Hosszú éjszaka - 1. fejezet

* Második munkám, a Dongóra épül, rövidebb légvételű. Talán egy csöppet szentimentálisra sikeredett (azért nem nyálas), aki az ilyen nem szereti, ugorja át ;) *

Optimus a tanácsterem felé tartott a hosszú folyosók egyikén. A hatalmas, már-már csarnoknak is nevezhető helyiség éppen a bázis középpontjában helyezkedett el, és a szenátus gyűléseinek, valamint a hadsereg vezetőségi tanácskozásainak adott otthont. A Fővezér céltudatosan haladt a terem felé, közben igyekezett végiggondolni, mi mindent akar a szenátussal megvitatni, mi mindenről kell beszámolnia, és hogy vajon milyen újabb elvárásoknak kell majd ismételten megfelelnie. Optimus nem tehetett róla, egyszerűen utálta ezeket az üléseket, úgy érezte, minden tettrekészséget, minden tenni akarást megfojt a politika ingoványa. Ahelyett, hogy tennének valamit, csak beszélnek róla, hogy cselekedni kéne. Tisztelte ugyan a vének tanácsát, de néha egyszerűen képtelen volt egyetérteni velük, mégis muszáj volt türelemmel végighallgatni a kioktatásokat, és lenyelnie a kritikákat. Nem értette, hogy ha ő képes az együttműködésre, vajon a másik oldalról nem várhatná méltán ugyanezt? Igaz ugyan, hogy soha senki még ilyen fiatalon nem vált Fővezérré – ez persze nem jelentette azt, hogy zöldfülű lenne, csak a tanács jobban kedvelte, ha ezt a posztot idősebb Autobotok töltik be - de állt már annyi tapasztalat a háta mögött, ami igenis képessé, sőt, ideálissá tették őt a tisztségre. Ő maga ugyan sosem tartotta magát kivételes személynek, s posztjában sem a hatalmat, sokkal inkább a felelősséget látta, no meg a lehetőséget, hogy megpróbálja összefogni az Autobotok csapatait, és ha csak egy szemernyi esély is van rá, győzelemre vezetni őket. 

            Ahogy mindezt végiggondolta, egyre inkább csodálta Racsnit, aki nemcsak hogy hihetetlenül otthonosan mozgott a diplomácia ingoványos mezején, de kellő tisztelettudással, no meg türelemmel rendelkezett ahhoz is, hogy a szenátussal és a vénekkel tárgyalni tudjon. Optimus hátrapillantott a válla fölött, tekintetével a kis Űrdongót kereste, aki az imént még mellette szaladt, most azonban nyomát se látta. Végül megpillantotta: a fióka a folyosóról nyíló hatalmas ablakok egyike előtt állt, és lenyűgözve pillantott az alattuk elterülő, földbe vájt hatalmas, nyitható tetejű hajóépítő hangárba. A Fővezér egy pillanatig némán figyelte, mielőtt odament volna hozzá. Dongó már hónapok óta velük volt, megbarátkozott a környezettel és beilleszkedett, de az idegenektől még mindig tartott, ezért Optimus és csapata vigyázott rá. Mindannyian örömüket lelték az örökmozgó, vidám gyerekben, Optimus néha már-már úgy érezte, mintha saját fiókája volna. Mivel mindannyiuknak rengeteg dolga volt, állandóan jöttek-mentek, gyakran magukkal vitték Dongót, aki nemsoká legalább annyira otthonosan érezte magát a mentőközpontban Racsnival, mint a fegyvergyár hangáraiban, ahol Acélfej dolgozott szakértőként. Megtanulta, hová mehet és hová nem, szót fogadott és türelemmel kivárta, míg vele is tudtak foglalkozni, még akkor is, ha komolyan nehezére esett nyugton maradni. Optimus viszonylag ritkán vitte magával, hiszen hivatalos megbeszélésekre és katonai tanácskozásokra nem vihette be, no meg sajnálta volna a gyereket halálra untatni ilyesmivel, hiszen még ő maga is gyakran nehezen viselte őket.

            A Fővezér visszasétált a jókora ablakhoz, és letérdelt a gyerek mellé. Az emeleti folyosó ablakából messzire el lehetett látni ilyen tiszta időben.

            - Optimus nézd! Milyen hatalmas hajók! Sokkal nagyobbak, mint a Bárka!

            - Még ezeknél sokkal nagyobbak is vannak az északi szárny hangárjaiban. Ha lesz időnk, megmutatom őket, de most nem szabad elkésnünk. Gyere! – A gyerek bólintott, és követte őt a tanácsterem ajtajához. A kerek terem számtalan bejárattal rendelkezett, mindegyik a felső részen helyezkedett el, innen lépcsőzetes padsorok indulat lefelé, néhol lépcsőkkel szabdalva, és mind a középütt elhelyezkedő, kissé ovális teret vette körül, melynek a közepén hatalmas komputerkonzolok helyezkedtek el, valamint egy emelvény, a tanács legfőbb vezetői számára. Űrdongó sosem járt még itt, tágra nyílt optikákkal bámulta a hatalmas csarnokot. Ahogy beléptek, a karzatot tartó oszlopok egyike mellől megszólította őket valaki.

