Dongó - 7. fejezet

A hajó indulásra készen állt, mindenki a pilótafülkében gyűlt össze. A hatalmas ablakokon keresztül jól látszott, hogy a vihar már veszített az erejéből, bár a szél tekintélyes mennyiségű homokot hordott még mindig. Racsni az utolsó ellenőrzéseket futtatta, Acélfej odakint még egyszer átnézte a burkolat illesztéseit, Optimus pedig a hazaút legmegfelelőbb pályáját számítgatta, figyelembe véve az Álca bázis viszonylagos közelségét, a terepviszonyokat, amennyiben azok a felszállásnál gondot okozhatnak, valamint a vihar miatt esetlegesen felmerülő problémákat. Jazz Űrdongót tartotta kézben, és figyelemmel kísérte az előkészületeket. Tompa döndülés jelezte, hogy Acélfej bezárta a külső ajtót, pár pillanat múlva meg is érkezett a fülkébe.

            - Lássuk, mit tudunk kihozni ebből a teknőből, ha most fel nem száll, akkor hazáig tolom!

            - Reméljük, felszáll. – Racsni átbillentett néhány kapcsolót, és a motorok félelmetes zúgással keltek életre. A rendszerek sorra adták a pozitív jelzéseket, ahogy működésbe léptek.  Jazz az egyik ülésbe ültette Dongót, és beállította, majd becsatolta az öveket.

            - Kapaszkodj! Kicsit rázós lehet.

            - Mindenki kész? Próbáljuk meg a levegőbe emelni!

            - Valami majd lesz. De igyekeznünk kell, ha a vihar fölé emelkedünk, mihamarabb el kell tűnnünk innen, mert a fegyverrendszereket nem javítottuk meg, így elég sebezhetőek vagyunk.

            - Mindent bele!

A Bárka biztatóan emelkedni kezdett, de senki nem mert hangosan megnyilvánulni erről, nehogy elszólják. Mindenki érezte, hogy a sebtében végrehajtott komoly javítások sok mindennek nevezhetők, de megbízhatónak semmiképp. Mindazonáltal elegendőnek kellett lenniük, hogy hazajussanak vele. A szél lökdöste, taszigálta a hajótestet, de Racsni gyakorlott pilótaként, rutinosan emelte egyre feljebb. Mikor végre kibukkantak a felszínen kavargó viharból, és a hajó  megindult, Űrdongó félelemmel vegyes izgalommal figyelte a távoli horizontot, ahogy a Bárka egyre gyorsulva vitte új otthona felé.

* * *

            Űrdongó hatalmas ládák között állt, egy jókora csarnok egyik végében. Néhány pillantással felmérte a terepet, és ahogy már oly sokadszorra, futásnak eredt. Két ládát kikerült, a következőt átugrotta, átgurult a hátán, majd térdelve tüzet nyitott az előugró célpontokra. Az elsőt azonnal telibe találta, a másodikat majdnem elvétette, de egy pillanatnyi korrekció elég volt. A harmadiknak azonban csak a szélét találta el, újra kellett lőnie. A negyedik ismét szépen sikerült, az ötödik kissé csáléra, de azért belefért az elfogadhatóba. Elvileg.

            - Állj, állj, nem jó! – Acélfej közeledett felé a ládák közül, a csarnok oldala felől. – Mit művelsz, fiam? Úgy csinálsz, mintha még sosem lőttél volna! Érezd azt a fegyvert! Érezd, hogy a részed! Hogy akarsz így levizsgázni?!

A fiatal Autobot, a felnőttkor küszöbén, az utolsó fegyvervizsgájára készült az akadémián, hogy aztán az életben is hasznosítsa, amit megtanult. Élesben.

            - Nem nagyon szeretem a fegyvereket – bámult saját lézerágyújára.

            - Tudom – felelte Acélfej. – De muszáj megvédened magad. És ha úgy adódik, a társaidat is. Ilyen a háború.

            - Igen, tudom – nézett félre.

            - Jól van. Próbáljuk újra. Állj egyenesen! Egyenes hát! Egyik lábad kicsit előrébb, a másik hátrébb, különben az első lövés után elesel. Ha a földre kerülsz, véged! Nézz előre! Ha lősz, mindig egyenes a karod, és nézed az irányt, különben a társaid találhatod el! – Jókora lendülettel korrigálta a tanítványa mozdulatait, hogy elérje a helyes testtartást. – Nyújtsd ki a karod! Nézd az irányt! Tartsd a tested stabilan, a másik kezeddel segíthetsz egyensúlyozni. Most lesz jó, lőj! – A legkisebb, plafonról lógó célra mutatott. Az apró, repülő robotot ábrázoló célpont a padlóra zuhant. – Jól van. Megy ez! – Acélfej a legkeményebb kiképzők egyike volt, de Űrdongó szeretett nála tanulni. Tudta, hogy a sok leszidás, helyreigazítás és a nyers modor mind azt szolgálja, hogy társaival együtt tudatosítsa magában: ez nem játék. És ha már szemtől szembe fog állni az Álcákkal, nem lesz senki, aki megmondja, hogy cselekedjen. Egy kéz súlyát érezte a vállán.

            - Látom, megint nem itt jár az eszed. – Tanára ezt egyszerűen kijelentette.

            - Bocsánat. Összeszedem magam.

            - Jól van. Elölről az egész! Hangold össze a mozdulataid! És közben szeretnék egy praktikusan használt alakváltást is látni. Az menni fog, szépen csinálod. De jó helyen legyen! És ne lankadjon a figyelmed, amíg be nem fejezted a gyakorlatot!

Dongó visszabaktatott a csarnok elejébe, és újra szembefordult a pályával. Lendületet vett, és futni kezdett a ládák felé. Ahogy előzőleg, most is az első kettőt kikerülte, a harmadik felett átugrott, gurult, és feltérdelve lőtt. Kényszerítette magát, hogy koncentráljon. Mind az öt célt szépen eltalálta, négyet telibe, egyet picivel mellé, de bőven a jelzésen belül. Ahogy az utolsó célpontot is kiiktatta, fejest ugrott egy konténer mögé, de mire földet ért, alacsony, stabil, áramvonalas jármű alakját vette fel, és villámsebesen szlalomozott az akadályok között. Oldalról hirtelen jókora láda repült felé, ami nem volt része a pályának eredetileg, talán Acélfej dobta be, nehezítésként. Űrdongó azonnal reagált, villámgyorsan alakot váltott, két pontos lövéssel darabokra szakította a ládát, majd beugrott egy másik mögé, mintha oldalirányból újra támadást várna.

            - Szép! Meg ne állj! Gyerünk tovább! – Acélfej a csarnok szélén futott a cél felé, figyelemmel kísérve tanítványa mozgását, aki most ládától ládáig szökkent, ügyesen fedezékben maradva, olyannyira, hogy egy alkalommal tapasztalt kiképzője azt sem tudta volna megmondani, melyik konténer mögött van. Egy pillanat múlva azonban rálőtt a következő célra, és a lézerágyú hangja elárulta, hol van. Acélfej újabb ládát hajított a pályára, egyenesen Dongó rejtekhelyére. A fiatal Autobot nem számított a támadásra, de sikerült kitérnie a zuhanva közeledő tárgy útjából, és közvetlen közelről rommá lőtte.

            - Ha a bujkálós módszert választod, ne feledd, egy lövés azonnal elárulja, hol vagy! Tovább! – Űrdongó futott tovább a pályán, közeledve a végéhez. A célpontok szinte egyszerre bukkantak fel, lehetetlenné téve, hogy valós veszély esetén egyedül védekezzen. Acélfej kíváncsian figyelte, mit kezd a szituációval. Tanítványa egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, majd fedezékeit sebesen váltogatva, végül minden célpontot meglőtt, ha nem is mindet telibe. Már éppen fel akart egyenesedni, mikor eszébe ötlött kiképzője figyelmeztetése, ezért még nem mutatkozott, és olyan helyet választott, ahonnan hamar észrevehet egy esetleges újabb támadást. Csendben várt.

            - Rendben, vége! – Ezt hallva kilépett egy közepes láda mögül, és tanára felé indult.

            - Büszke vagyok rád, szép volt. És azt sem felejtetted el, hogy várj, míg nem jelzem a végét. A váratlan célokat is ügyesen vetted. Délután is ilyen szép legyen! Végeztünk.

            - Köszönöm. Megteszem, amit tudok. És… a többiek, ugye, eljönnek?

            - Jazzel úgy két órája beszéltem, azt mondta, mindenképp itt lesz. Racsni is megszervezte már, hogy műszakot cserél egy társával délutánra, úgyhogy ő is jön. Optimus üzente, hogy lehet, hogy egy kicsit késni fog, de siet, ahogy tud. Valami tanácskozás lesz, de azt mondta, el fog tudni szabadulni onnan.

Beszélgetés közben a kijárat felé sétáltak

            - Most menj, pihenj egy kicsit előtte. És ne idegeskedj! Menni fog.

            - Köszönöm.

            Délután a hatalmas csarnokot izgatott zsibongás töltötte be, mely csak akkor csitult el, ha egy vizsgázó indult neki a pályának, hogy a zaj ne zavarja. Az Autobot-növendékek a terem szélén álltak kiképzőikkel, egymás produkcióját is sajátjukként izgulva végig. A csarnok végében, ahonnan a gyakorlatra indultak, kissé hátrább álltak a barátok, ismerősök, valamint a vizsgabizottság, amely tapasztalt veteránokból és a szenátus küldöttéből állt.

Űrdongó előtt egy fiatal lány került sorra, ügyesen vette az akadályokat, néhány apróbb hibát vétett csak. Mikor visszatért a bizottság elé, azok gratuláltak a sikeres gyakorlathoz. Dongó tudta, ő következik. Végigpillantott a nézőkön. Racsni és Jazz az egyik sarokban álltak, biztatóan integettek neki, és a fiatal Autobotot ettől jó érzés öntötte el. A Fővezért azonban sehol nem látta, és ez egy csöppet rontott a kedvén. Acélfej megszorította a vállát.

- Tudom, hogy menni fog. Csak figyelj oda a mozdulataidra, és koncentrálj. Nem lesz semmi gond. – Tanítványa bólintott, majd ahogy a nevét hallotta, a bizottság felé fordult.

- Sok sikert! – súgta még oda neki Acélfej, majd egy finom lökéssel útnak indította a starthely felé. Ahogy Dongó a csarnok végébe sétált, igyekezett megnyugtatni magát. Nem lesz baj. Még egyszer a hozzátartozókra pillantott. És akkor meglátta. Optimus éppen belépett az ajtón, elkapta a pillantását, és biztató mosollyal intett neki. Űrdongó egész szikráját elöntötte a boldogság, ugyanakkor a félelem-érzet teljesen eltűnt. Magabiztosan tekintett végig a pályán, és a startjelet hallva, futva indult az akadályok felé.

 *Nos, véget ért ez a történet... remélem tetszett annak, aki követte (és remélem, az a valaki megosztja velem a véleményét emitt a bejegyzés alatt, hogy én is tanulhassak valamiből ;) ), és azt is remélem, hogy az továbbra is velem marad :)*