A Fővezér a távolba révedt, és halkan szólalt meg.
- Furcsa
dolog az élet. Megmagyarázhatatlan, kézzel nem fogható, mégis tapasztaljuk
minden nap. Sosem az, aminek gondoljuk, és mindig újat tanulunk róla. Hasonló,
és mégis ezerféle. – A két emberre pillantott . - A ti fajotok sosem hitte
volna, hogy létezhet olyan létforma, ami akár csak hasonlatos a miénkhez, és
sokáig mi sem gondoltuk, hogy egy olyan sérülékeny szerves organizmus, mint a
tiétek, fennmaradhat. És a végtelen űrben még számtalan olyan formája lehet az
életnek, melyet egyikünk sem hinne. Egyvalami azonban mindig közös benne:
egyszer kapjuk, bár nem kértük, és egyszer elveszítjük, hiába védjük, bár
tudjuk, hogy nem örök. – Egy pillanatra elhallgatott, végigpillantott társain,
majd újra a fiatalok felé fordult. – Nekünk azonban adatott még egy esély, és a
lehetőség a kezünkben van, hogy életet adjunk. Helyesebben, hogy visszaadjunk
egy életet.
Samnek kezdett kicsit kusza lenni a Fővezér mondandója, ám
mielőtt kérdezhetett volna, mindenki némán a sziklaemelvény végénél álló Racsni
felé fordult, így ő is közelebb lépett, hogy lássa, mi történik. Az Autobotok
orvosa lassan letérdelt a barlang sima padlójára, és óvatos mozdulatokkal
elkezdte felbontani mellvértjének páncéllemezeit. Társai reflektorainak éles
fényében még elgyötörtebbnek tűnt, kifejezetten kimerültnek. Ám amikor az
utolsó illesztést is felfejtette, és szétnyitotta a lemezeket, Sam egy
pillanatra levegőt venni is elfelejtett meglepetésében. Az Autobot szikrája ott
fénylett a helyén, a levédettebb zugban, a mellkas közepén, ahogy a többieknek
is - kicsit lejjebb, oldalra pedig egy másik. A fiú gyors oldalpillantást
vetett barátnője felé, hogy megbizonyosodjon felőle, nem csak ő lát duplán,
Mikaela azonban ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint ő maga. Egyikük sem tudott
különösebben sokat az idegen gépfaj anatómiájáról, azonban az mindkettőjüknek
egyértelmű volt, hogy amit látnak, sehogy sem normális. Racsni ebben a
pillanatban mintha egyensúlyát vesztette volna, meg kellett támaszkodni a
kőfalban, de Űrdongó már mögötte állt, és segített neki, hogy ne essen el.
- Mi
történt vele? – kérdezte Sam, szinte suttogva.
-
Emlékeztek még Röptűzre? – kérdezett vissza Optimus, a fiatalok pedig
bólintottak. Egyikük sem feledte az öreg Álcát, aki évezredekkel korábban
érkezett a Földre kutatni, de kiábrándult a világuralomra törő eszmékből, és az
Autobotok oldalára állt. Ha ő nincs, valószínűleg sosem sikerül legyőzni a
Bukottat, és a segítsége nélkül Optimus se lehetett volna itt. A Fővezér
folytatta. – Önzetlenségével megmentett mindannyiunkat, és követendő példát
mutatott az igazi bátorságról. Azonban áldozatával még valamit adott nekünk,
amire nem is számítottunk. – Széles mozdulattal Racsnira mutatott. – Halálával
egy új életet.
Sam hirtelen megértette, mi fog történni, de nem hitte el.
Emlékezett rá, hogy Röptűz, miután felajánlotta segítségét Optimusnak, kitépte
saját mellkasából a szikráját, így széthulló teste alkatrészeivel kiegészülve a
Fővezér elég erőssé vált, hogy legyőzze a Bukottat. Ám hogy a testtől
elszakított szikra sorsa mi lett, azon sohasem gondolkodott. Hiszen annak ki kellett volna aludnia…
Gondolatai az arcára is kiülhettek, mert Optimus válaszolt a ki nem mondott
kérdésre.
