Hosszú éjszaka - 2. fejezet

Éjjel két óra körül járt az idő, mikor a műtős kocsi megindult feléjük. Optimus várakozón meredt rá, ahogy közeledett, közben megérintette a fióka hátát.

- Minden rendben lesz.

A csapatot az a fiatal orvos vezette, aki még a tanácsteremben odament hozzájuk, és amennyire Optimus meg tudta állapítani, nem a műtőkben dolgozott, hanem az ellátás megszervezését végezte. Két ápolóval érkezett, és azonnal munkához látott. A Fővezér hátrébb lépett, hogy helyet adjon nekik, bár Űrdongó láthatóan megijed, hogy pártfogója nincs a közelében, de legalábbis már nem ér hozzá. A műtős csapat azonnal munkához látott, óvatosan, ketten a kocsira emelték a gyereket, közben egymásnak válaszolgatva megállapították a legfontosabb adatokat.

            - Energiaszint nagyon alacsony, de még nem kritikus…

            - Szikraüreg ép…

            - Testhőmérséklet magas…

            - Optika-fókusz lassú...

            - Reflex mozdulatok… a sérült kar nem reagál, a többi jó! Gyerünk, vigyük, mielőtt elájulna, úgy sokkal kockázatosabb műteni!

A műtős kocsi egyre távolodott, végül eltűnt a folyosó végén nyíló ajtón, Optimus pedig csak némán meredt utána.

            Közeledett a hajnal, a nyugalom kezdett helyreállni. Optimus hátát a falnak vetve ült a teljesen kiürült folyosón, térdére támasztott, összekulcsolt kezeit bámulva. Gondolatai a délután és éjszaka történései körül forogtak, okokat és előzetes jeleket keresett. Ki rejtette a robbanószerkezetet a tanácsterembe? Hogy jutott be? Hogy nem vették észre, hogy valaki babrált a konzollal? Álca volt, vagy áruló lenne köztük? És mi volt a konkrét cél? Minél több Autobot vezető halálával fejetlenséget okozni, vagy konkrét célpontja volt az elkövetőnek? Talán többen voltak? Az illető jelen volt? Vagy esetleg távirányította vagy időzítette a robbanást? A Fővezér tudta, mindezekre csak később kapnak választ, ha egyáltalán. Már az éjszaka folyamán értesítették, hogy amint a tűzszerészek és szakértők végeznek a vizsgálódással, reggel rendkívüli gyűlést kell tartani a történtek miatt. Persze fokozott biztonsági intézkedésekkel, az illetékesek talán már most azon dolgoztak, hogy megfelelően biztos helyet találjanak a tanácsnak.

            Ahogy a mindaddig kihalt folyosón közeledő lépések zaját észlelte, Optimus feltekintett. Racsni közeledett felé holtfáradtan és megviselten, de biztatóan mosolygott.

            - Optimus, örülök, hogy itt talállak.

            - Itt voltam egész éjjel.

            - Tudom, mondták a többiek. Nem tudtam hamarabb kijönni, folyamatosan a műtőben voltunk.

            - Mi a helyzet?

            - Egészen biztató a történtekhez képest. Azt hiszem, igazán szerencsésnek mondható még így is a dolog kimenetele, akár több tucat haláleset is történhetett volna.

Optimus bólintott.

            - És Űrdongó hogy van? Tudsz róla valamit?

            - Igen, épp ezért kerestelek. Már átvitték a gyerek részlegbe, megmutatom. – Elindultak egymás mellett a kopár folyosón, melyen nemrég még sérültek tucatjai várakoztak, mostanra azonban mindenki eltűnt. – Most már jobban van, de elég megviselt állapotban. Sajnos eléggé elhúzódott az operáció, hiszen fiókát sokkal nehezebb műteni, és mivel az összes mellkas-lemezt ki kellett bontani és a szikraüreget szabaddá tenni, tovább nőtt a beavatkozás veszélye. Az operációt nem én csináltam, csak utána érdeklődtem. Egy idős orvos látta el, korábban a tanítómesterem volt, kiváló szakértő. Űrdongó a lehető legjobb kezekben volt.

            - Beszéltél vele? Mármint Űrdongóval.

            - Nem, de láttam. Szerencsétlen nem bírta tovább, és elájult műtét közben, de folyamatosan figyeltek rá, úgyhogy nem lett gond belőle. Még nem tért magához, de szerintem egy darabig nem is fog. Nagyon kimerült.

            - Nem csodálom.

            - A továbbiakban is figyelni fognak rá, és ha lehet, én is megpróbálok a közelében lenni.

            - Pihenned kellene. Alig állsz a lábadon.

            - Jól vagyok. Egyelőre látni szeretném, hogy alakul a helyzet.

            - A többiek tudják már, mi történt Dongóval?

            - Nemrég üzentem meg nekik, amint tudnak, jönnek.

Közben megérkeztek a kórház egy másik szárnyába, ahol a gyerekeket látták el, bár az itteni orvosok is szinte mind odaát tartózkodtak, és a robbanás sérültjeivel foglalkoztak. Racsni egy kis szobába vezette Optimust. Űrdongó a sarokba állított ágyon feküdt és mélyen aludt. Az állapotát figyelő műszerek halkan, megnyugtatóan zümmögtek. A két Autobot az ágyhoz lépett, és pár percig csendben figyelték a mozdulatlan fiókát.