            - Fővezér! Beszélhetnénk egy percre? – A közvetlenül Optimus parancsnoksága alá tartozó felderítőcsapat fiatal vezetője volt az. A Fővezér bólintott, majd újból letérdel a fióka mellé, és vállára tette a kezeit.

            - Dongó, menj le szépen az első sorhoz, ülj le, és ott várj meg engem, pár perc, és jövök.

            - Oké. – A gyerek elindult lefelé a lépcsőn, Optimus pedig a fiatal tiszt felé fordult.

            - A reggeli felderítő repülésről lenne szó. Azt hiszem, találtunk valamit, de mielőtt a tanácsnak jelenteném, szólni akartam, hogy egy, valószínűleg Álca hajó roncsai…

Ebben a pillanatban szabadult el a pokol. A robbanás ereje hátralökte Optimust, akinek a hatalmas dörejtől kifinomult hangérzékelői majd’ kiszakadtak, aztán érezte, hogy a recsegve beomló karzat törmelékdarabkái záporoznak rá. A fény egy pillanatra elvakította, de harchoz edződött optikái hamar visszaálltak a töredék másodpercnyi automatikus kikapcsolás után, mellyel látását óvta. Átvillant a gondolatain, hogy Jazz mennyi gondot takarít meg magának a harc közben viselt, fényszűrős szemellenzőjével, így egy pillanatra sem veszti el látását egy robbanás következtében sem. Amilyen gyorsan csak tudott, kigördült az összeomlani készülő karzat alól, és azonnal felegyenesedett. A teremben teljes volt a káosz, galéria szinte mindenhol leomlott körben, és a padsorokra is a legtöbb helyen már csak a lépcsőzetesen kiképzett padló emlékeztetett, meg némi apróra zúzott törmelék a falak mentén. Első pillantásra egyértelmű volt, hogy a középütt elhelyezett konzolok robbantak fel, illetve nyilván a beléjük rejtett robbanószerkezet. A detonáció elsöpörte a vezetőség pódiumát is, ahol azonban szerencsére senki nem tartózkodott, hiszen a tanácskozás még nem kezdődött el. A helyiségben rengeteg sérült Autobot hevert mindenfelé, némelyikük nyilvánvalóan már a robbanás pillanatában életét vesztette, mások, a szerencsésebbek életben voltak még ugyan, de talán már csak perceik lehettek hátra, ha nem kapnak segítséget. Akik távolabb voltak a robbanás központjától, azoknak jobb esélyeik voltak, de senki sem úszta meg sérülések nélkül. Optimus számára egyértelmű volt, hogy őt csupán az védte meg, hogy egy oszlop mögé húzódva beszélgettek a felderítők vezetőjével, így nem közvetlenül érte a detonáció pusztító ereje. Ahogy eszébe ötlött beszélgetőtársa, gyorsan körülpillantott. A fiatal Autobot éppen egy rakás törmeléket dobott le magáról, láthatóan nem sérült súlyosan. A riasztók már fülsértően visítottak az egész épületben, a folyosóról kiáltások és lábdobogás hallatszott, ahogy a mentőcsapatok igyekeztek a helyszínre. 

Optimus szikrája kihagyott egy pillanatra. Űrdongó! Hol lehet? A Fővezér futva indult a fióka keresésére, nem is mert belegondolni, mi történhetett vele. Hiszen fedezék nélkül állt a nyílt terepen, és a páncélja messze nem erős annyira, mint a felnőtteké, akik így is súlyos sérüléseket szenvedtek! De talán nem jutott olyan közel a robbanáshoz, hiszen éppen csak elindult a lépcsőn lefelé… Néhány végtelennek tűnő pillanattal később egy törmelék-halom alatt talált rá a félájult gyerekre. A padsorok maradványai, melyek beborították, megvédték az égési sérülésektől, de a légnyomás olyan erősen taszította a romok közé, hogy korábban megsérül, még mindig gyógyulófélben lévő válla teljesen összeroncsolódott, hiszen azt nem védte páncél. Optimus óvatosan kiemelte a törmelék alól, majd egy nagyjából tiszta területre fektette, félve, hogy a sok mozgatással esetleg tovább ronthat az állapotán. Az ajtókon beözönlöttek a szolgálatban lévő mentőszemélyzet tagjai, majd újabbak és újabban érkeztek, nyilván a pihenőjüket töltőket is riadóztatták, hiszen minden orvosra azonnal szükség volt. Optimus látta Racsnit is, de ő nem ment oda hozzájuk, társaival azonnal a terem közepe felé rohant, ahol a legsúlyosabb sérültek hevertek. Közben tűzszerészek is érkeztek, azonnal elkezdték átvizsgálni a konzolok maradványait, hátha találnak még bennük fel nem robbant detonátort. Optimus nem mert elmozdulni a fióka mellől, csak figyelte, ahogy a teremben egyre nagyobb lesz a kavarodás, ahogy az önkéntes segítők is megérkeztek, és a könnyebben sérült Autobotokat igyekeztek talpra segíteni, és a kórházrészleg felé támogatták őket. Hirtelen egy fiatal orvos dobta le magát Űrdongó mellé, és gyorsan megvizsgálta.