- A szikra,
ha kiszakítják a helyéről, pillanatok alatt elenyészik, ám akkora energiák
szabadultak fel akkor, hogy a tiszta Energon jelenléte pár pillanatig nem engedte
kihunyni. Racsni pedig megtalálta, és a saját szikrájához kapcsolta, hogy
életben tartsa. Miután a dolgok nagyjából rendeződtek, el kellett döntenünk,
hogy mit tegyünk. És úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk – intett a mozdulatlan
Jazz felé.
- De mitől
került Racsni ilyen állapotba?
- Egy
szikrát életben tartani nem könnyű. Rengeteg energiát követel, hiszen a testből
kiszakított szikra öngerjesztő folyamata leáll, így állandó energia-befektetés
szükséges a fenntartásához. Persze nem hagytuk egyedül rá, mindannyian részt
vettünk benne, egymást váltva. Űrdongó saját szikrája ugyan nem bírta volna el
a terhelést, de mivel egyikünk sem volt formában, rengeteget kellett segítenie
nekünk, ezért nem lépett kapcsolatba veletek sem. Ez az oka, hogy mostanában
kicsit eltűntünk. - Mikaela közben egy pillanatra sem szakította el tekintetét
az eseményekről, szinte pislogás nélkül figyelte, amint Racsni leválasztja az
idegen szikrát magáról, egyetlen kábelnyi kapcsolatot hagyva a sajátjával.
-
Sikerülhet? – kérdezte a lány hirtelen.
- Még senki
nem próbálta – felelte Optimus. - De hisszük, hogy igen.
Racsni keze remegett, és ahogy megpróbált felállni, hogy
közelebb menjen, majdnem összeesett. Űrdongó elkapta a vállát, és Acélfej is
közelebb lépett. Optimus megdermedt egy pillanatra.
- Semmi
baj, csak egy kicsit hirtelen volt a mozdulat… - Racsni megtámaszkodott a
sziklaemelvény szélén.
- Ez így
nem megy – jelentette ki Acélfej. –Nem csinálhatod egyedül.
- Menni
fog.
- Ne
kockáztassunk. Segítek.
- Elég, ha
én kiütöm magam…
- Együtt
csináljuk. – Acélfej letérdelt a földre Racsnival szemben, és néhány gyors, nem
túl óvatos mozdulattal szabaddá tette saját szikráját.
- Ez nem
jó, úgyis remeg a kezem, még megsérülsz, ha mellényúlok…
- Csináld
már, ne vitatkozzunk.
- Rendben.
– Racsni igyekezett uralkodni bizonytalan mozdulatain, miközben létrehozta a
kapcsolatot. Ahogy Acélfej átvette a terhelés egy részét, kicsit könnyebben
tudott tovább dolgozni. Sam elképedve figyelte, ahogy a két hatalmas mechannoid
egymással szemben térdel a kőpadlón, néhány kábellel egymáshoz és a különálló
szikrához kapcsolva. Racsni a tenyerén tartotta az egyre fényesebb szikrát, és
az furcsa, kékes fénnyel világította be az üreget.
- Tedd
szabaddá a helyét – kérte Racsni, Acélfej pedig kibontotta az élettelen Jazz
mellvértjét is. Alóla a kis Autobot saját, kihunyt szikrájának borítását már
korábban eltávolították, helye furcsa kráterként tátongott az alkatrészek sűrű
rengetegében.
- Rendben,
csak óvatosan! – Racsni a fénylő gömböt egyensúlyozva kinyújtotta a kezét.
- Várj,
kapcsold le magad róla, elbírom egyedül is, és akkor könnyebben dolgozol.
Racsni nem vitatkozott, lecsatlakoztatta a maradék kábeleket
magáról, várt egy pillanatot, hogy visszanyerje erejét, majd folytatta a
munkát. Minden mozdulatot gondosan előre mérlegelve, lassan a helyére
illesztette a gömböt. Acélfejre pillantott.
- Kész
vagy? Így most neked kell ellátnod a testét is energiával, amíg a rendszerei
felállnak.
- Nem lesz
gond. Próbáljuk meg.
Racsni előrehajolt, hogy így tegyen, de megtorpant, és
felpillantott kollégájára.
- És ha nem
sikerül?
- Sikerül.