            - Nagy szerencséje volt.  Kész csoda, hogy nem történt nagyobb baj.

            - Nem sokon múlt. – Optimus letérdelt az ágy mellé. – Én küldtem oda! Én mondtam neki, hogy menjen le…

            - Nem tudhattad előre. Ha melletted marad, könnyen a leomló karzat alá kerülhetett volna. – Racsni néhány pillantással végigfutotta a kijelzőket, majd elégedetten bólintott. Optimus felemelte a kezét, hogy megigazítsa a takarót, de ahogy feljebb húzta, kézháttal megérintette a gyerek karját, aki erre alig érezhetően megrezzent. Mikor a Fővezér az arcára nézett, a félhomályban halványan csillogó optikákkal találta szemben magát.

            - Máris felébredtél? – kérdezte mosolyogva. – Még pihenned kellene.

Űrdongó nem válaszolt, csak két karral magához húzta és átölelte Optimus kezét, fejét pedig a csuklójára hajtotta. A Fővezér újra rámosolygott.

            - Aludj még!

            - Itt maradsz?

            - Ameddig tudok, igen. Később majd el kell mennem, de mindenképpen itt marad valaki.

A két Autobot összenézett. Racsni közelebb lépett és az ágyhoz hajolt.

            - Dongó! – A fióka nem mozdult. - Űrdongó! – Racsni közelebb hajolt, megérintette a gyerek tarkóját és homlokát, végigpillantott a műszereken, majd hitetlenkedve csóválta a fejét.

            - Megint eszméletlen. Mondjuk csodálkozom, hogy egyáltalán magához tért. Korai volt még, hogy felébredjen.

Az ajtó felől halk nesz hallatszott, mindketten odafordultak. Jazz halkan lépett be, Acélfej mögötte érkezett. Mindketten az ágyhoz léptek.

            - Na? Hogy van?

            - A helyzethez képest elég jól, magához is tért néhány pillanatra. De eléggé megviselte a várakozás.

            - Hát ezen igazán nincs is mit csodálkozni! – Jazz kifejezetten feldúltnak tűnt. – Azért mégiscsak durva, hogy egy súlyosan sérült fiókának nyolc órát kelljen várni a műtétre, a folyosón! Jóformán minden ellátás nélkül!

            - Halkabban, kérlek! Tudod, hogy be kell tartani a kötelező súlyossági sorrendet.

            - Na de gyerek! Nem értem, hogy…

            - Amint tudtak, foglalkoztak vele. Veszélyesebb lett volna, ha belekezdenek, mielőtt megérkezik egy gyakorlott orvos. Az ilyen döntések sosem könnyűek. És nyilván mindenki a saját barátaiért aggódik legjobban. Hidd el, én is aggódtam.

            - Tudom. – Jazz lehajtott fejjel bámulta a padlót.

            - Ez a szerencsétlen gyerek vonzza a bajt – jegyezte meg Acélfej. Racsni fáradtan mosolygott.

            - Reméljük, kinövi. Ha pedig mégse… nos, akkor még inkább szüksége lesz rá, hogy mellette álljunk.

Mindannyian némán álltak egy percig, és az alvó Dongót figyelték. Végül Racsni törte meg a csendet.

            - Na jó, rengeteg még a dolgunk! Nekem még el kell rendeznem pár dolgot odaát. Optimus, tudsz maradni? Jó lenne, ha most nem hagynánk egyedül.

            - Persze. Délelőtt viszont mennem kell a rendkívüli gyűlésre.

            - Még van két óra az őrszolgálatomból, de aztán visszajövök  – ajánlotta Jazz.

            - Majd váltalak, és akkor hamarabb jöhetsz – tette hozzá Acélfej.

            - Köszönöm.

Mindannyian csendben kivonultak, és Optimus magára maradt védencével és kavargó gondolataival. Éberen őrködött a fióka nyugalma felett, miközben lassan rájuk virradt. Csodálta a gyerek töretlen bizalmát az életben, azok után, amik vele történtek. Tudta, hogy ezt a bizalmat nem sérülések, fájdalom, kegyetlen bánásmód, félelem, szenvedés fogja megtörni. Az egyetlen, ami képes erre, a csalódás. Hogy minden reményét és kitartását elveszti, ha csalódnia kell azokban, akikre feltétel nélkül, magától értetődően számít. Akkor többé nem lesz ereje, hogy újra és újra talpra álljon minden szörnyűség után. Csak remény kell, nem csodák. És ezt ők négyen meg tudják adni. Valahogy egy furcsa, nagy család lettek. A Fővezér ez nap mint nap látta, ahogy a gyerekre nézett. Ahogy rájuk nevetett, ahogy készségesen szót fogadott, ahogy vigasztalást kért, ha szomorú volt. És mindig megerősítette magában az elhatározást. Azt az elhatározást, melyet a félhomályos szobában, halkan kimondott szavakkal megerősített: hogy amíg a szikrája utolsót nem lobban, nem engedi ezt a bizalmat szertefoszlani.


* Hát, ez a történet csak ilyen rövidke volt, de azért remélem, lesz olyan, akinek tetszett :) *