            - Nem olyan vészes az állapota, de legalábbis nem életveszélyes. Át kellene vinni a kórházi szárnyba, ott minden sérültet ellátnak sorban, amilyen hamar csak lehet.

Optimus bólintott, majd két kézzel, óvatosan felemelte a gyereket, és karjára fektetve elindult vele a terem kijárata felé. A fiatal orvos már rohant is tovább, hogy felmérje a többi sérült állapotát.

            A kórház-részleg folyosóján hatalmas volt a tömeg, a fel-alá szaladgáló orvosok és ápolók már-már akadályversenyt vívtak, ahogy igyekeztek kikerülni az ellátásra várókat, és próbáltak mindenütt egyszerre ott lenni. Folyamatosan érkeztek a tanácsterem felől az újabb sérültek, akik állapotuktól függően vagy rögtön a műtőbe kerültek, vagy átmenetileg próbálták elhelyezni őket valahol, a súlyosabb sérülteket a kórtermek ágyain, a többiek azonban kénytelenek voltak egymást támogatva a folyosón várakozni. Űrdongó sérülését gyors vizsgálat után súlyosnak találták, mivel azonban rengeteg volt az életveszélyes állapotú páciens, bizonytalan volt, hogy mikor kerülhet sorra, ezért Optimus addig egy, a falhoz tolt, tartalék hordágyra fektette a folyosón, és igyekezett megnyugtatni. A tömeg és a zaj folyamatosan növekedett, valamiféle, egyre nyomasztóbb hangulatot teremtve. Az ápolók guruló hordágyakkal futkostak, hordták a sebesülteket, a bázis összes orvosa a műtőkben dolgozott. Néhányan, amint lehetőségük adódott, időnként gyorsan végigvizsgálták a várakozókat, hogy figyelemmel kísérjék az állapotukat, és megállapítsák, kivel kell hamarabb foglalkozni.

A sor végtelennek tűnt és a percek idegtépő lassúsággal teltek, valahogy mégis rájuk sötétedett. A bekapcsolódó lámpák hideg fényétől tovább komorodott az amúgy is feszült hangulat, bár lassan mégis mintha a tömeg kicsit oszlott volna. Űrdongó még eszméleténél volt, de nem nagyon fogta már fel, mi történik körülötte. Sérülése minden erejét kiszívta, és az állapotellenőrzést végző orvosok egyre borúsabb arckifejezéssel néztek rá minden újabb vizsgálatnál.

- Tarts ki még egy kicsit! – Optimus, bár igyekezett meggyőző lenni, maga sem hitte el, amit mondott. Ugyanezt mondta órákkal ezelőtt is. És azóta is, számtalanszor. És Űrdongó kitartott, mert hitt neki. Persze semmi biztosíték nem volt rá, hogy nem kell még újabb órákat várni, de a Fővezér maga is bízni szeretett volna abban, hogy így lesz.

Egy agyonhajszolt ápoló lépett melléjük, néhány pillantással felmérte a helyzetet, majd bólintott. A fióka sérült vállát stabilan tartó szorítókötést rögtönzött, majd a hátát megérintve beszélni kezdett hozzá, lassan és tagoltan, hogy felfoghassa.

- Hogy érzed magad, fiam? Érted, amit mondok?

Dongó végtelen lassúsággal felé fordította a fejét, ráemelte optikáit, de szinte azonnal vissza is fordult a kényelmesebb helyzetbe, pillantása azonban mindet elárult.

            - Jól van. Próbálj nem elaludni, rendben? Ígérem, már csak egy kicsit kell kibírnod. – Bátorítóan mosolygott a gyerekre, majd felegyenesedett, és már rohant is volna tovább, ám megakad a tekintete Optimuson. Végigmérte, mintha sérülést keresne rajta.

            - Fővezér…

            - Nekem semmi bajom, köszönöm. Foglalkozz csak a többiekkel!

            - Igen, Uram! – Az ápoló már ment is tovább.