Az orvos bólintott, és a helyükre
csúsztatta a csatlakozókat. A fémtest belsejében fura zúgás kelt. Acélfej
lezárt optikákkal, ölébe ejtett kézzel koncentrált, hogy saját energiájával
elindítsa Jazz életfolyamatait, amíg a szikra képes lesz fenntartani saját
magát. A többiek pisszenést sem hallattak, dermedten figyelték, mi következik.
Egy pillanatig nem történt semmi, aztán… az egyik fémujj megrezzent. Mikaela olyan
erővel kapaszkodott Sambe, hogy a fiú karja zsibbadni kezdett. Mindketten
hátráltak egy lépést, de nem tévesztették szem elől az eseményeket. Újabb
moccanás, majd megint… végül Jazz hozzájuk közelebb eső keze ökölbe szorult. Az
Autobotok feszülten figyelték, ahogy az optikákba visszatér a fény, majd
önkéntelen sóhajnak tetsző, furcsa fémes hang töltötte be a barlangot. Hogy
Jazz saját nyelvén mondott-e valamit, vagy valóban csak egy ösztönös hangot
adott ki, Sam nem tudta, de figyelmét már más kötötte le. A fiatal Autobot
végtagjai megmozdultak, optikái lassan fókuszálni kezdtek. Fejét oldalra
fordította, tekintete azonban a semmibe révedt, majd… felemelte a kezét, és
megdörzsölte homlokát, mintha csak múló fejfájás gyötörné. Aztán minden átmenet
nélkül felült a sziklaágyon. Kissé zavartan nézett körbe. Acélfejnek hirtelen
kellett követnie a mozdulatot, mikor kis termetű kollégája hirtelen felkelt,
mivel még mindig össze voltak kötve az energiakábelen keresztül. Racsni gyors
mozdulattal lecsatlakoztatta a vezetéket először Jazz, majd Acélfej
szikrájáról. Jazz kába, lelassult pillantással követte Racsni kezének mozgását,
majd tekintetét végighordozta társain, a barlangon, majd saját testén, végül
megállapodott kibontott páncélján.
- Mi
történt? – kérdezte. Az Autobotok döbbenten bámultak rá – mintha csak
kísértetet látnának, gondolta Sam. A fiú egy pillanatra meg is lepődött, hogy
Jazz emberi nyelven szólalt meg először, és nem a sajátján.
- Na mi
van? Lemaradtam valamiről? – Még mindig nem kapott választ kövült barátaitól. –
Szólaljatok már meg! Mindenki megnémult? Bocs, Dongó, nem személyeskedem. – Már
vigyorgott is, ahogy mindig.
- Jazz! – szakadt
ki a döbbent Racsniból.
-
Személyesen – jelentette a szólított, majd végigpillantott magán. – Legalábbis
merem remélni. Tehát, mi történt? Kicsit homályos.
- Hát, ööö…
Megatron… - kezdett bele Acélfej bizonytalanul.
- Ja, igen,
Megatron. Rémlik valami. Legalább legyőztük?
- Akkor
igen…
- Akkor?
Hogyhogy akkor? Na álljunk meg egy pillanatra! Mikor is volt ez? Mégis, mennyi idő telt el?! – Gyorsan újra
körbepillantott, ezúttal a két emberen akadt meg a tekintete. – Nem lehetett
olyan régen, ők alig változtak.
- Közel három év, Jazz – felelte
halkan Optimus. – Helyi idő szerint.
- Három év?
Annyi idő alatt jó sok minden történhetett. Megint lemaradtam a lényegről -
jegyezte meg mártírarccal.
- Nahát, te
emlékszek ránk? – kérdezte zavartan Sam. Jazz rápillantott, és bólintott.
- Persze.
Sam Witwicky. A hölgy pedig – biccentett a lány felé - Mikaela Banes. Sőt
– tette hozzá visszafordulva Samhez –, a házatokra is emlékszem. Meg a szüleidre.
– Ezt már széles vigyorral mondta.
- Hogy
érzed magad, Jazz? – tudakolta óvatosan Racsni
- Mint akin
átgázolt egy horda Álca. Az normális?
- Azt
hiszem, adott helyzetben igen.
- Hát akkor
megvagyok, köszönöm. Miért ülünk ebben a sötét lyukban?
