidd már el, semmi baj nincs vele! Igazán! – apjához fordult. - És mi a baj a gyeppel? Tegnap még semmi szokatlant nem láttam rajta. Nem mondhatod, hogy ráparkoltam. Nincs is… öhm, nincs is mivel.

            - Az egyetemen nem lesz szükséged autóra, ha pedig meglesz a diplomád, olyan állást kapsz, hogy bármilyen kocsit megvehetsz. Azzal a… Camaroval úgyis rengeteg volt a gond.

            - Na de apa! Űrdongó igazán…

            - És te mit tervezel mára, Sam? – szólt közbe emelt hangon az anyja, aki láthatólag megelégelte a témát.

            - Egy óra múlva átjön Mikaela. Gondolom, elmegyünk valahová, vagy… majd kitaláljuk.

            - Óóó! – Anyja kajánul vigyorgott rá. – Mindjárt sejtettem!

            - Tegnap jöttem haza, anya! Már hetek óta nem találkoztunk.

            - Én nem mondtam semmit. – Judy Witwicky mosolyogva fordult el. Sam belapátolta a reggelit, megköszönte, és a lépcső felé indult,

            - Hova ilyen sietve, fiatalúr? Mikaela csak egy óra múlva jön!

            - Negyven perc. De a szobám még eléggé… kaotikus.

            - Rendben, de ne feledd, hogy délután látogatóba megyünk Susan nénihez! Felőlem Mikaela is jöhet, ha van kedve. Mindenesetre érjetek haza háromra!

            - Igyekszünk. – Sam felszaladt a lépcsőn, befordul a szobába és kapkodva igyekezett rendet tenni a szanaszét szórt ruhák és egyéb, táskakipakolásnál szétszóródott cuccok között. Alsónadrág, ing, trikó, könyv, füzet… egy fénykép, Mikaela-ról. A fiú megtorpant, és a képet bámulta. Egy pillanatra nosztalgikus hangulat töltötte el, akaratlanul is elmosolyodott. Még mindig hihetetlennek tartotta, hogy ez a lány az ő barátnője. Pedig immár lassan három éve együtt voltak, végigcsináltak pár hajmeresztő dolgot ők ketten. Eszébe jutott, hogy még porszívóznia kell, ezért gyorsan eltette a képet, és folytatta a takarítást.

Éppen elkészült és eltüntette a porszívót, mikor az ajtócsengő megszólalt. Sam földrengésszerű robajjal indult lefelé a lépcsőn az ajtóhoz, de anyja ért oda hamarabb.

            - Á, szia, Mikaela! Sam már jön is.

            - Szia, Judy. Köszönöm. Sam! – Azonnal a fiú nyakába ugrott, aki átölelte.

            - Szia, szépségem! Már nagyon hiányoztál! Gyere, menjünk fel! – Kézen fogta a lányt, és elindult vele felfelé a lépcsőn, anyja mindentudó mosolygását igyekezve figyelmen kívül hagyni.

            Jó húsz perce időzhettek a szobában, az elmúlt hetek történéseit mesélve egymásnak, mikor Sam fura, mégis ismerős zajra lett figyelmes. Felugrott az ágy széléről, és az ablakhoz sietett. Az elé táruló látványt alig akarta elhinni. A ház előtt élénksárga, fekete csíkos, csillogó Camaro parkolt, és olyan vidáman dudált, mintha meglelte volna a földkerekség legnagyszerűbb szórakozását. Sam figyelmét nem kerülte el, hogy a kocsi gondosan az ösvény szélén és a járdán állt, nem érintve a gyepet, de kicentizve, „csakazértis” alapon. A fiú elmosolyodott. Megragadta a mögötte álló Mikaela kezét, és az ajtó felé húzta.

            - Gyere, menjünk le hozzá!

Mikaela-t nem kellett biztatni, ő is éppúgy találkozni szeretett volna régi barátjukkal. Ahogy kiléptek a bejárati ajtón, Sam széles mosollyal indult egykori kocsija felé.

            - Dongó! Hát te mit keresel itt? Ezer éve nem láttunk! Reméltem, hogy előbb-utóbb csak beugrasz meglátogatni minket! – Ám ekkor Sam figyelmét elterelte valami. Az utcán, nem messze a háztól, több kocsi állt, és nem a szomszédok járművei. Egész pontosan még három: egy fekete pickup, egy mentőautó és egy piros-kék kamion. A valószínűtlen jármű-együttes máris felkeltette a szomszédok érdeklődését, többen a kertekből és a függönyök mögül bámulták a jövevényeket, főleg a mentőautót, azt találgatva, melyik szomszédhoz jött ki az ügyelet - pláne speciális mentőterepjáróval. Sam széles mosollyal nézett végig a társaságon, aprót biccentve mindenki felé. Egyszer fordult elő, hogy az egész csapat nála járt, jutott eszébe. Az első este. Csak akkor még egyel többen voltak. Az ezüst sportkocsi hiányzott társai közül. Igen, a fiú jól emlékezett még a nagyszájú, heves, laza Jazz-re, akit ugyan mindössze egy napja ismert, mégis igen megkedvelte, és fájó szívvel gondolt vissza rá, mikor Mission city járdáján látta feküdni, és emlékezett, mit mondtak akkor társai: Nem tudtuk megmenteni. 

            Sam néhány oldalpillantást vetett a környező udvarok felé, és mivel a környéken lakókat a mentőautó rejtélyénél sokkal jobban kezdte érdekelni a Camaróhoz beszélő srác, gyorsan intett Mikaela-nak, hogy szálljanak be. A kocsi ajtajai azonban zárva voltak, a kamion viszont rájuk villantotta fényszóróit, és halkan kattantak a fülke zárjai. Sam a lányra pillantott, majd mindketten Optimus felé indultak. Azt megbeszélés nélkül is sejtették, hogy ha a Fővezér személyesen akar velük beszélni, valószínű, hogy nem egyszerűen látogatóba jöttek. Bár, futott át az agyán, nem is tűnik logikusnak, hogy ekkora feltűnést keltsenek, csupán azért, hogy meglátogassák őt. Nyilván nem azért jöttek, hogy a hogyléte felől érdeklődjenek, azt egyszerűbben is megtehették volna, például küldhettek volna egy e-mail-t. Mellesleg, Űrdongó időnként megtette, legutóbb a vizsgaidőszak elején, hogy sok sikert kívánjon.

            Ahogy a csőrös kamion mellé értek, Sam elengedte Mikaela kezét, aki kitárta a lángnyelv-díszes ajtót, és felmászott a fülkébe. A fiú megkerülte a monstrumot, és a vezetőülésbe kapaszkodott. Mikor mindkét ajtó olajozottan kattant, a fiatalok egymásra néztek, majd Sam bátortalanul megszólalt.

            - Öhm, üdv, Optimus. Nagyon örülök, hogy eljöttetek hozzánk. Öööö… jól vagytok?

            - Köszönjük, Sam, azt hiszem, a helyzethez képest megvagyunk.

A fiút feszélyezte, hogy a hang a hangszórókból érkezik, és hiába hallja a Fővezért, nem tud beszéd közben ránézni. Nem szokott hozzá, hogy egy kocsival beszélgessen, hiszen Dongó mindig a rádiót használta, a többiekkel pedig nem nagyon utazott.

            - A… a helyzethez képest?

            - Idegenek vagyunk egy, a miénktől teljesen eltérő struktúrájú bolygón, fajunk utolsó képviselőiként, ahol az őslakos faj nem szívlel minket igazán. És – tette hozzá Optimus, a hangjában nevetés bujkált -, a szomszédaid meglehetősen ostobán bámulnak ránk.

Sam elmosolyodott, de a Fővezér valamivel komolyabban folytatta.

            - De nem azért jöttünk, hogy erről csevegjünk. Fontos dologról lenne szó. Nem, nem történt semmi baj, nem akarunk semmilyen újabb harcba belerángatni benneteket. Ellenben szeretnénk, ha velünk tartanátok valahová.

            - Öhm, rendben. De hová?

            - Egyelőre ennyit mondhatok, de ígérem, semmi veszélyes. Jöttök?

Sam érezte a várakozással teli légkört, és valahogy biztos volt benne, hogy fontos, ugyanakkor emberek számára sosem látott eseménynek lesznek tanúi. No meg, gondolta, mi bajuk eshetne, ha a Fővezérrel vannak? Mikaela-ra pillantott, majd egyszerre bólintottak.

            - Mehetünk.

A piros-kék monstrum elkanyarodott a járdaszegély mellől, és a szomszéd udvar előtt veszteglő, almazöld Buick-ot ügyesen kikerülve, a városból kivezető út felé vette az irányt. A többiek követték a példáját, és a fura csapat elkanyarodott a kertváros határa felé.