- Hát, az
elmúlt három évben…
- Ne is
folytasd! Elgondolni is szörnyű, hogy évekig itt voltam. Egyhelyben,
mozdulatlanul!! – Felállt a kőlapról – társai ugrásra készen figyelték, nem
esik-e össze -, és némi recsegéssel megmozgatta kiszáradt csapágyait. – Oké,
tűnjünk el ebből a kriptából!
- Nem
akarsz esetleg pihenni, mielőtt… elindulunk? Hosszú lesz!
- Inkább
menjünk, mihamarabb tágasabb helyen szeretnék lenni.
- Jó, de
várj egy pillanatot… - Racsni elkapta barátja karját, maga felé fordította, és
visszapattintotta mellpáncélja lemezeit. – Rendben, kész.
Az Autobotok sorra kiléptek a barlangból a napsütötte
sziklakiszögellésre, utolsóként a fiatalokat terelgető Acélfej. Jazz megállt a
szikla peremén, és elégedetten pillantott körbe.
– Legalább jó a kilátás – állapította
meg. Egy darabig gyönyörködött a tájban, majd megfordult. Optimus és Racsni
éppen a helyére tolták az elmozdított sziklát. – Ne is lássam ezt a helyet többé
– mondta vidám mosollyal.
- Legyen úgy – értett egyet
Optimus.
- Na útra fel, muszáj
megmozgatnom a berozsdásodott tagjaimat! Három év! – Jazz hitetlenkedve
csóválta a fejét, és a fák közé lépett, ahol a többiek keréknyomait látta.
Társai helytelenítően rázták e fejüket, de nem lepődtek meg.
- Azért még korai lenne egyből
útra kelni… - próbálkozott megint Racsni. Jazz legyintett, és keresett egy
autónyi helyet a fák között, majd végignézett magán.
- Jó ég, a Solstice[1]
biztos elavult azóta…
- Nem, dehogy! – tiltakozott
Mikaela. – Azóta a Pontiac-gyár bezárt, a Solstice-ok igazi kuriózumok lettek!
- Helyes – vigyorgott Jazz.
Acélfej sokatmondó, amolyan ez-nem-normális
pillantást vetett a mellette álló Űrdongóra, ő azonban csak megrántotta a
vállát. Ők nem változtattak járműalakjuk külsején, nem igazán érdekelte őket,
hogy mennyire divatos még a típusuk. Igaz, Dongónak nem is akadtak ilyen
problémái, a stílusos Camaro-t még mindig megbámulták az utcán.
- Na, hát akkor útra fel! – kommandírozott
Jazz, és ezüst sportautóvá alakult. A társaság egyöntetűen Optimusra
pillantott, várakozóan. A sportkocsi türelmetlenül dudált, a Fővezér pedig
elmosolyodott magában, majd intett a többieknek, hogy menjenek.
- Ez a szikra, még ha régi is,
nagyobb teljesítményű, mint a sajátja volt – jegyezte meg Racsni csípőre tett
kézzel, majd lemondó fejcsóválással a fák közé lépett.
- Jó ég! – rémüldözött Acélfej. –
Még izgágább lesz, mint korábban volt? Eddig is bőven kimerítette a
hiperaktivitás fogalmát… - Az Autobot kelletlen nyögéssel görnyedt össze,
helyén egy pillanattal később csillogó pickup vesztegelt.
- Esélyes – értett egyet Optimus
mosolyogva. Sejtette, hogy Jazz először szeretné újra élvezni az életet, és
majd, ha már valamelyest kiélte energiafeleslegét, akkor lesz majd csak kíváncsi
a történtekre. Az Autobotok felvették földi alakjukat, és felsorakoztak a
kőplacc szélén. Sam barátnőjére pillantott, felhúzott szemöldökkel. Mikaela
bólintott, majd kézen fogva a fák felé indultak ők is. A háttal álló sárga
Camaro ajtajai sarkig kinyíltak, és csalogatóan ritmusos zene szűrődött ki az
utastérből. A fiú jóleső, már-már nosztalgikus hangulatban huppant a kormány
mögé. Ahogy Mikaela is beült mellé, az ajtók becsapódtak, és a csapat megindult
a Solstice vezetésével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése